Oldalak

2014. március 6., csütörtök

Öregember nem vénember - Mike Oldfield: Man on the Rocks

5 év után újra Mike Oldfield albumot hallgathat a közönség, ráadásul nem is akárhányadik stúdióalbummal jelentkezik a Mester: éppen a 25. nagylemeze jelent meg a napokban, amely a Man on the Rocks címet viseli. Részemről hatalmas várakozás előzte meg ezt a lemezt. Egyrészt mert 5 éve várom, másrészt eredetileg idén, január 27-én kellett volna megjelennie, de valami finomságot még biztosan bele kellett csempészni, így március harmadikán hallgathattuk végre meg ezt a 11 zeneszámot, melyek játékideje közel egy óra.

Oldfieldtól eddig sem állt távol, hogy vendégénekesek szerepeltek az albumain, bár általában ezek a művészek csak egy-egy számban működtek közre. Ezen a lemezen azonban egy eddig számomra teljesen ismeretlen úriember, Luke Spiller az, aki az összes számot felénekelte. A srác neve neve egyébként nekem semmit nem mond, annyi bizonyos, hogy a Sailing klipjében nem egyértelműen eldönthető első látásra, hogy melyik nemhez húz, mivel mindkettőből visel magán jegyeket. Ettől eltekintve tudhat valamit, ha Oldfield választása rá esett. Egyébként nem rossz hallgatni a hangját, mert egészen egyedi, illik Oldfield zenéjéhez: a lírai dalokban ugyanúgy, mint pl. a Castaway című, a végén igencsak tombolós számban.

Az album nyitódala a Sailing egyértelműen az új Moonlight Shadows. Az ezt követő Moonshine a Voyager című albumot idézi fel. A címadó dalban újra ízelítőt kaphatunk abból, hogy a Mester hajlott kora ellenére is igencsak megtépi még a húrokat és odacsap az ifjúságnak, mondván: így kell ezt csinálni, öcsikék! A Castaway kissé Shadow on the wall-feelinggel bír, míg az ezt követő Minutes lehet a második rádióbarát dal a Sailing után. Kellemesen dúdolható, fejbillentgetős nóta. A Dreaming in the Wind hangulatában Oldfield 80-as évekbeli albumait idézi fel előttem, a Nuclear pedig a Guitars album hangulatát hozza felém. Modern hangzás, nagyon tetszik. A Chariots-ban szerepet kap az elektronikus hangzás, mintha csak a Tubular Bells sorozat egyik kései darabját hallanám. Az album vége felé kezdünk megnyugodni, az egészen különleges refrénű Following the Angels-szel, ami a végére egészen belehúz és jó alapot az az Irene hurrikánnak emléket állító Irene című számnak, mely kegyetlen rock and roll, pörög, mint névadója tette. A legvégén viszont magunkba nézhetünk, hiszen az I give myself away helyreteszi a lelket. Érdekes, ez nem Mike Oldfield szerzemény, de remek feldolgozás lett.

Mindent összevetve: elégedett vagyok. Ezt vártam. Erre számítottam. És a Mester ott, a Bahamákon, a saját kis házi stúdiójában kottázgatva pontosan tudta ezt. Tekints be a stúdióba te is: íme a Sailing, egy végtelenül egyszerű, de hangulatos videoklip. Jó szórakozást!

Nincsenek megjegyzések: