Oldalak

2011. szeptember 28., szerda

Gizel nénéd és a nyári szünet

Hajj, ha ín azt elővezetëm Nékëd, hogy mír nem tuttam eddig előadni magamot, hát mënten elhajítod magadot. Gyere no, úgy la, üjjél lëfele ide a fotëlbe. Kicsit mërrágta a Fángli, hozzája is vágtam a küpü rúggyát, de jóvana’, arra jó lëszëssz, hogy rája űjjél, amíg sorolom hogy vótt, mint vótt.

Kezdëm ottan, hogy az onokám mán évek óta nyarvog, hogy ű bizony elgyönne mán hozzám, a Gizëlhë, a nyárára. Én mindég hárítottam, hogy fáj a dërëkam, mëg hogy szaggat a lábom, aztán mëg nem győztem gyónni járni, mán annyit hazudgáttam össze. Plébánosnak annyi lëcsot főztem mán, hogy a pötyője mind összenyákogta a papéromat a gáz fëlëtt, ábécébe mëgint vëhetëk. Na, elég az hozzája, hogy éppen itten vótt a kákabélű mënyem, a fijam, mëg az onokám. Vasárnap dé’be ëttünk, ëddëgéttünk, amikor oszt rája kérdëz mëgint a gyerëk, hogy Gizël mama, oszt’ akkor itt lëhetëk ëgy hétre a nyárára? Rögtön rámgyött a hidegrázás, pegyig a piros paprikátú úgy szakatt rúllam a víz, alig bírtam mëg magamon a lajbit. Fijam mëg mënyem ëgybű ëgymásra nézëtt, de láttam a szëmökbe’, hogy mán el is képzelték, hogy pajzánkodnak majd a tisztaszobába, amég az onokám nem lëssz otthon. Mëgint csak előhozakottam valami kórságommal, hogy bizony a vérnyomássom rëttenet lënt van, lëhet, hogy nem kéne itten nekünk ëggyütt nyaralgatni.

Erre oszt ollyan történt, amit még én életëmbe së láttam. A gyerëk eldobta magát a kövezetën, oszt’ hánkollódott, mëg azt hajtotta, hogy ín itt akarok nyaralni mamáná’. Abba a pillanatba fé’renyeltem a cérnát mëg a répát, mëkköhögősöttem, alig tutták visszahozni a színëmet. De így oszt’ kikényszërítették belüllem, hogy válaljam el a gyerëkët ëgy hétre. Azé nem akartam, hogy itten lëgyën, igyebkint, mer’ ollyan rossz az a külyök, féttem, akármi történhetik. De oszt csak mondom, jóvan, anyádszencségit, hazamënnyé, hozzá tiszta ancúgot magadnak, mer’ én nem mosok rád a tárcsással, az szentigaz.

Na, fërtályóra múva fordúttak a fijamék, ollyan gyorsak vóttak még csak fël së tuttam mosogatnyi. Begyött a gyerëk, erett befele a tisztaszobába a pakkjával, namondom mëgájjá, kisfijam, nemúgya! Mëgyël hátra a mëgibe, ottan lëszël elszállásolva. Nem is problémázott rajta a gyerëk, mënt a hátsó szobába.

Nem is vótt sëmmi baj keddig. Akkor ëccër dilutá’ hallom a kert gërádjárúl, hogy këgyetlen nagy zörgés-csattogás van. Ollyan vótt, mintha a régi rocskát rágdosná a pokol láncos kutyája, szóval el tudod képzelnyi, micsoda fërtelëm-hang vótt az. Mënëk hátra, hát akkor látom, hogy az onokám kotoz a fészërbe. Mënëk befele, mondom rája pirítok ëggyet, hát úramfija, micsinát? Fëlmászott a fűríszgíp tetejibe a bestye, oszt’ ott maratt, mer’ beszorútt a lába. Ott nyivákolt, mint a miskárolt macska, hogy mama szëggyélë. De jó vagy të is, apád csinátt vóna inkább kisszékët, hát hun vagyok én akkora, hogy fëlérjek oda, mondom neki, de mán páratlan logikával hoztam is a nagylétrát. Mondom néki, idefigyejjé, fejedet behúzzad oda a kucikba, mer’ ha ez mëgcsap, legalább ollyan bolond lëszël, mint Volosinovszki Pityu, mikor lëfordútt a díszpapagája az űlésrűl. Hát, mëgmarhútt utána, de jóvanaz, këllëtt annyira magára szoktatnyi a jószágot. Na, ahogy ott sorollom neki, ëccër csak pűf-páf, oszt’ mán a fődön is vótt a gyerëk, fejjel a plétekenőbe. Én mëg ott álok a nagylétrával, oszt’ legalább annyira mëgíjjettem, mint amikor vaddisznót láttam mezgerélés közbe’ ötvenháromba. Mëgátt bennem az ütő, na mondom ez vagy mëgnyekkent, víge van, vagy elmënt az esze. Kérdezem tűle, onokám, jóistenmëgággyon (de mán akkor a cukrom lëszalatt), mëgvagy-ë? Aszongya csoki, vanílija. Ë, mondom, férebeszél, kérdëzëm tűlle mëgint élsz-ë, halsz-ë? Aszongya sumahhër. Na, mondom, ennek fele së tréfa, csak fëlhíttam a fijamékat, hogy gyűjjenek valami doktorral, míg mielőtt összesusinkásodik a gyerëk tudománya a fejibe. Mán akkor hallottam a telefonba, hogy visít a mënyem, hogy vizesruházzam a gyerëkët, én visszaüvöltöttem a kagylóba, mer’ fëlmënt bennem a szint, hogy nem lázas, në aggóggyá, mëgmarad! Pegyig sejtelmem së vótt rúlla, hogy mëgmarad vagy nem, a gyerëk.

Elég a’hhozzá, hogy éppen csak eldúdoltam a gyerëknek a Szent Pál otthagyta az oláhokat nótának a kezdettyit, mán ott vótak a fijamék. A mënyem úgy rontott bëfele, mintha ingyën attam vóna valamit. Csókolgatta a gyerëkët, az mëg még assë’ tutta milyen rendëzvényen van. Utána gyött a doktor, aki mëgálapította, hogy fëlëslegës vót az aggodalom, kicsit mëgzúzódott a gyerëk balkarja, de igyebkint sëmmi baja sincsen, a tudomány, ami összekeverëdëtt a bumbi fejibe, majd helyre gyön, igyebiránt ötezër lëssz. Hát a nyugdíjambúl këllëtt kifizetni, fijamék aszonták többet ide soha nemhogy az onokám nem gyön, de űk së tëszik be a lábokat, a fűríszgípet mëg nemhogy elattam vóna mán, lassan több rajta a rozsda, mint maga a gíp. Ezzel oszt’ rámcsapták az ajtót, oszt’ viszo’hhallás.

Éccaka magamba méllyettem a gyërtyafényné. Néha mëggyútom a szagossat, a százasba vëttem, nagyon jó illattya van. Arra döntöttem, hogy éngëmet nem zavar az a gíp ottan hátul, mégiscsak a Dezső lelke nyugodik abba, el nem adom én azt onnat. Az mëg, hogy a nagy szőrös kanonokám nem tud vigyázni magára, csak nem lëhet az én problémám. Ennek ellenire ríttam úgyannyira, hogy rëggelre bëdagatt a szëmem, a fülembe mëg ollyan durrogást hallottam, mint mikor az öreg Tóth addig pompátta a Pannónia hátsó kerekit, hogy a ménkű nagy nyomás lëszakajtotta a munkásnadrágja alsó lábszárátt, oszt’ a nagykapu fogta mëg az ancúgot. Annak oszt’ vótt hangja!

Na, hát ez vótt velem, csëppeket írt fël a doktor, ággya mëg a fëlëttünkvaló érte, el is mútt pár nap alatt. Nem a doktor, a durrogás. De lelkibeteg vagyok azótta is, hiába híjjom a fijamékat, nem vëszik fël a telefont, mintha űknékijek bármi baja lëtt vóna. Asziszem mëgöregëttem, fëlvigyázónak së vagyok jó. El is búvok pár hónapig, majd utánna gyere, mikorron kihevertem eztet.

Csókol bennetëket,
Gizël

Nincsenek megjegyzések: