Gizel nénéd merengése

Meréngemet az onokám hozottmost be ide. Mertuggya azé hozott be engemet ide, hogyhát megnéznék mán mijé nem látok rendesen. De én mán montam az onokámnak is ottho', hogy engemet ide ne hozzon be mer ezek itten sintérek, e. A zuramat is megműtötték nyócvannégybe, oszt hát mit értek el vele? Csak elvitte a szíve kilencvenkettőbe. Én nem bízok ezekbe. Megmondom magának. Az onokámnak is megmontam, de csak erősködik, hogy mama győjjön, hát nem ollyanok ezek - dehogynem. Tudom én, amit tudok, engem mán ilyen korba nem lehet átvágni, láttam én sok mindent, amikor még rendesen láttam. De most valamijé szarakodik, nem tudom, mintha álandóan húna a könnyem, pedig hát az uram mán elment, most mán kit sirassak? Nincsen nekem senkim se, csak az onokám. Az ottan a, amelyik beszéget a doktorral mostan. Csak nem tudom mit beszéhetnek, pegyig aszonta majd elmond mindent, de ollyan, mint az apja, az is csak pusmogott álandójan, sose tuttam, hogy akkor most mond valamit, vagy csak magába beszél. Montam is neki, Dezső, te osztan komoly ember sohase leszel, ha álandójan csak mormogol, oszt ehun van e, az onokám is pontossan ollyan. Mindegy a. Jóvan az mán így is, végűlis csak elvégezte a zegyetemet ű is, méghozzá aszongyák nagyon jó szakember lett ű ottan, de azt mán meg nem tudnám mondani magának, hogy mivel is foglalkozik, valami kutató, vagy tuggya a zíz, hogy mit az úristent csinál egész nap. Van péze is, hálá a felettünkvalónak, e, azé' csak kifizette most a műtéttemet is, mer azt mán az álam nem támogassa, tuggyae? Mocskosak ezek, de jóvanmá, énnekem mán nemoszt, nemszoroz. Ha csak annyira vóna jó mán, hogy a bótba az árakat lássam én aszondanám, hogy punktum, én mán ezekhe a sintérekhe nem gyönnék. Oda megyek átallában, bótba. Igyeb tán a temetőbe, ha kijutok, hogy az onokám kivisz, mer' messze van, montam is az uramnak, amikor míg élt, Isten nyugosztalja békibe, hogy Dezső, ha te eccer meghalsz nagyon messze leszel tűllem. De mindég csak kinevetett éngemet, hogy hunnat tudom én, hogy ű hal meg előbb? De ezt az ember megérzi, tuggya, valahun én is éreztem mindég, hogy egyedű maradok, oszt ehun van e, csak egyedű vagyok mán kedves uram 15 éve, hogy a Dezső engemet itt hagyott. Na, integet mán az onokám, jaaaaj nekem istenem, a lábom is hogy mennyire fáj, mer viszeres az is, hogy régen a kisbótba dógoztam, egész nap áni kellett, jajnekem, hát, na, isten megággya, menek, ezekhe a sintérekhe, jaaaaj nekem istenkém-istenkém, segíjjmeg.

---
Illusztráció: www.sxc.hu