Mutasd meg a számítógéped!

Eszembe jutottak a régi idők, amikor még én és az akkori számítógépem gyakorlatilag egy egészet alkottunk. Tudtam róla mindent, a legapróbb zajokból, rezdülésekből és jelekből meg tudtam mondani, hogy lefagyás következik, vagy minden a legnagyobb rendben megy. Szerettem a gépemet, és nem csak munkaeszköz volt, hanem egyfajta legjobb barát funkciót töltött be nálam.

Voltak olyan napok, amikor ezt az ember-gép kapcsolatot fel kellett tárnom mások előtt. Soha nem látott rokonok érkeztek hozzánk, ráadásul gyerekkel, ami már alapjában véve se lehet jó. Hiszen a soha nem látott rokonokkal most ugye mit is beszélgessünk. Ilyenkor általában előjött a mondat, amitől a falra tudtam mászni: Zolikám, mutasd már meg Petikének a számítógépedet! Egyértelmű terelő mozdulat ez a szülők részéről, hogy a gyerekek a lakás egy másik szegletébe vonuljanak át, és ne zavarják a szülőket abban, hogy feltárják a múltat, meg annak okát, hogy tulajdonképpen miért is nem látogatták egymást az elmúlt tizenhárom évben.

És nem volt mese, mennem kellett, és Petikének meg kellett mutatnom a számítógépemet.

Informatikus virtussal fogtam bele a legjobb rendszerindító-lemezek elemzésébe, és a legjobb zenelejátszó programokkal mutattam be a legtutibb S3M és XM formátumú dalokat, dübögött minden, ahogy kellett, de Petike sajnos mindezt nem tudta értékelni, neki ugyanis a számítógépről egy dolog jutott csak eszébe:

– Figyejjmán, játékod, az neked van, játékod?

Van játékom, üázzek. Elődúrtam valami jó kis logikait, figyeled, mennyire ott van ez? Petike unott képpel nézte, ahogy a köröket és négyzeteket egymás ellen hangolom a képernyőn.

– Kipróbálod? – kérdeztem, mert tudtam, hogy ennek is el kell jönnie egyszer.
– Figyejjmán, ótós játékod neked van, olyan ótós? – kérdezte erre ő.

Ótós is van, GP, legjobb. Csak úgy izzasztotta a processzort a mai szemmel hót gagyi grafika, de Petike szíve megdobbant, és máris az élmény részese akart lenni:

– Ú, he, asztakurva, figyejjmán, jáchatok vele, evvel most, én?

Játszhatsz. De azt ne hidd, hogy egy percre is felügyelet nélkül hagylak, amikor éppen az én gépemet használod, Péter. Csak nyugodtan játssz, de egy pillanatra sem veszem le rólad a szemem. No, így telt el másfél óra, amikor Petike, megunva, hogy állandóan veszít, újabb és újabb típusú játékokat óhajtott kipróbálni, amit én szó nélkül, droid módra teljesítettem. Mindaddig, amíg végre felcsendült a megváltó hangja, az az édes, drága, női hang:

– Petikeee! Merre vaaaagy?! Gyere, mert megyüüüünk!
– Ne mááán, anyuuu! Olyan jól játszoook, első vagyoook!

Pedig egyáltalán nem volt első, talán csak a végéről nézve. Szerencsére azonban a megváltót nem lehetett csak úgy befolyásolni, és Petikének ott kellett hagynia az én Szent Rendszeremet.

Azóta sem láttam őt, pedig már több, mint 13 év eltelt. De ma valamiért mégis eszembe jutott.