Már hívtuk a liftet a hetedik emeleten, amikor anyósom kitalálta, hogy a lift mindig soká jön, hát ő bizony még elintézné, amit el kell intéznie. El is tűnt a balladai homályban, majd ahogyan az várható volt, a lift azonnal megérkezett, ajtaja kinyílt és legalább tíz, válogatott értelmi képességű és fizikumú észlény pislogott ki belőle. Néztek ránk, várva, hogy talán beszállnánk, és folytathatnák az utazást.- Felfelé? - kérdeztem én páratlan rutinnal pár másodperc kínos csend után.
- Nem, lefelé - mondták ők.
- Szerencse, mi is lefelé mennénk.
Ezután még mindig álltunk egymással szemben, hiszen amit ők nem tudtak, az az, hogy társaságunkból még hiányzott egy anyós.
Kínos egymásrapillantások után az egyik drabálisabb utas megmozdult. Hirtelen védekező állásba kerültünk, én magam az összes nem létező izmomba vért pumpálva készültem fel a támadásra. Ő viszont csak a lift Földszint gombját nyomta meg. Az ajtó lassan becsukódott, és a lift elindult lefelé.
Ebben a pillanatban visszaért anyósom, aki hangot adott elégedetlenségének, miszerint a lift még mindig nem ért ide. Nem is sejtette, hogy mi már megvívtuk élet-halál harcunkat a földszintre vágyakozó hordával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése