Oldalak

2010. november 26., péntek

Gizel nénéd és a huligán stílus

Hát, mëgint nem tudok sëmmi jót mondani. Ëccërűlyen vagy ennyire elfajútt a világ, vagy én nem tudom fëlvënni a rigmust véle, de annyi mán bizonyos, hogy ha vasvëllám lënne fëlhánnám rá az összes pudvás-ganallyos sihëdërt, përnahajdërt, akik mëkkeserítik az életëmet.

Mëg së gondolnád, hogy hogy vótt, ha el nem sorolom. Elég a 'hhozzá, hogy valamék este, mer ollyan jó idő vótt, igazi vénasszonyok nyara, la, ülök az ámbitus ajjába, oszt' eszëmbe jutott az a nóta, amit mindég a Dezső énekëlt, főleg azután hogy a frontrú hazagyött, hogy "Fúj a szellő lëngetyi, katonának këll lënnyi, katonának këll lënnyi a legénnek". Dudorászom ott magamba, emlékëzëk csëndbe, erre ëccër csak hallom, hogy szisz. Szűűűű-szűűű, szisz. Mondom, mi a ménkű mán az, mëgindútt a gáz, mint nyócvanötbe az öreg Fërdinándná? Ahhát, úgy vótt, lë is lökte a kupacserepeket a tetőjirűl, úgy csinátta újra a sógora, az Oglëk Ánti, vagy hogy hítták, Zëlënákné kerítëtte elő valahunnat Taktaharkánybú, mer' arrafele lakott. Jaj, az ollyan szegény vót, hogy az annya feszt kacsacsőrlevest főzött néki gyerëkkorába, gyomrom kifordúl ha belegondolok. Na de oszt mënëk be a palackho, szagolom körbe, szappanozom, gyútom, sëmmi, de csak hallom, hogy szisz-szííííí. Mondom abëtyárszencség, milëssz e? Mënëk az uccára, hát úramfija! A gyönyörüszép fehér falamra valamelyik fújja a festékjit. Kimënëk, még akkor is nyomkoggya. Amikor mëllátott oszt' elkomorodott. Lëhet azé', mer' akkorát vágtam a kezire a bottal, hogy mënten elhajított mindënt magátú. Naazanyádszencségit, éngëmet të itt várjá, amíg kigyövök, mondom néki. Hátramëntem, kevertem be meszet, oszt' mán vittem is neki, hogy lëkenné. Asziszëd mëgvárt az a főd terhe, az a huligán? Nem várt a’mmëg éngëmet, elmënt valahova a lábikráján.

Öreg este vótt mán, így oszt’ nem cselekëttem, csak fëlhíttam a plébánost, hogy rontást kéne lëvënni a házrú. Másnap gyött is, hát amikor mëllátta hátrahőkölt, mondott ëggy miatyánkot, oszt’ úgy vëtte lë a rontást. Világosba oszt’ még gyatrábban néz ki, ollyan hitvánnak fest a házam, mondom, ezt mégsë tűrhetëm. Fëlmëntem a polgármestërhë, elővezettem, hogy huligán stílusbul fakadólag lëttem mëkkárosítva, csinájjanak valamit, fogják el a huligántot! Aszongya (mëjjegyëztem), hogy erre néki nincsen apparátusa, de azé’ mëgindíccsa a nyomozást. Na, abbú së lëssz sëmmi, tudom én mán az illyet – a pógármestër is csak ollyan, hogy az annya kutyabëngébű këllëtt vóna hogy levest főzzön neki. Mëhetëk én a pilátusho’ is, akkor së lëssz mán nekem gyönyörüszép fehér meszelt falam, mint azelőtt. Eképpen kesergëk a pëco elibe, amikor hallom, hogy këgyetlen-erőssen aszongya dü, dü, düüü, düddürüdü. Az úristen mán ez, maga a Sátán gyön előfele a fészkibül illyen fődöntúli robajjal, vagy mi a ménkős kentërbetekert szencséges atyavilág akkar mán rám szakadni, vínsígëmre?! Ëgybű kifelé vëttem az irányt, hát ahogy kimënëk a kapu elejbe, láttom hogy a petúniák mellett ottan ülnek a sihëdërëk, ëggyik jobban csesznyékëdik, mint a másik: krákognak, köpkönnek. Kérdëzëm tüle tán ajjadzót ëtté fijam? Erre mindëggyik hozzáfog írdatlan röhögni, mëg mondogassák, hogy je, je. Mondom, ezëk nemnormálisak, rájok híjjom a doktort, hogy nézné mëg az elméjöket, mer’ ezëk valamit szíttak biztosan. Akkora magnójok vótt, hogy tán még az onokámnak sincs akkora, abbú gyütt a dübdüb, dörrentésëk, nem is zene vót az, hanem valami csatazaj, én nem tudom. Valami nyomonkövető zenész lëhetëtt, mer’ nagyon modërn vótt. Erre rázták a hajokat, mëg kurjangattak, mint a legényëk husvétkor. Erre oszt’ kikeltem magambú. Igazábú nem tudom mit mondhattam nékik, vagy hogy üvöltöttem, de az biztos, hogy széjjeltörtem a magnójokat oszt’ a kezökbe nyomtam a tippanmeszelőt. Ezëk, hee, úgy suvickolták a mocskot lëfele a házam falárú, mint az ëccërëggy! Én meg ripakodtam közbe’, mint a bácáskurvák, ordítottam, ahogy anyám tanította. Csak úgy dógoztak ëgymás után, nëféjj! Fërtályóra së telt el, mán ragyogott fehéren a falam mëgint. Aaazanyátok szencségit, hát kikvónátoktik? Huligánok! Odafigyeltem a sarkokra is, azokat is montam, hogy në haggyák nekëm feketén, mer’ éccaka mëkkísértëm űköt. Átkot szórtam rájok, amíg az uccába láccottak.

Hááát, lelkëm. Próbákoznak az öreg Gizëlné, de azé’ ollyan könnyen én së adom magamot. Az anyátok szencségit, majd’ én mëttanítom nektëk a kutyafittyët, suhancok! Tík mëg në lëgyetëk ilyen ajjaházijak, segíjjétëk az öregasszont, hátha rátok hagy valamit.

Csókol benetëket,

Gizël

Nincsenek megjegyzések: