Oldalak

2010. július 28., szerda

Gizel nénéd és Matil

Tudom, he, tudom, hogy meggyig nem vóttam, dehát közbeszótt az élet! El is mondom mingyán, hogy hogy vótt, hogy tuggyad, min këllëtt mëgint az öreg Gizëlnek átalmënnyi.

Elég a’hhozzá, hogy ëggyik nap kint tëszëk-vëszëk a ker’be, látom, hogy valaki buddog a kapum előtt. Jajmán, mondom, még begyön valamelyik sutyërák oszt’ mëgkárosít. Épp elég, ha elviszi a locsollómat vagy a kisgereblyémet; ezëket mindég oda az ámbitus ajjára vetëm lë, mer’ sokszor këll amikor mënëk a temetőbe. Na, mënëk kifele a vakmelegbe, ëccër csak azt vëszëm észre, hogy méntű jobban mënëk a kapu felé az mintha anná távolabb lënne. Aztán mán csak arra lëttem figyelmes, hogy az orromná csöszmög valamit ëggy igyekbkint igen dalijás, jóillatú fijatalembër, bár eléggé szúnyoghuszár vótt első látásra. Kérdezem tűle, hát hogy kerüllök én ide, mi a zíz történt mán velem? Aszongya, rosszúlëtt, mama, napszúrás! Visszük a kórházba. Akkor mán oszt hallottam, hogy rëttenetmód visít a mëntő, mer’ abba vóttam. Erőm az nem vótt sëmmi, így a fijatalembërre csak morognyi tuttam, hogy lëmamázott.

Beérünk, la, betëszik a testyëmet illyen tollószékbe, kerekes kocsi, vagy mi a zíz, tudodtë. Tologatnak, térűnek-fordúnak körüllöttem. El këllëtt mondani, hogy mi vótt. Montam, hogy távolabb vótt a ker'kapu mint këllëtt vóna, oszt’ adásszünet. Mint a tévébe. Na, aszongyák, várjak, amíg mëggyön a doktorúr. Jóvan, lelkëm.

Odatolnak ëggy másik gyérenlátó, szërëncsétlennek láccó asszony mellé, aki vótt vagy háromszor akkora, mint én, pegyig én së vagyok csëpp. Vërnyegës haja vótt, mëglëhetőst zsiross. Üldögél ott, látom nyámmog valamit. Ahogy ottan várok, lesekszëk, ëccër csak mëgszólal az asszony:

– Sëtét Matilnak hínak.
– Gizël vagyok – replikáztam törtidő alatt rája.

Ezzel öt përcig el is vóttunk, gondoltam ezé’ osztan bemutatkozhattá. Bár részëmrű bëfejeztem a beszégetést. Várunk ottan, ëccër csak mëgint mëgszólal:

– Én mán mëgbocsátottam a férjemnek. Elhagyott amikor a lyányom, a Piros, tizënhét vótt. De most mëg ollyan pozitúrába van, hogy munkát tud adni a lyányomnak, oszt tud boldogúni. Igaz, hogy három felesége vótt utánnam, de én mëgbocsátottam néki. Még imádkozni is szoktam érëtte.

Na, gondoltam magamba, éngëmet ha Dezső elhagyott vóna, hát biztos nem említeném ëggy napon a Mi Urunk Jézus Krisztussal. Főleg, hogy a fijammal vótak azé gondok, amíg csëpp vót. Végig së tudom gondolnyi, ilyetszól a Matil:

– Amikor a múttkor mëg lëesett az esső, mëgint beáztam, oszt’ mëg këllëtt híni a Bodács Pistát, az ácsot, hogy csináná bë a tetőt.

Ekkor mán gondoltam, hogy ínnye, Matilnak csőstű összegyött. De oszt’ hálistennek toltak továbbfele, mer’ mëggyött a doktor. Na, ez vín vótt mint a Mohai Ágnës kúttya, nem is sokat teketórijázott: adott valami ényekcijót, mëg azt monta, hogy ëggy estére bizony be këll fekünnyi mëgfigyellésre. Jóvan, lelkëm. Hoztam mindent, ami këllhet, fektessetëk engëm lëfele – ekkor mán kellőképp fáratt vótam.

Na, bëtoltak ëgy szobába, a nyirgacsík nővérek segítëttëk izzadásig, hogy fëlkerűjjek ëggy ágyra. Lëfőttek, mire sikerűtt. Áldottam a szërëncsémet, hogy ollyan helyre kerűttem, ahun sënki nem vótt, bár vótt még három ágy a kórterëmbe szabadossan. Mondom majd milyen jót alszok, mëg is humtam kicsit, amikor oszt arra kelëk, hogy fërtelëm nagy csattogás van processzijóba’. Mondom, mi a zíz van itten, fëllököm a kuslit, akkor látom, hogy a nyirgák éppen Matilt támogassák be a lábamná’ lévő ágyho’. Hejj, gondoltam magamba, humjá Gizël, mer’ mámma este nem lëssz alvás, ha ez rájazëndít. De hogy rohadna mëg az összes befőttye hamvazószërdára, a lottó ötösöm gyöhetne így be! Nem sokkal azután, hogy bëhozták ennek a gyönyörűsígnek az összes bëtyárbútorját (annyi kolonccal gyött kórházba, mint aki tán ide is kőtözik), Matil elterűtt az ágyon, mint alfődön a furullyaszó, oszt’ mëkkezte a beszédët. Nekëm nem këllëtt szóni, legtöbbször csak kuttogtam. Ez mëg csak monta. Hogy az ű kutyája mennyire jó vadász, hun ëggy eger, hun ëggy vereb amit elfog. Na hogy tëddbëneki. Mesétt arrú, hogy ű az árkot millyen szépen ásta nëgyvenkettőbe, vërës csillag érdemérmet is kapott érte, a férfijak írígykëttek. Büszke lëhetël, Matil. Rögtön utánna rája aztat monta, hogy a csëngőt lëszërëltette a házárú, mer’ űtet az igencsak idegësítette, mëg hogy igëncsak nem szeretyi a keményrokkot.

Jelbe’ vót mán, hogy fëlkötöm magam valamivel az idegtű, amikor ëccër csak mëggyött a fijam, mëg a mënyem. Jelzëm, a mënyem egy kukkot nem szótt, de Matil szóval tartotta ezt is. Rúzsozta a szart néki, elmonta ugyanazt nëgyvenhatszor. Két szó nem sok annyit nem tuttam vátani a fijammal, mer’ mindég ugatott a bestye. Montam a fijamnak, tëtessé átal, mer’ Sëtét Matiltú a rosszúlét gyön rám, mëg a hidegrázás. Aszonta nem tud sëmmit së tënnyi. Ollyan mulya ez is, akkar Dezső vótt, Isten nyugosztajja, ha mán magáho’ vëtte.

Hajnal három felé oszt’ ëggy történet közepibe mëghunyt a Matil. Éppen arrú beszétt, hogy millyen kelés gyön a lábára, ha nem pamutzoknit húz rája, amikor ëccër csak, mint akit elvágtak, elhalgatott. Na, mondom, most mán én is húmok egy keveset, mer’ mán akkor igen fáratt vótam. Ráfordúttam a nem fájós ódalamra, erre rákezdëtt horkolni az a dög. De nem ám akárhogy: mint a kaffërbivaly, ha fëlnyomják benne a kehët! Az anyád szencségit, gondoltam, akkor mán mérges vóttam, rája akartam húznyi a fogast a fejire. Legalább nem beszétt vóna.

Eképp gondolkottam magamba ëggy órát, mer’ alunnyi nem tuttam. Négy fele gyön befele ëggy nyirgacsík nővér, hallom mëgy Matilho’. „Fojdzsmëg!” – drukkoltam ott magamba. Errefël aszongya: „Matilnéni ébreggyën, nagyon teccik horkolni, maj’ még árt a hörgőjinek!” Na, hát Matilnak së këllëtt több, ahun abbahagyta, ott folytatta. Sëmmi baja nem vótt ëggy hörgőjinek së. Ekkor gondoltam úgy, hogy ép ésszel nem bírom ki a kalandot. Fëlhíttam a fijamat, hogy vagy elviszël éngëmet haza, vagy Isten az atyám az ablakbú a mélybe vetëm magam. Vagy a Matilt. Fél óra nem telt bele mán a fijam ótójába ültem, oszt’ mëntünk hazafele, hee. Nem tudom mit intézëtt, mit nem, mindënesetre én magam örűttem neki, hogy megszabadúttam a Sátán szolgájátú.

Na, elég abbú annyi, hogy elég vótt ebbű ennyi. Mënnyé dógodra, mer’ elkűnnek a jó helyrű, oszt’ valaki mással végeztetyik el a piszkos munkát! Dógozzatok, gyermëkeim, kitöbbre. Csókol bennetëket,

Gizël

2 megjegyzés:

Endoril írta...

Na ha nem visítottam végig az egész történetet, de ez: "Na, elég abbú annyi, hogy elég vótt ebbű ennyi" betett teljesen. Gizel néni for president! :)

Gizel nénéd írta...

Ë? Bitóra akarol tán juttatni éngëmet? Forprëzidënt? Észën lëgyé, mer' rádkűdöm a Fánglit. Ugyanakkor örüllök, hogy jól szórakoztá' azon, hogy szënvettem, te. Letközelebb ha valamék lëtöri a dërëkad, majd én is fënnhangon kacagok.

Gizël