Csíkos szatyorban retek és csirkemellfilé pihent – így tértünk be a piacról a karcagi lila mobilos üzletbe. Azon szent céltól vezérelve mentünk, hogy jegyesem folyton-folyvást lemerülő telefonjába új, strapabíróbb akkumulátort vásároljunk. Kisvártatva ránk került a sor, egy igen kedves hölgy kérdezte, miben segíthet. Elmondtuk nagy bánatunkat, mire ő a színfalak mögé osont és szomorú hírrel jött vissza: jelenleg nincs készleten a cucc, de keddre tudnak rendelni.
Vacillálni kezdtünk: rendeljük, ne rendeljük? Jöjjünk át azért külön Karcagra megint? Mondjuk a hölgynek megszeppenve, hogy hát nem is tudjuk, nem vagyunk Karcagiak, hogy legyen, mint legyen, igencsak tanakodtunk. A tőlünk balra eső pultban egy fiatalember reánk szegezte tekintetét, majd imígyen szóla:
– Nem kell azért külön átjönni, majd átküldetjük Kisújra.
– A kisúji lila mobilosba? – kérdeztem én.
– Nem – mondja, – hanem a suliba.
Ë?! mondom. Említettem volna én, hogy suliban dolgozok? Nem, egészen biztosan nem mondtam. Akkor honnan tudja?
– Megneharagudjonmár – replikáztam – de honnan tudja maga, hogy nekem közöm van Kisújon egy sulihoz? Elhiszem, hogy a számítógépe borzasztóan sokat tud ott maga előtt, de annyira még az sem lehet okos.
– Oda jár a fiam – azt mondja.
– És ki a maga fia? – kérdeztem, akkor már mindinkább vágyva az igazságra, mint amikor egy bűvésztrükk megoldását próbálja feltárni az ember.
Elhangzott a név, bár hozzá kell tennem, számomra semmit sem mondott, mivel – mint utóbb kiderült – nem tanítom az úriembert. Ennek ellenére rendkívül hízelgőnek találom, hogy hét év alatt ez volt kb. a harmadik alkalom, amikor beosztásomnak köszönhetően apró prémium szolgáltatást vehetek igénybe díjtalanul.
Apró meglepetések a hétköznapokban, amik könnyebbé teszik az életemet. Köszönöm innen is, előre is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése