Oldalak

2008. május 18., vasárnap

Peca

Hajnalban azon gondolkodtam, hogy jómagam alkalmatlan vagyok a horgászatra, mindenféle szempontból. Kezdem ott, hogy még gyerekkoromban törés volt kicsi lelkemnek, ahogy láttam testvéreimet, amint gilisztákat túrnak elő az anyaföld mélyéről, konzervdobozokba gyűjtik őket, majd a megfelelő pillanatban rituális mozdulatokkal húzzák fel őket a horogra. Én erre soha nem voltam képes, inkább a kukoricaszemeket végeztem ki ilyen módon, azt sokkal kíméletesebbnek tartottam. Persze ezzel alig fogtam valamit. Míg körülöttem mindenki hangos kurjongatások közepette rángatta kifelé a nagyobbnál nagyobb halakat a vízből, én szomorúan néztem a felszínen csaknem mozdulatlanul lebegő úszót.

Aztán kifogtam életem első halát. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz egyben az utolsó is. Képtelen voltam leszedni a horogról a nyálkás állatot, sőt, még segítőm is azt mondta, hogy ez a horog aztán igencsak beakadt. Igen jelentős külső sérülések árán sikerült az egyébként nem nagy horgot kiszedegetni a hal orcájából, aztán pedig szerencsétlen állat a többi közé lett vetve, hogy ott vergődve tartsa magában a lelket a kíméletlen feldolgozás gyászos pillanatának eljöveteléig. Legalább egy negyed órán keresztül néztem, ahogy a kis szerencsétlen kifogott áldozatok egy vödörben tobzódva várják a sorsukat. Nagyon sajnáltam őket. Közben újabb és újabb halak jöttek, akik nem tudtak ellenállni a csali sugallta potyakajának, fivéreim szedték is őket kifelé a vízből a ragyogó nyári nap alatt.


Most, amikor mindezen már majdnem túltettem magam, azt nem értem, hogy hogyan lehet egy (vagy akár több) napot is eltölteni a vízparton, arra várva, hogy majdcsak jön a hal. Méginkább nem tudom ezt megérteni, ha éppen szakad az eső, vagy tél derekán jeges a víz. Mert láttam már horgászt a leglehetetlenebb időjárásban, igencsak lehetetlen időpontokban a tóparton üldögélni. Nekem kb. egy óráig tart, amíg egy pecahelyen felfedezem a terepet (jobbára fotózni járok ki, míg mások pecáznak), utána meg is unom és mennék vissza a civilizációba.

1 megjegyzés:

misty írta...

Nekem egyszer egy jól megtermett angolnát kellett volna levenni a horogról. Az még annyira nem is lett volna baj, ha nem lett volna éjszaka és láttam is volna amit csinálok. :S Nem volt kellemes, amikor rácsavarodott a kezemre, alig lehetett levakarni róla. Ráadásul semmit sem láttam, sötét volt. Utána legalább két napig éreztem azt a nyálkás valamit az ujjaimon meg gyakorlatilag az egész kezemen, hiába mostam egyfolytában. Az angolna egy nagyon nyálkás állat. Azóta hál' Istennek nem akadt a horgomra! :D