A folyamatos zaj, ami az alattunk lévő lakásból érkezik, már-már megszokott. Bár talán ez az, amit nem is lehet megszokni. Néha arra eszmélek fel, hogy huzamosabb ideje hallatszik, nekem meg már fel sem tűnik. Elviselem, mintha a mindennapok teljesen természetes kísérője lenne. Ott van, amikor dolgozom, amikor eszem, amikor bármit is csinálok. Lefekvés idején, este 10 óra környékén, még javában jön felfelé a 30 Hz alatti tartomány, reggel pedig már ébredéskor is hallom. Néha öblös férfikacajok, és visítások társaságában, de mindig ugyanaz a dübörgés: a zene ütemes ritmusának a falakon felszűrődő, monoton, düb-dübszerű kivetülése. Azt hiszem, lassan az őrületbe kerget. Ha költöznék innen, az elsők között lenne az a tényező, hogy a szomszédság abszolút nem érzi a korlátait annak, hogy társasházban lakik, és nincs tekintettel a másikra. Hiába kérés, ordítás, visszazenélés: semmi. Estére ugyanúgy ott van a dübörgés, bármelyik szobába megyek, mindenhol hallom. Sokszor hangosabban, mint azt a zenét, amit én hallgatok. Rohamosztagot hívok rájuk hamarost.---
Illusztráció: www.sxc.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése