Betegség miatt zárva

Gonosz erők gyűrtek maguk alá a héten. Azt kell mondjam, soha nem gondoltam volna, hogy ennyire fitten, ennyi vitamint zabálva még elérhet valami kórság, ami brutálisan letaglóz. Na de kezdem az elején.

Hétfő

Bementem dolgozni. Becsülettel. Reggel ugyan éreztem, hogy kicsit mintha nem volnék én jól, de ezt minden hétfő reggel érzem, szóval nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Ötödik órában dolgozatot írattam: akkor már éreztem, hogy valami gond lehet, mert ólomsúlyként nehezedett rám a dolgozatok javításának terhe. Ráadásul a következő két órában szóbeli tételeket dolgoztunk ki közösen, ekkor már végképp úgy gondoltam, hogy ég a főddel összemegy. Annak is örültem, hogy hazafelé nem találkoztam senkivel (legalábbis remélem, hogy nem találkoztam senkivel, mert nagyon nem emlékszem a történtekre), ugyanis úgy kóvályogtam, mint aki egész délelőtt konyakozott.

Estére ki is dőltem. Forgott velem a világ és bedugultak a füleim. Mondom megsüketülök, akkor lesz aztán szép világ, s bár Beethoven is szerzett süketen zenét, én mégse akarnék odáig eljutni. Még csak a zeneszerzés, de mi lenne velem, ha nem hallanám, hogy a tanulóifjúság mit mond, akkor meg aztán végképp oda minden! Ilyen magvas gondolatok cikáztak a fejemben. Estére elkapott a hidegrázás, miközben ezer fok volt a takaró alatt. Kocogtak a fogaim. Rettenetes volt, pajtások, rettenetes, az ellenségemnek nem kívánnék hasonlót. Volt idő, amikor kívántam volna, de amióta református iskolában tanítok, megérintett már annyira az egyház, hogy ilyesmit még csak viccből sem mondok.

Kedd

Aludtam 12 órát. Illetve inkább úgy mondom, hogy az ágyban töltöttem ennyi időt, mert az alvás azért nem tett ki ennyit. Forgolódtam, hánykolódtam és lázálmaim voltak. Ma délután rendelt az orvos. Gondoltam, hogy mivel déltől van rendelés, én majd odamegyek délután kettőre, akkor már nem nagyon lesznek.

Aha, majdnem úgy volt.

Kezdem ott, hogy a rendelő ajtajának kinyitásával három embert arrébb is toltam. Így csúsztak az ajtóval, érted. Göthös volt odabent mindenki! Tüsszögtek, krákogtak a népek! Na, mondom, itt oszt' majd meggyógyulsz, Zoli. Bepasszíroztam magam az emberek közé és vártam, hogy valami történjen. Mindezt persze állva, mert ülőhely az nem volt. Szédültem, közben szakadt rólam a víz ormótlan. Az emberek pedig csak jöttek és jöttek, vég nélkül. Özönen voltunk a váróban. A sor pedig rettenetes, kínlódó lassúsággal haladt. Mindeközben elkapott a tüsszögés, már a falnak támaszkodtam, minden bajom volt. Katasztrófa. Végre aztán bejutottam a dokihoz, aki rögvest azzal kezdte, hogy derékig vetkőzzek le. E, mondom?! Levetkőztem. Sóhajtsak. Nem volt nehéz. Megnézte a torkomat, megállapította a diagnózist, mehettem utamra. Átnyomakodtam a tömegen, kinyitottam az ajtót. Toltam az embereket. Elindultam hazafelé. Pár lépés után úgy láttam, hogy nem látok. Ekkor rájöttem, hogy a szemüvegem a derékig való levetkőzés közepette bent hagytam a rendelőben. Remek. Vissza az egész. Kinyitottam az ajtót, sodortam az embereket. Átnyomakodtam a tömegen. Bekopogtam. Elnézést. Itt hagytam. Hülye vagyok, perszepersze. Köszönöm. Viszont látásra!  Újra átpréseltem magam a várakozók között, akik ekkor már igazán nem tudták hová tenni, hogy miért járok én ennyire lelkesen ide, rövid időn belül, ennyiszer. Nem magyarázkodtam. Hazaestem és bedőltem az ágyba, kikészültem, ennyi volt, lefőtt a kávé.

Szerda

A szerdai nap teljes mélypont volt. Kedélyállapotom valahol olyan mélyen sunnyogott, hogy alig sikerült megtalálnom. Erőtlen voltam és elgyalázott. Megint sokáig aludtam, egyszerűen nem tudom kialudni magam, hiába alszok. Hol szakadt rólam a víz, hol pedig fáztam, forogtam ide és oda... borzalmas.

Anyósom mézes kalácsot készített. Áldott jó asszony. A mézes is remekül sikerült. A benne lévő fűszerektől mintha szelelne az orrom. Azért persze nem ragadtatom el magam, mivel özön kalória egy sütemény. Estére mégis fogytam egy kilót. Nagy az öröm, az augusztusi kezdés óta ez már a 17. kiló, amit ledobok magamról. Bár ma feltételezhetően azért sikerült ez, mert alig eszek valamit. Iszom a Neo citrant, a teát, és néha azért kávézok is, csak úgy megszokásból.

Aztán meg alszok. Megint.

Csütörtök

Úgy gondoltam, hogy csütörtökre azért jobban leszek. Hát nem így alakult. Bár a szédülésem szinte teljesen elmúlt, elindult az orromnak folyása. Anélkül, hogy ennek teljes mélylélektanába belemennék, gyakorlatilag egy nap alatt haladtam végig azon a folyamaton, ami máskor egy hétig tart. Reggel még a megállíthatatlan-mindigfújós állapot, késő este pedig a gumicukor-stádium nem hagyott nekem békét, de ezt bővebben kifejteni most nem áll módomban, hiszen kultúrblog vagyunk. Lényeg, hogy estére egy kicsivel se néztem ki rosszabbul, mint Iggy Pop. Még Paplan, a macska is elszaladt előlem, amikor friss levegőre áhítozva mentem ki az ámbitus aljára.

Valahol ott ért véget a napom, amikor kiderült egy baráti beszélgetés kapcsán, hogy az új számítógép-házba való átpakolás során (pusztán kényelmi okokból) voltam olyan balga és a ×16-os PCI Express port helyett a ×4-esbe pakoltam bele a videokártyámat és így van ez már lassan egy éve! Istenem, elföldelem magam szégyenemben... Én meg persze csodálkoztam, hogy némiképp lelassultak a játékok egy-egy frissítés után. Le a francokat. Elbénáztam, de legalább megint tanultam valamit. Vissza is pakoltam a helyére – jé, minden rendben a játékokkal. :)

Péntek

Hát persze. Vége a hétnek.

Visszacsattogtam az orvoshoz a táppénzes papíromért: senki nem volt előttem. 2 perc alatt végeztem. Ezt a keddi nap kompenzálásaként fogtam fel, bizonyára a sors is érezte, hogy a kedd délután valami egészen ormótlan tréfa volt. Délelőtt még arra is rászántam magam, hogy Dr. Emmett Brown frizurámat levágassam és teljesen megcsinosodva készüljek fel a következő, munkában gazdag hétre, ahol végre, a tanulóifjúság legnagyobb örömére, belevethetem magam az oktatás oly rejtelmes és csudálatos világába. (Hah.)

Attól tartok, meggyógyultam. Ha nem, hétvégén még lesz idő egy kicsit pihenni. Aztán kezdődik minden elölről...