A gyári mézes-mázos szövegeknél sokkal jobban szeretem, ha egy terméket azok véleményeznek, akik már használják azt egy ideje. Vásárlás előtt fórumokat bújok, hozzászólások százait olvasom végig, és értékelek. Ezért ér sokat a Totalcar oldalán található Népítélet rovat, amelyben autósok fejtik ki véleményüket saját autójukról, sőt, újabban már motorokról is lehet véleményt alkotni. A minap a saját autómról (Toyota Carina II) is elolvasgattam a véleményeket. A hetedik-nyolcadik bejegyzés után belefutottam egy olyanba, amivel teljesen egyet kellett, hogy értsek. Pár mondat után az én autóm történetéhez való hasonlatosság igencsak feltűnő lett, sőt, később, amikor a szerző nem kevesebbet állított, minthogy a csomagtartó hatalmas, amiben minden elfér, meg hogy nem egy gyakori autó ez és hogy az utángyártott alkatrészek nem minden esetben passzolnak hozzá, hihetetlenül ráncoltam a homlokomat.
A legnagyobb megdöbbenés akkor következett, amikor a feltöltött képek között a saját autómat pillantottam meg.
Hogyan lehetséges ez? - kezdett el kattogni az agyam, mire homályos emlékfoszlányok jelentek meg előttem, amelyek kisvártatva egy egész képpé álltak össze: rájöttem, hogy most elolvastam azt a véleményt, amit másfél éve én magam írtam, és a képeket is én töltöttem fel hozzá. De egyáltalán nem emlékeztem rá. Érdekes érzés volt. Mintha régi, elfeledett kincset találtam volna. Mint az Amélie csodálatos élete c. filmben (nagy kedvenc), amikor Amélie visszajuttatja az ötvenes éveiben járó úrnak a gyerekkorából megmaradt kincseket. Tök jó pillanat! Ez is, az is. Még több ilyet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése