Kuc-kuc

A feszült órai munkatempót követően, mintegy levezetésként, összegezni szerettem volna az addig hallottakat az ásító és üveges szemmel bambuló tömeg számára. Addig keményen számoltunk fix- és lebegőpontosan, többször is töröltem a táblát, aminek eredményeképpen iszonyatos mennyiségű krétapor kavargott a levegőben; erre egyébként is allergiás vagyok, bár gyerekkoromban egészen jól bírtam. Történt azonban három mondat után, hogy nagy levegővel szerettem volna folytatni a mondanivalómat, de a hirtelen belégzés eredményeképpen a finom krétaport valahogy összehúztam a levegőből, és ez a felhő mind egy pontra szaladt a torkomon.

Köhögni kezdtem. Olyan nagyon, hogy hirtelen azt hittem, levegőt sem fogok kapni soha többé már. Prüszköltem és köpködtem, mint egy életét kilehelni készülő macska. Eleinte az osztályom hangosan hahotázott, többeknek az Isten nem ver bottal közmondás is eszébe jutott talán, azonban ahogy teltek a másodpercek, és ahogyan egyre romlott annak az esélye, hogy levegőhöz jutok, elkomorodott mindenki. Na, ekkor már igen rendesen hullott a könnyem, és nyelvem kiöltve próbáltam meg a lehetetlent: levegőt kapni. Mindezt 35 csodálkozó szempár előtt - még az alvók is felébredtek a terem végében, hogy mi már itt ez a fesztivál.

Ekkor láttam meg az első padban lévő srác dobozos Sprite-ját, és amennyire tudtam, jeleztem neki, hogy adja ide. Ekkor már igen rosszul voltam, és fuldoklás közbeni mutogatásom parancsoló lehetett, mert rögvest ideadta az italt, én pedig ledöntöttem belőle egy jó adagot. A köhögésem rögvest enyhült, mint ahogyan a hangulat is a teremben - volt, aki még mindig hulló könnyeimre megjegyezte: nem kell sírni, nem olyan vészes a helyzet. A biztonság kedvéért megittam az összes Sprite-ot, és még mindig vörös fejjel ígértem meg életem megmentőjének, hogy - jobb híján - kapni fog egy újabb dobozzal, ha már ezt így bánatomban elfogyasztottam.

Tanárnak lenni veszélyes, mindenki csak saját felelősségére oktasson krétaporban.