A tanári lét egyik érdekes momentuma az, amikor olyan élethelyzetben találkozom a diákokkal, amiben azelőtt ők még nem láttak engem, de nekem persze - mivel egész nap együtt kell lennem magammal - teljesen természetes. Ha a boltban összefutunk, vagy éppen kocsit mosok, netán a sövényt vágom az utcán, óhatatlan, hogy valakivel össze ne fussak az iskola népes diákseregéből. Ha tanítom is az illetőt, másnap biztosan megjegyzi: sikerült bevásárolni? Esetleg: tiszta lett a kocsi, tanárúr? Netán, láttuk reggel, már nagyon szép a sövény!
A diákok, véleményem szerint, túlmisztifikálják a tanár fogalmát. Valahogy nem látják mögötte a hétköznapi embert, akinek ugyanúgy be kell vásárolnia, ugyanúgy le kell mosnia a kocsiját, ha retkes, és ugyanúgy nő az ő kerítése előtt is a sövény, mint másnál. Mivel mindig csak az iskolában találkozunk, ezért számukra az is furcsa, ha nem a szokásos öltözékben, hanem valami kocsimosásra, vagy sövényvágásra alkalmas leharcolt ancúgban dolgozom a ház előtt.
Jó az, ha a diákok nem ismerik bennünk az embert, és csak a tanárt látják? Nem minden esetben. Talán meg kellene találni az optimális pontot, ami nem is olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Azt már látom, hogy a távolságtartás fontos dolog: az elmúlt évek tapasztalataiból rá kellett jönnöm, hogy néha egészségesebb, ha a diákok csak mint tanárt tisztelnek (ha tisztelnek) bennem, és nem többet. A barátkozás nem vezet sehová, egy idő után mindkét félnek kínos a dolog. A tanár nem attól jó tanár, hogy mindenkivel haver, hanem hogy úgy tud ismereteket átadni a diákoknak, hogy azok észre sem veszik szinte: ma is tanultak valamit. Vannak olyan tantárgyak, ahol ez minden további nélkül kivitelezhető, és vannak olyanok is (pl. elméleti óra), ahol ez - a jellegéből fakadóan - nem történhet meg. Mégis törekedni kell rá, talán így haladunk előrébb.
De lehet, hogy tök rosszul gondolom az egészet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése