A búcsúzó nyárnak beintve hétvégére egy bográcsolást terveztünk. Ennek előkészületei napokig folytak, csütörtök éjszaka lett egy akkora eső, hogy azt hittem az marad meg, aki úszni tud. (Ekkor nekünk intett be a búcsúzó nyár.) De aztán péntek reggelre rendeződött a helyzet és úgy tűnt, hogy a szombat délutáni programot zavartalanul kellemes időjárásban lehet lebonyolítani. Így is lett. Amiről azonban mégis írni akarok az két, a bográcsolást megelőző remek fordulat, amit vásárlás közben tapasztaltunk.
Mivel nem volt itthon tűzifánk, ezért el kellett menni azt vásárolni. Hozzá kell tennem, hogy ilyet még soha nem csináltam, pedig ősz hajszálaim is vannak már. Nem volt rá szükség eddig, na. Begurultunk frissen feltankolt gépjárművünkkel a Tüzépre. Ott ugye mindenféle emberek voltak, hirtelen nem tudtuk, hogy ki hova tartozik, így megközelítettünk egy idősebb tagot, aki különböző formájú és méretű fákból próbált maradandót alkotni azáltal, hogy átlátható rendszerbe rakosgatta azokat.
– Jó napot! Tűzifát szeretnénk vásárolni.
Na, az öreg ezen egy kicsit meg is ütközött, pedig számomra természetes volt, hogy ha tüzelni való fát akarok venni, akkor a Tüzépre megyek.
– Hát, szoktak így jönni tűzifáért többen ide hozzánk – mondta az öreg, ahogy hátraballagtunk egy ennek összeszedésére alkalmas helyre. – Hát igen – mondtam –, ennél jobb helyet erre keresve sem találhatnánk.
Végül találtunk egy hatalmas farakást, aminek az alján lévő csalánosból lehetett válogatni némi hulladékot. Már megtöltöttünk két bevásárlószatyrot, amikor az öreg beszólt:
– Jó száraz fák ezek, csak a tegnapi eső alatt megáztak.
Igen. Füstölt is betyárul egyik-másik! :)
Utunk a cukrászdába vezetett, hogy vendégeinket süteménnyel tudjuk kínálni. Kicsi, de annál finomabb süteményeket árusító cukrászdába járunk. Vártuk a sorunkat, válogattunk az igen kicsi eladótér neonfényű hűtőjében, amikor megjelent egy feltűnően izgága ötven-hatvan év körüli nő, vélhetően az unokájával. Feszengett, nézelődött, láthatóan keresett valamit, de nem találta.
– Elnézést – mondja az eladónak – milyen tortáik vannak? Ki van az írva valahova?
– Igen, oda a falra – válaszolja az eladó.
Néném közelebb lép, olvasgat, nézegeti a listát. Beszél az unokájához, konzultálnak. Közben mi megvettük a süteményeket, így rá került a sor.
– Mit adhatok? – kérdezi az eladó.
– Hát, akkor én egy vaníliatortát kérnék.
– Igen, és mikorra?
Egy pillanatra döbbent csend támadt, majd az idős hölgy kérdezett:
– Ja, ez itt így megy?
– Hát igen, itt így működik, nem szoktak csak úgy tortákat sütni hipsz-hopsz, minden méretben.
– Éreztem én valahol, hogy ez így lesz – ismerte be a hölgy, de a további részleteket nem hallottuk, mert távozóban voltunk már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése