Az elmúlt napokban igencsak csökkentett módban jelentkeztem, mivel családunkban szívműtétre került sor. Leendő anyósomat kellett (másodjára) megműteni, mert a vére csak nem akart jól keringeni. Veszélyes egy műtét volt ez, mivel kevéssel az első után következett, persze melyik az a műtét, amelyik nem hordoz magával veszélyeket? Talán nem minden jön össze, amit szeretnék, de azt kell mondjam, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem, ugyanis még soha nem voltam kórházban több napra. Viszonylag biztonságos gyerekkoromnak köszönhetően az orrcsontomon kívül még soha nem volt eltörve semmim, így aztán talán el sem tudom képzelni, milyen lehet napokat várni egy-egy műtétre.
Ha engem valamiért meg kellene műteni, úgy szeretném, ha azonnal túl lennék rajta. Ne kelljen várni, mert az a legrosszabb. Jönnek a szobatársak, akiknek vagy saját tapasztalatuk van az elkövetkezendő beavatkozást illetően, vagy ismernek olyan valakit, akinek van olyan ismerőse, akin már elvégezték ugyanazt a műveletet, amit rajtunk fognak. Ezután pedig nem ússzuk meg a betegség és a műtét részletes taglalását, meg az okosítást, hogy mit kellett volna máshogyan csinálnunk, és akarva vagy akaratlanul, de egyre jobban elkezdünk félni. Belegondolunk a dolgokba, átértékeljük az életünket. Kicsit olyan ez, mint amikor gyerekkoromban iskolafogászatra vagy védőoltásra mentünk, és a szerencsésebb, névsor elején lévők, miközben jöttek kifelé, vérfürdőről és válogatott borzalmakról kezdtek el mesélni azoknak, akik még vártak a sorukra. Gyakorlatilag M betűtől kezdődően minden gyerek rettegve ült be a fogorvosi székbe, miközben A-tól L-ig jól mulattak a kölykök odakint. (Erre azért emlékszem határozottan, mert nevemből következően mindig és mindenhol a várakozási sor végére szorultam, ennél rosszabb már csak a Zsőtéri Zsomboroknak lehet.)
Eljött a műtét napja, és életemben először láttam, hogy betolnak valakit a műtőbe. Hát, nem egy felemelő látvány. Kétséggel vegyes izgalom vibrál a levegőben, elkeseredés, magunkba roskadás követi az eseményt. Sajnáljuk a beteget, és reménykedünk, hogy minden rendben lesz, az ilyenkor sokat emlegetett komplikáció szóra még csak véletlenül sem gondolunk. Aztán várunk, hogy teljen az idő, ami persze nem telik, mi több: ólomlábakon jár. Lassan haladnak előre a percek, várakozás van, meg kéztördelés. Órákkal később jön a hír, hogy minden rendben ment, a műtétnek vége. Fellélegzünk, és tudjuk, hálát kell adnunk ezért. Ismeretlenül is hálásak vagyunk az orvosnak, aki elvégezte a műtétet, és megmentette az életét annak, akit szeretünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése