Bosszúvágyból kalandoznék

Ha lenne rá időm, felmennék nagyszüleim padlására, és a beszűrődő félhomályban megkeresném azt a régen elfeledett, egerek által megrágott, poros földrajzi atlaszt, amiből valamikor még az öregek szívták magukba a tudást az azóta régen elkorhadt iskolapadban. Ha megtalálnám fellapoznám, felütném egy oldalon, és rámutatnék valamelyik kontinensre, valamelyik országra, azon belül egy városra. Ezt követően hajóra és vonatra szállnék, elutaznék eme távoli tájra, és megkeresném a kontinenst, azon belül az országot, azon belül pedig a várost, amit a sors mutatott nekem, és ott útbaigazítást kérnék, hogy hol lakik a legjobb asztalosmester. Elmennék hozzá, el én, és megkérném, hogy jó pénzért fabrikáljon nekem egy fakalapácsot, a legkeményebb fából, amit csak ismer. Pár nap, és az elkészült fakalapáccsal újra útra kelnék, megkeresném azt az embert, aki kitalálta, hogy a munka korán reggel kezdődjön, akkor, amikor még az emberek nem aludták ki magukat, álmosak, és nyűgösek. Ha megtalálnám, tarisznyámból előszedném a fakalapácsot, és legalább háromszor, jó alaposan homlokon basznám koppintanám vele, aztán pedig elégedetten utaznék vissza a városba, ahol élek. Bár semmi nem változna, az elégtétel öröme egy pár napra bizonyára felhangolna, és azt követően minden reggel úgy kelnék fel, hogy tudom: megbosszultam a korai kelést, az órák csörgését, a mobilok ébresztő csipogását, és úgy egyáltalán, a korai ébredést.