Ütemes döngés a lépcsőházban, káromkodás és krahácsolás zaja hallott tegnap délután: érkezik az Öreg Detonáció. Előkészítettünk mindent, hogy a kazánt könnyen meg tudja közelíteni. "Jó napot" - mondta, bár újabban tegez, de a köztünk lévő korkülönbség ezt megengedi. Hatalmas lapátkezében a hetvenes éveket idéző, megmihálylott cekker, benne különböző fém alkatrészek és szerszámok: ezzel érkezett ma ő hozzánk. "A kazánt akarnám..." - folytatja, mire én udvariasan betessékelem. Már előre közlöm, hogy jelen pillanatban minden rendszer működik, van melegvizünk és a fűtés is remek, de ő csak annyit szól:
- Csak mégnézném... ha lehet... - És a hatalmas gumicsizma, amely magán hordja a hosszú út porát, a mázsás léptekkel már ballag is végig a szőnyegpadlón, majd befordul, és elindul a kazánház felé.

Egyszer csak csörög a telefon. Az Öreg Detonációban mintha egy világ tört volna össze: eddig kialakított testtartását meg kell bontsa, és elő kell vegye a cekker mélyén jobb sorsról álmodó, szintén békebeli mobilját, majd beleszól.
- Haló.
Röviden, tömören, ahogy kell. Elégedtlen ügyfél a vonal másik végén, az Öreg Detonáció azonban hallgat, tűr, majd egy idő után fény gyúl a szemében, ránéz a kazánra, és csak annyit mond a vonal túlsó végére:
- Jóvan, menek ahogy tudok.
Majd ezzel egyidőben nyomja meg a piros gombot és küldi vissza a mobilt a cekkerbe. Megszemléli minden irányból a kazánt, mintha csak doktor vizsgálná aggódó szemmel betegét, majd kisvártatva a diagnózis is megszületik.
- Itten szelep-baj van!
Hát hiába, az élet soha nem lehet egyszerű. A szelepek már csak ilyenek, tönkremennek, ellustulnak, nem nyitnak és nem zárnak egy idő után. Kínos 10 perc következik: nem fér hozzá, nyög, szenved, közben melegvizet próbálgatjuk kinyitni: nem melegszik a víz, Deti bácsi! Küzd az öreg, dolgozik, míg egyszer csak újra megremeg a rendszer: van már melegvíz, de nincs fűtés. Közben újabb telefon, cekker, haló, jóvan, menek ahogy tudok, telefon újra a műanyag cekker mélyén pislog egy villáskulcs és egy felismerhetetlen, a búr háború idejéről feltárt vasdarab társaságában. Az öreg újra dolgozik, újabb spanglira gyújt rá, rossz nézni, ahogy a csapok nyitása és zárása között a hamu felizzik és majdhogynem elégeti a gázcsöveket.
Aztán az öreg felkel a földről, kissé leporolja magát (nem mintha ez egyébként bármilyen módon is meglátszana viseltes öltözékén), majd körbejárja a szerkezetet, amely minden ízében remeg, mintha csak a túlnyomás keresne utat belőle, csattognak a csövek, de ő megállapítja: itt membrán-baj van. De membrán az nincs nála, és nem is olyan egyszerű szerezni, ezért ő most ezt az egész hóbelevancot itt hagyná, és majd visszatér, holnap. Talán holnapután. És akkor megjavítja, és akkor lesz fűtés is, melegvíz is, szóval eljő a kánaán, de erre még várni kell. Pár napot. Talán egy hetet, de többet semmiképpen.
Ma felhívtam, hogy "mégis mikor ér ide, Deti bácsi, csak jó volna meleg víz, fürdeni is kéne".
- Menek ahogy tudok - hangzott a válasz, és már bontotta is a vonalat. Gondolatban láttam magam előtt, ahogy a telefon újra a cekker mélyén landol, majd az Öreg újra munkába lendül, és felizzik cigarettája végén a hamu.
2 megjegyzés:
Haló!
Jó volt ez a Deti bácsis történet!-már majdnem elfelejtkeztem a hajdani búr háborúról, de hála Neked eszembe jutott és ma is jól szórakoztam. Üdv.: Kati
Majd "boszizok" ne maradjatok meleg nélkül sokáig, mert naggyon egészségtelen ilyen hüvi időkben! :)
Mindenkinek, aki nem vágja a történelmet (én sem, de a Google a barátunk): a búr háború 1899-1902 között zajlott.
Kati: köszönjük az idehatást. Valami történt, mert elindult a melegvíz; nem tudom, hogy Deti mit alkotott, de tehetséges az öreg. :-)
Mellesleg, ha minden kötél szakad, van olajradiátorunk is, amire Deti bá' nincs hatással.
Megjegyzés küldése