Hogy mi van velem?

Teszek-veszek rakosgatok. Telnek a napok úgy, hogy észre sem veszem. Legújabb heppem agysejtirtásra, hogy megpróbálkoztatom magam a Windows Vistával. Most ezzel vagyok el, egészen leköt, hogy felfedezzem az újdonságokat. Némi hardvercserével és körmönfont driverekkel ugyanis sikerült elérni, hogy minden hardvereszköz kompatíbilissá vált az új rendszer számára, így aztán nincs akadálya annak, hogy teszteljem, de mint a vadállat.

Közben persze iskola van, megy az oktatás ezerrel. Ma olyan feladatot vittem be infó fakultációra, hogy egy ponton egészen elakadtam benne. Azt gondoltam, hogy a csapatot megfekteti, de hogy engem is, na azt nem is sejtettem. Próbáltam megoldani a rejtvényt, de akkor ott nem tudtam koncentrálni, ráadásul már mindenki menni akart haza... ezek a mai fiatalok nem szeretik a kihívásokat. Egész radikálisan fogy el belőlem egyébként a tanévkezdési lendület, hiába: eltelt az a két hét, amire töltődtem egész nyáron, komoly erőfeszítések árán fogok majd újra lábra állni. De azért küzdök keményen, embertelenül.

És én mondom, híveim, ki kell a könnynek csordulni, amikor ebben a hajtásban, ebben a feszített tempóban is azt vesszük észre, hogy vannak még emberek, akik gondolnak ránk. Ma például meglepetésként omlós süteményt, ízletes savanyúságot és egy egész jóképű zamioculcast kaptunk ajándékba, hogy háztartásunk gyarapodjék. Hogy mindezt miért? Azért, mert szimpik vagyunk, meg mert jók vagyunk a szeren. Meg vagyok hatva, én mondom, meg vagyok hatva.

Hirtelen ennyi, mert közben az öreg Gizel böködi a hátam, hogy szólna pár szót. Ma még nem engedem neki, de a héten egész biztosan megered az öregasszony nyelve, és se vége se hossza nem lesz a mondanivalójának.

Aludjatok jól!