Eljár felettem

Telik az idő. Sajnos észrevehetően. Észreveszem, ha reggelente a tükörbe nézek, hiszen egyre több ránc tarkítja hűséges barna kutyaszememnek köszönhető, sármosan kihívó tekintetem körvonalait. (Reggel tükörbe nézni egyébként is bátor vállalkozás: az az összegyűrt pofa, és összekócolt haj! Visítok most, mint egy ribi, de tény, hogy tetemes munkával sikerül csak embert varázsolni a tükörképből, és hjaj, milyen jól esik, amikor nem kell emberek közé mennem, ergo nem kell magammal csinálni semmit. Egész nap elvagyok fésülködés nélkül...) Aztán itt van a blog, ahol a nemrég megírt postok szépen lassan, halálbiztos automatizmussal az archívumba kerülnek - úgy emlékszem, egy hete írtam valamiről, és kiderül, hogy hát nem, van az három is, Zolikám. A munkával töltött hétköznapok és az állandó rohanás miatt csak ritkán adódó családi összejöveteleken eszmélek, hogy a családban fellelhető gyerekek életkorai között nincs átmenet számomra: legutolsó találkozásunkkor a gyerek még elfért egy vödörben, most már három vödör se lenne elég. (Egyáltalán: ki mér gyereket vödörben? És hogy jutott eszembe a vödör, mint gyerekmérő eszköz?!) Eltelt megint egy tanév, és milyen gyorsan: nemrég még azon izgultam, hogyan zajlik le életem első osztálykirándulása (ahol én nem mint kiránduló, hanem mint tanár veszek részt), aztán most jól belegondolva két hónapja lecsengett az egész. Emlék lett belőle. Újabb két hónap, és az osztályom tagjai harmadikosok (pardon, tizenegyedikesek) lesznek. Én pedig hamarosan 30 leszek, ki tudja, mit hoz a jövő. Azért annak ellenére is optimistán tekintek előre, hogy a korral járó mind testi, mind lelki problémák már azért kezdenek gyökeret verni bennem.

El is mondom, hogy van ez, konkrét példákkal megvilágítva.

Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy én nem is fogok talán soha megöregedni. Nem éreztem, hogy múlik az idő. Azt hittem, hogy én nem leszek olyan, mint az engem körbevevő, éltesebb korú emberek, akiknek felállt a hátán a szőr azoktól a zenéktől, amiket istenítettünk és állandóan hallgattunk. Aztán most meg ott tartok, hogy igen meg kell válogatnom, hogy mit hallgatok, és észreveszem, hogy inkább fiatalabb korom zenéit preferálom. Az újak valahogy - nem érdekelnek. Nem látok bennük túl sok fantáziát, persze vannak azért kivételek itt is. Egyre kevésbé vagyok fogékony az új dolgokra, inkább a régi, bevált módszereket szeretem. (Hogy mást ne mondjak, legalább két hónapig vetyengtem azon, hogy a lassútetű Adobe Reader helyett a Foxit Readert használjam PDF-olvasóként, aztán hogy nem bántam meg! Régebben rögtön kipróbáltam volna.)

A testi hanyatlásról sokat nem is írnék csak annyit: nem bírom már úgy a tempót, mint régen. És basszus, itt a "régen" 4-5 évvel ezelőtti állapotot jelent. Soha nem voltam egy kidolgozott testalkat, így nem is az aggaszt, hogy nem tudok megcsinálni 200 fekvőtámaszt (minek?), sokkal inkább az, hogy lustulok, mint állat. Nagy erőfeszítésembe kerül valahova gyalog menni, akkor már sokkal inkább megyek biciklivel. (Azért itt jár a piros pont, hogy nem a kocsit preferálom, hoppáhoppá, csókolom.) Három telefakkolt kuka kipakolása a ház elé azért kissé megszuszogósít, főleg, ha előtte lejövök a másodikról, majd oda fel is megyek a műveletsor után. Jól tudom, hogy némi mozgással segíthetnék ezen a tunyaság-dolgon, de ha nem dolgozom, akkor örülök, ha pihenek, futkározás nem fér bele a programba. Volt idő, amikor belefért, de mivel nem hozott látható eredményt a cipőtalp kopásán kívül, ezért most már nem fér bele. :-) De van olyan is, hogy kerül-fordul, feljebb veszem a betűméretet a böngészőben, pedig nincs a szememnek baja, tökéletesen látok. Csak lusta vagyok közelebb hajolni, jaj, doktorúr, nagy a baj, mondja?

Ahogy egykoron egy hivatásos plébánostól hallottam: egy szónak is száz a vége. Vannak jelek, amiket még egyelőre nem veszek túlzottan komolyan, de arra jók, hogy rájöjjek: én sem vagyok kivétel, és az idő felettem is eljár. Persze sejtjük azért ezt mindannyian, és nem is akarok ríni így harminc éves korom előtt (még a végén kivívom öregebb tapasztaltabb olvasóim haragját), így csak annyit mondok: nem kell fosni, van még időm. Legalábbis remélem. :-)

Ma nagyon őszinte voltam hozzátok, méltányolni kéretik mindezt.