Igazából, nem most jöttem rá, hogy szeretem, hanem valamikor 2002 környékén, amikor a Chicago című film napvilágot látott és sikerült valami egészen jó minőségű kópiára szert tennem. Az All that jazz-t és a Cell block tango-t addig hallgattam belőle, amíg meg nem tanultam kívülről, a filmet csak azért néztem meg ezerszer, mert imádtam a zenéjét. Később rongyosra pörgött a CD lejátszóban a film zenéje is – érdekes módon ezt nem akartam soha MP3-ban megszerezni, mert sokkal jobban szólt CD-n. Ugyanezt éreztem Caro Emeraldnál is, aki az elmúlt hónapokban alapvetően formálta át a zenéről alkotott elképzeléseimet, bár belőle már nem volt CD-m, viszont a mostanában nálam nagy divat FLAC formátumban hallgatom. (Akárki akármit mond, nem kell túlzottan vájtfülűnek lenni ahhoz, hogy meghalljuk – főleg az ilyen stílusú zenéknél – az MP3 és a FLAC közötti minőségi különbséget.) Aztán tegnap megint minden megváltozott bennem, amikor szert tettem a Big Bad Voodoo Daddy nevű, eddig számomra teljesen ismeretlen formáció két lemezére: az elsőre (1994-ből!) és az utolsóra (2012). Sajnos, a közteseket még nem tudtam megszerezni, de nem adom fel és rá fogok menni, mert nekem ez a jazz, valamiért, tetszik.
Kezdem ott, hogy Caro Emeraldot azért nem lehet megunni, mert a jazz elemeit teljesen modern hangszerelés mellé párosítva alkotnak fantasztikusat a magasan kvalifikált zenészek. A Voodoo Daddy sokkal klasszikusabb jazz, szintén professzionális zenészekkel, ráadásul szimplán szuperül szól. Minden hang a helyén van és érezni lehet mögötte a zenei tudást, illetve azt, hogy mennyire egyben vannak a dalok. Érdekes az is, hogy a 2012-es (Rattle them bones) album mennyivel jobban szól, mint a '94-es, mégis ugyanaz a stílus mindkettő. Mintha csak két egymást követő évben jelentek volna meg ezek a lemezek. Élvezhetőek, pörgősek, háttérben is jók, kellemes hallgatni őket és a műfajból eredően kissé a múltba repítenek vissza. Nagyon tetszik. :)
Amikor 20 évvel később ébresztenek rá arra, hogy öcsém, 14 éves korodban (amikor te még Captain Hollywood-nál tartottál) is volt már jó zene, elámulok azért. Teljesen biztos vagyok benne, hogy 14 éves koromban pont nem érdekelt volna ez a stílus, viszont a mai napon éppen megőrülök érte. Van egy olyan elgondolásom, hogy ez az a stílus, amit érteni, érezni kell és erre a fiatalabb generáció még nem képes. Ők teljesen más zenei irányzatok felé húznak és ez teljesen normális, főleg, ha magamból indulok ki. '92-ben pl. úgy gondoltam, hogy a Who is Elvis-nél nem létezik jobb zene, ma már teljesen más a véleményem erről. :)
Mivel nem szeretném az Értő Közönséget csemege nélkül hagyni, hallgassunk zenét!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése