Tudom, he, tudom, hogy meggyig nem vóttam, dehát közbeszótt az élet! El is mondom mingyán, hogy hogy vótt, hogy tuggyad, min këllëtt mëgint az öreg Gizëlnek átalmënnyi.
Elég a’hhozzá, hogy ëggyik nap kint tëszëk-vëszëk a ker’be, látom, hogy valaki buddog a kapum előtt. Jajmán, mondom, még begyön valamelyik sutyërák oszt’ mëgkárosít. Épp elég, ha elviszi a locsollómat vagy a kisgereblyémet; ezëket mindég oda az ámbitus ajjára vetëm lë, mer’ sokszor këll amikor mënëk a temetőbe. Na, mënëk kifele a vakmelegbe, ëccër csak azt vëszëm észre, hogy méntű jobban mënëk a kapu felé az mintha anná távolabb lënne. Aztán mán csak arra lëttem figyelmes, hogy az orromná csöszmög valamit ëggy igyekbkint igen dalijás, jóillatú fijatalembër, bár eléggé szúnyoghuszár vótt első látásra. Kérdezem tűle, hát hogy kerüllök én ide, mi a zíz történt mán velem? Aszongya, rosszúlëtt, mama, napszúrás! Visszük a kórházba. Akkor mán oszt hallottam, hogy rëttenetmód visít a mëntő, mer’ abba vóttam. Erőm az nem vótt sëmmi, így a fijatalembërre csak morognyi tuttam, hogy lëmamázott.
Beérünk, la, betëszik a testyëmet illyen tollószékbe, kerekes kocsi, vagy mi a zíz, tudodtë. Tologatnak, térűnek-fordúnak körüllöttem. El këllëtt mondani, hogy mi vótt. Montam, hogy távolabb vótt a ker'kapu mint këllëtt vóna, oszt’ adásszünet. Mint a tévébe. Na, aszongyák, várjak, amíg mëggyön a doktorúr. Jóvan, lelkëm.
Odatolnak ëggy másik gyérenlátó, szërëncsétlennek láccó asszony mellé, aki vótt vagy háromszor akkora, mint én, pegyig én së vagyok csëpp. Vërnyegës haja vótt, mëglëhetőst zsiross. Üldögél ott, látom nyámmog valamit. Ahogy ottan várok, lesekszëk, ëccër csak mëgszólal az asszony:
– Sëtét Matilnak hínak.
– Gizël vagyok – replikáztam törtidő alatt rája.
Ezzel öt përcig el is vóttunk, gondoltam ezé’ osztan bemutatkozhattá. Bár részëmrű bëfejeztem a beszégetést. Várunk ottan, ëccër csak mëgint mëgszólal:
– Én mán mëgbocsátottam a férjemnek. Elhagyott amikor a lyányom, a Piros, tizënhét vótt. De most mëg ollyan pozitúrába van, hogy munkát tud adni a lyányomnak, oszt tud boldogúni. Igaz, hogy három felesége vótt utánnam, de én mëgbocsátottam néki. Még imádkozni is szoktam érëtte.
Na, gondoltam magamba, éngëmet ha Dezső elhagyott vóna, hát biztos nem említeném ëggy napon a Mi Urunk Jézus Krisztussal. Főleg, hogy a fijammal vótak azé gondok, amíg csëpp vót. Végig së tudom gondolnyi, ilyetszól a Matil:
– Amikor a múttkor mëg lëesett az esső, mëgint beáztam, oszt’ mëg këllëtt híni a Bodács Pistát, az ácsot, hogy csináná bë a tetőt.
Ekkor mán gondoltam, hogy ínnye, Matilnak csőstű összegyött. De oszt’ hálistennek toltak továbbfele, mer’ mëggyött a doktor. Na, ez vín vótt mint a Mohai Ágnës kúttya, nem is sokat teketórijázott: adott valami ényekcijót, mëg azt monta, hogy ëggy estére bizony be këll fekünnyi mëgfigyellésre. Jóvan, lelkëm. Hoztam mindent, ami këllhet, fektessetëk engëm lëfele – ekkor mán kellőképp fáratt vótam.
Na, bëtoltak ëgy szobába, a nyirgacsík nővérek segítëttëk izzadásig, hogy fëlkerűjjek ëggy ágyra. Lëfőttek, mire sikerűtt. Áldottam a szërëncsémet, hogy ollyan helyre kerűttem, ahun sënki nem vótt, bár vótt még három ágy a kórterëmbe szabadossan. Mondom majd milyen jót alszok, mëg is humtam kicsit, amikor oszt arra kelëk, hogy fërtelëm nagy csattogás van processzijóba’. Mondom, mi a zíz van itten, fëllököm a kuslit, akkor látom, hogy a nyirgák éppen Matilt támogassák be a lábamná’ lévő ágyho’. Hejj, gondoltam magamba, humjá Gizël, mer’ mámma este nem lëssz alvás, ha ez rájazëndít. De hogy rohadna mëg az összes befőttye hamvazószërdára, a lottó ötösöm gyöhetne így be! Nem sokkal azután, hogy bëhozták ennek a gyönyörűsígnek az összes bëtyárbútorját (annyi kolonccal gyött kórházba, mint aki tán ide is kőtözik), Matil elterűtt az ágyon, mint alfődön a furullyaszó, oszt’ mëkkezte a beszédët. Nekëm nem këllëtt szóni, legtöbbször csak kuttogtam. Ez mëg csak monta. Hogy az ű kutyája mennyire jó vadász, hun ëggy eger, hun ëggy vereb amit elfog. Na hogy tëddbëneki. Mesétt arrú, hogy ű az árkot millyen szépen ásta nëgyvenkettőbe, vërës csillag érdemérmet is kapott érte, a férfijak írígykëttek. Büszke lëhetël, Matil. Rögtön utánna rája aztat monta, hogy a csëngőt lëszërëltette a házárú, mer’ űtet az igencsak idegësítette, mëg hogy igëncsak nem szeretyi a keményrokkot.
Jelbe’ vót mán, hogy fëlkötöm magam valamivel az idegtű, amikor ëccër csak mëggyött a fijam, mëg a mënyem. Jelzëm, a mënyem egy kukkot nem szótt, de Matil szóval tartotta ezt is. Rúzsozta a szart néki, elmonta ugyanazt nëgyvenhatszor. Két szó nem sok annyit nem tuttam vátani a fijammal, mer’ mindég ugatott a bestye. Montam a fijamnak, tëtessé átal, mer’ Sëtét Matiltú a rosszúlét gyön rám, mëg a hidegrázás. Aszonta nem tud sëmmit së tënnyi. Ollyan mulya ez is, akkar Dezső vótt, Isten nyugosztajja, ha mán magáho’ vëtte.
Hajnal három felé oszt’ ëggy történet közepibe mëghunyt a Matil. Éppen arrú beszétt, hogy millyen kelés gyön a lábára, ha nem pamutzoknit húz rája, amikor ëccër csak, mint akit elvágtak, elhalgatott. Na, mondom, most mán én is húmok egy keveset, mer’ mán akkor igen fáratt vótam. Ráfordúttam a nem fájós ódalamra, erre rákezdëtt horkolni az a dög. De nem ám akárhogy: mint a kaffërbivaly, ha fëlnyomják benne a kehët! Az anyád szencségit, gondoltam, akkor mán mérges vóttam, rája akartam húznyi a fogast a fejire. Legalább nem beszétt vóna.
Eképp gondolkottam magamba ëggy órát, mer’ alunnyi nem tuttam. Négy fele gyön befele ëggy nyirgacsík nővér, hallom mëgy Matilho’. „Fojdzsmëg!” – drukkoltam ott magamba. Errefël aszongya: „Matilnéni ébreggyën, nagyon teccik horkolni, maj’ még árt a hörgőjinek!” Na, hát Matilnak së këllëtt több, ahun abbahagyta, ott folytatta. Sëmmi baja nem vótt ëggy hörgőjinek së. Ekkor gondoltam úgy, hogy ép ésszel nem bírom ki a kalandot. Fëlhíttam a fijamat, hogy vagy elviszël éngëmet haza, vagy Isten az atyám az ablakbú a mélybe vetëm magam. Vagy a Matilt. Fél óra nem telt bele mán a fijam ótójába ültem, oszt’ mëntünk hazafele, hee. Nem tudom mit intézëtt, mit nem, mindënesetre én magam örűttem neki, hogy megszabadúttam a Sátán szolgájátú.
Na, elég abbú annyi, hogy elég vótt ebbű ennyi. Mënnyé dógodra, mer’ elkűnnek a jó helyrű, oszt’ valaki mással végeztetyik el a piszkos munkát! Dógozzatok, gyermëkeim, kitöbbre. Csókol bennetëket,
Gizël
2010. július 28., szerda
2010. július 27., kedd
Úti élmények
Éjjel-nappal úton vagyunk manapság, ezért kevesebb idő jut blogolni. Annyi kellemes emlék, lélekemelő pillanat, dráma és katarzis van az utakon, hogy muszáj vagyok belőlük átnyújtani egy csokrot, csak így, a betűkön keresztül.
Nem is olyan régen írtam én arról, hogy 600 kilométert tepertünk le majdhogynem egyhuzamban. Ezt újra megtettük, de azért történtek érdekes események. Kezdem ott, hogy ködölős-esős idő volt, miközben Debrecenbe utaztunk. Eleinte párásodott minden az autóban, ahogy négyen üldögéltünk benne és leheltünk. Persze a korrekt szellőzőrendszernek köszönhetően ezt hamar felszámoltuk. Időközben szétrepedt a kocsi kipufogócsöve, így olyan hangja volt a verdának, mintha egy motorostalálkozóra mennénk holmi chopperekkel, tőgázon húzatva neki. Nem volt ebből sem probléma, a jármű haladt előre.
Püspökladány és Debrecen között épül az út (hozzá kell tenni, hogy ráfért már) és egy 20 kilométeres szakaszon végig 60-as tábla van. Ezt a szakasz egy részén semmi nem indokolja, mert az út gyakorlatilag készen van, így az ember egy új útszakaszon, ahol lehetne bőgetni a motort, csak vánszorog. Én egy szabályszerető, rendes honpolgár vagyok és betartom a sebességkorlátozásokat, így képes voltam oda-vissza hatvannal menni ezen a szakaszon. Meglepő vagy sem, egy magyar rendszámú Mercedes kamionon kívül senki nem volt hajlandó a korlátozást és a vele párhuzamban futó "Előzni tilos"-t betartani. Kellemes úgy autókázni és figyelni a tájat, hogy közben az ember a hátában érzi a mögötte közlekedők által belekívánt konyhakést, egyenként. Dícséretes és a magyar közlekedési morál javulásának nevezhető, hogy a minket megelőző három-négyszáz jármű közül csak egy kamionnak esett annyira rosszul ez a hatvanas tempó, hogy miközben három perc alatt megelőzött 63 km/órával bennünket, hangosakat kürtölt és próbálta megölni maroknyi csapatunkat, leszorítás által.
Veterán autóval közlekedni azért is élmény, mert soha nem tudhatja az ember, hogy mi történik az úton. Nem kiabálnám el, de az autónk műszaki állapota kiváló, most már a kipufogó is rendesen üzemel, mert édesapám megjavította azt, szóval emiatt nem aggódtam. Ahogy a Magyar Ugarra épített különböző minőségű utakon lavírozunk, egyszer csak mögénk kerül egy ugyanolyan autó, mint a mi családi gépkocsink. Éppen csak színben nem egyezett: nem volt olyan szép tengerkék, csupán stílustalan szürke. Látom a tükörben, hogy apu, aki a járművet vezeti, mutogat és magyaráz, a család meg néz előre, hogy miről is van szó. Aztán apu egyszer csak odalép a gépnek, beelőz, beáll elénk, és az irányjelzőn mindenféle üdvözlést eljátszva villog nekünk, amit én viszonoztam is. Ez rendkívül felvillanyozó, hogy az ember találkozik egy pontosan olyan veteránautóval, mint az övé. Még soha nem sikerült pontosan ugyanolyan autót látni az úton.
Az utak minőségéről, röviden: a múltkor ígértem képet, hát most nem átallottam megállni az egyik legszebb gödörnél, ami előtt egy 30-as tábla figyelmeztet csak a veszélyre. Íme:
Sajnálatos, hogy tele van vízzel, nem álltam neki kimerni, de ebbe belerepülni 90-nel garantált törés-szakadás. (Ezért is érdemes a sebességkorlátozásokat betartani... A lik egyébként térképileg itt helyezkedik el.) Ennél még izgalmasabb a Tarnaszentmiklósi út, ami annyira ratyi, hogy az út toldozott-foldozott volta még a Google maps műholdképén is látszik. :-)
Nem is olyan régen írtam én arról, hogy 600 kilométert tepertünk le majdhogynem egyhuzamban. Ezt újra megtettük, de azért történtek érdekes események. Kezdem ott, hogy ködölős-esős idő volt, miközben Debrecenbe utaztunk. Eleinte párásodott minden az autóban, ahogy négyen üldögéltünk benne és leheltünk. Persze a korrekt szellőzőrendszernek köszönhetően ezt hamar felszámoltuk. Időközben szétrepedt a kocsi kipufogócsöve, így olyan hangja volt a verdának, mintha egy motorostalálkozóra mennénk holmi chopperekkel, tőgázon húzatva neki. Nem volt ebből sem probléma, a jármű haladt előre.
Püspökladány és Debrecen között épül az út (hozzá kell tenni, hogy ráfért már) és egy 20 kilométeres szakaszon végig 60-as tábla van. Ezt a szakasz egy részén semmi nem indokolja, mert az út gyakorlatilag készen van, így az ember egy új útszakaszon, ahol lehetne bőgetni a motort, csak vánszorog. Én egy szabályszerető, rendes honpolgár vagyok és betartom a sebességkorlátozásokat, így képes voltam oda-vissza hatvannal menni ezen a szakaszon. Meglepő vagy sem, egy magyar rendszámú Mercedes kamionon kívül senki nem volt hajlandó a korlátozást és a vele párhuzamban futó "Előzni tilos"-t betartani. Kellemes úgy autókázni és figyelni a tájat, hogy közben az ember a hátában érzi a mögötte közlekedők által belekívánt konyhakést, egyenként. Dícséretes és a magyar közlekedési morál javulásának nevezhető, hogy a minket megelőző három-négyszáz jármű közül csak egy kamionnak esett annyira rosszul ez a hatvanas tempó, hogy miközben három perc alatt megelőzött 63 km/órával bennünket, hangosakat kürtölt és próbálta megölni maroknyi csapatunkat, leszorítás által.
Veterán autóval közlekedni azért is élmény, mert soha nem tudhatja az ember, hogy mi történik az úton. Nem kiabálnám el, de az autónk műszaki állapota kiváló, most már a kipufogó is rendesen üzemel, mert édesapám megjavította azt, szóval emiatt nem aggódtam. Ahogy a Magyar Ugarra épített különböző minőségű utakon lavírozunk, egyszer csak mögénk kerül egy ugyanolyan autó, mint a mi családi gépkocsink. Éppen csak színben nem egyezett: nem volt olyan szép tengerkék, csupán stílustalan szürke. Látom a tükörben, hogy apu, aki a járművet vezeti, mutogat és magyaráz, a család meg néz előre, hogy miről is van szó. Aztán apu egyszer csak odalép a gépnek, beelőz, beáll elénk, és az irányjelzőn mindenféle üdvözlést eljátszva villog nekünk, amit én viszonoztam is. Ez rendkívül felvillanyozó, hogy az ember találkozik egy pontosan olyan veteránautóval, mint az övé. Még soha nem sikerült pontosan ugyanolyan autót látni az úton.
Az utak minőségéről, röviden: a múltkor ígértem képet, hát most nem átallottam megállni az egyik legszebb gödörnél, ami előtt egy 30-as tábla figyelmeztet csak a veszélyre. Íme:
Sajnálatos, hogy tele van vízzel, nem álltam neki kimerni, de ebbe belerepülni 90-nel garantált törés-szakadás. (Ezért is érdemes a sebességkorlátozásokat betartani... A lik egyébként térképileg itt helyezkedik el.) Ennél még izgalmasabb a Tarnaszentmiklósi út, ami annyira ratyi, hogy az út toldozott-foldozott volta még a Google maps műholdképén is látszik. :-)
2010. július 22., csütörtök
Pottyantósról, sommásan
Vannak olyan momentumok az életben, amikor egy-egy pillanatra megáll az idő és az ember azt hiszi, hogy amit lát, az nem valós; nem lehet, hogy igaz legyen. Azt hiszem, hogy számomra a legutolsó ilyen pillanat akkor érkezett el, amikor neszét vettem, hogy létezik egy Kakikönyv nevű veretes mű, ami bizony kereskedelmi forgalomban is kapható, valóban létező könyv. Nehezemre esett feldolgozni mindazt, amit én abban láttam. Gyerekem még nem lévén nem gondoltam át, hogy a benne feltárt információ mennyi, egymás között csak csendben sugdosott dologról rántja le a leplet a célközönség előtt. Ez is rávilágított arra, hogy ez a kaki-téma bizony örökbecsű. Minden baráti beszélgetésben előjön, mindenkinek más történetei vannak vele és mindenki nap mint nap találkozik a Porcelánnal, amibe saját művét elhelyezi kisebb-nagyobb munkával.
Szerencsésebb eset persze, ha porcelánnal találkozunk.
Azt hiszem, az egyik legfelkavaróbb emberi találmány az udvari „pottyantós” budi. Amikor ilyennel találkozom és úgy hozza a szükség, hogy használnom is kell, mindig mélyen megérint a dolog. Történetesen az, hogy én magam is hozzáadhatok az eddig készült Nagy Egészhez egy kicsit, amivel a deszka alatt formálódó piramis újabb, eddig soha nem látott magaslatokba ér el. Főleg durva, hogy ha estefelé az ember bekapcsolja a – szerencsésebb esetben bevezetett – világítást is, akkor láthatóvá válik a bestiális piramis csúcsa a maga gyalulatlan, ellentmondást nem tűrő, durva valójában. Ekkor az ember azért megszeppen egy kicsit. Miközben az ódon deszkákon üldögél, talán elgondolkodik azon, hogy hány meg hány itt töltött perc kellett ahhoz, hogy ez az építmény megszülessen a semmiből és ilyen terjedelemre tegyen szert.
Ezen amúgy, szerintem, könnyen túl is tenné magát az ember fia, amint kiszabadul a kalyibából. Ami sokkal tovább vele marad, az a szag. Az a fojtós metán, amit ha sikerül letüdőzni, akkor öt percig köhögtet. Érdekes módon erről is van egy történetem. (Mondtam, hogy ez kimeríthetetlen téma. Azt is, hogy mindenkinek van egy története…)
Megboldogult fiatalkoromból emlékszem forró nyarakra, amiket igazi faluhelyen töltöttem el. Itt csak ez a pottyantós lehetőség állott fenn, mint piszkítási lehetőség. Amikor ennek az előbbiekben ismertetett szimbolikus piramisnak a csúcsa már majdnem súrolta a jó ízlés határát, mindig megjelent egy szippantós kocsi, ami annak rendje és módja szerint magába cuppantotta a pöcegödörből annak gondosan összehozott tartalmát. Azt gondolhatnánk balgamód, hogy ilyenkor azért megkönnyebbülünk pár napra és munka közben végre élvezhetjük a nyári levegő különféle frissességeit. Ez viszont nem így van. Az élet itt is kegyetlen és én mondom, barátaim: gyakorlat teszi a fresh air-t! Egy ilyen szippantós akció után olyan szinten erősödnek fel a szagok tónusai és teszik pokollá az ember életét egy hétig, hogy ríva takarodik kifelé minden jóérzésű honpolgár a dolga végeztével. Azt hiszem, hogy fordulópont volt ez a felismerés az életemben: megértettem a „jól megkavarta a szart” mondás igazi esszenciáját. Felismertem a benne bujkáló csintalanságot és azt az igazi, üdvös tudást, amit ez a pár szó mondani bír és amelynek birtoklása némi élettapasztalatot nyújt.
Hogy meddig van még a pottyantós budiknak létjogosultsága? Azt hiszem, sokáig. Mindig lesznek olyan helyek, ahol ez az egyszerű technológia teret vív magának, magával hozva nosztalgiát és derűt, valamint egy témát, amiről mindig lehet beszélni, ha összejönnek a barátok.
Mert története mindenkinek van.
Szerencsésebb eset persze, ha porcelánnal találkozunk.
Azt hiszem, az egyik legfelkavaróbb emberi találmány az udvari „pottyantós” budi. Amikor ilyennel találkozom és úgy hozza a szükség, hogy használnom is kell, mindig mélyen megérint a dolog. Történetesen az, hogy én magam is hozzáadhatok az eddig készült Nagy Egészhez egy kicsit, amivel a deszka alatt formálódó piramis újabb, eddig soha nem látott magaslatokba ér el. Főleg durva, hogy ha estefelé az ember bekapcsolja a – szerencsésebb esetben bevezetett – világítást is, akkor láthatóvá válik a bestiális piramis csúcsa a maga gyalulatlan, ellentmondást nem tűrő, durva valójában. Ekkor az ember azért megszeppen egy kicsit. Miközben az ódon deszkákon üldögél, talán elgondolkodik azon, hogy hány meg hány itt töltött perc kellett ahhoz, hogy ez az építmény megszülessen a semmiből és ilyen terjedelemre tegyen szert.Ezen amúgy, szerintem, könnyen túl is tenné magát az ember fia, amint kiszabadul a kalyibából. Ami sokkal tovább vele marad, az a szag. Az a fojtós metán, amit ha sikerül letüdőzni, akkor öt percig köhögtet. Érdekes módon erről is van egy történetem. (Mondtam, hogy ez kimeríthetetlen téma. Azt is, hogy mindenkinek van egy története…)
Megboldogult fiatalkoromból emlékszem forró nyarakra, amiket igazi faluhelyen töltöttem el. Itt csak ez a pottyantós lehetőség állott fenn, mint piszkítási lehetőség. Amikor ennek az előbbiekben ismertetett szimbolikus piramisnak a csúcsa már majdnem súrolta a jó ízlés határát, mindig megjelent egy szippantós kocsi, ami annak rendje és módja szerint magába cuppantotta a pöcegödörből annak gondosan összehozott tartalmát. Azt gondolhatnánk balgamód, hogy ilyenkor azért megkönnyebbülünk pár napra és munka közben végre élvezhetjük a nyári levegő különféle frissességeit. Ez viszont nem így van. Az élet itt is kegyetlen és én mondom, barátaim: gyakorlat teszi a fresh air-t! Egy ilyen szippantós akció után olyan szinten erősödnek fel a szagok tónusai és teszik pokollá az ember életét egy hétig, hogy ríva takarodik kifelé minden jóérzésű honpolgár a dolga végeztével. Azt hiszem, hogy fordulópont volt ez a felismerés az életemben: megértettem a „jól megkavarta a szart” mondás igazi esszenciáját. Felismertem a benne bujkáló csintalanságot és azt az igazi, üdvös tudást, amit ez a pár szó mondani bír és amelynek birtoklása némi élettapasztalatot nyújt.
Hogy meddig van még a pottyantós budiknak létjogosultsága? Azt hiszem, sokáig. Mindig lesznek olyan helyek, ahol ez az egyszerű technológia teret vív magának, magával hozva nosztalgiát és derűt, valamint egy témát, amiről mindig lehet beszélni, ha összejönnek a barátok.
Mert története mindenkinek van.
2010. július 21., szerda
Hatszáz kilométer balladája
Tegnap és tegnapelőtt 600 kilométert vezettem összesen. Nem sok ez, viszont egy hónapban szoktunk ennyit autókázni, körülbelül. Hacsak nem egy picit többet. Történt ugyanis, hogy nagymamám, aki az egri kórházban lencseimplantációs műtéten esett keresztül, nem tapasztalta, hogy javulna a szeme, sőt! Kiderült, hogy némi folyadék került a beültetett lencse alá. Hova küldjük? – tanakodhattak sokáig, majd kigondolták, hogy a 77 éves asszony bizony utazzon el Debrecenbe, az úgyis csak valamivel kevesebb, mint 200 kilométerre van a lakhelyétől. Segítséget kért tőlünk, mi pedig segítettünk.
A menetrend a következő volt:
Hozzá kell tenni, hogy ez az út sokkal rövidebb is lehetett volna, ha az utak állapota olyan lenne, hogy autóval egyáltalán közlekedni lehetne rajta. A 600 kilométeres út 450 kilométerre lenne redukálható, ebben az esetben viszont nem biztos, hogy egy nap alatt sikerülne teljesíteni a távot, ugyanis az útnak lennének olyan szakaszai, amik (és itt már sajnálom, hogy nem szálltam ki a kocsiból, és nem készítettem fényképet) egészen egyszerűen járhatatlanok. (Pl. Tarnaszentmiklós és környéke - több a lyuk, mint amennyi az útból megmaradt. Azt hiszem, ha legközelebb arra járok, mindenképpen próbálom lefotózni az utat... bár nem gondolnám, hogy egyhamar arra fogok menni megint.)
A 4-es számú főútról az M35-ösre, onnan pedig a 33-as útra térve haladtunk a DEOEC szemklinikáig. Íme egy kis úti videó nagybátyám jóvoltából, aki szintén velünk utazott:
A menetrend a következő volt:
- elutaztunk nagymamámhoz, kocsival,
- elmentünk vele Debrecenbe,
- vártunk vagy három órát a váróban,
- tizenöt perc alatt megvizsgálták, kapott egy időpontot jövő hétfőre,
- hazavittük nagymamámat,
- hazajöttünk mi magunk is.
Hozzá kell tenni, hogy ez az út sokkal rövidebb is lehetett volna, ha az utak állapota olyan lenne, hogy autóval egyáltalán közlekedni lehetne rajta. A 600 kilométeres út 450 kilométerre lenne redukálható, ebben az esetben viszont nem biztos, hogy egy nap alatt sikerülne teljesíteni a távot, ugyanis az útnak lennének olyan szakaszai, amik (és itt már sajnálom, hogy nem szálltam ki a kocsiból, és nem készítettem fényképet) egészen egyszerűen járhatatlanok. (Pl. Tarnaszentmiklós és környéke - több a lyuk, mint amennyi az útból megmaradt. Azt hiszem, ha legközelebb arra járok, mindenképpen próbálom lefotózni az utat... bár nem gondolnám, hogy egyhamar arra fogok menni megint.)
A 4-es számú főútról az M35-ösre, onnan pedig a 33-as útra térve haladtunk a DEOEC szemklinikáig. Íme egy kis úti videó nagybátyám jóvoltából, aki szintén velünk utazott:
2010. július 16., péntek
Nyerj egy Slágert! - Nyereményjáték sorsolás
A nyereményjátékot lezártuk, a sorsolás is lezajlott. A szerencsés nyertes neve ebből a videóból derül ki:
Gratulálunk, a nyereményt mielőbb eljuttatjuk!
Köszönjük, hogy velünk játszottatok!
Gratulálunk, a nyereményt mielőbb eljuttatjuk!
Köszönjük, hogy velünk játszottatok!
2010. július 14., szerda
Az MP3 születésnapja
Ma 15 éves az MP3 formátum. Hogy hogyan találkoztam először vele, azt ebben a cikkben már leírtam.
Azt hiszem, hogy amikor a Fraunhofer intézetben 1993-ban megszületett ez a kincs, nem is gondolták volna, hogy a tesztelést és optimalizálást követően, 1995-ben élesített hangtömörítő eljárással micsoda ajándékot adnak a világnak. Vagy tudták, csak nem mondták senkinek. :-) Bizonyos, hogy az mp3 ezer meg ezer zenésznek adott lehetőséget arra, hogy dalaikat az interneten tudják terjeszteni. Az akkori sávszélességek még inkább megkövetelték a kis méretet, így rendkívül örömteli volt, hogy egy-egy dal elfért 2-3 megabájtban a tömörítetlen 20-30 helyett. A formátum, annak ellenére, hogy licencdíjas, sok játékkészítőnek és programozónak is lehetőséget adott arra, hogy az alkalmazásaikban a hangot a felhasználási célnak megfelelő méretűre és minőségűre tömörítsék.
Manapság rengeteg helyen hallunk mp3-at. Még úgy is, ha nem tudjuk, hogy azt hallunk. Ezt halljuk a metrón, villamoson, amikor a következő megállót bemondják. A mobilok csengőhangja is túlnyomórészt már mp3, de ugyanilyen eljárással tömörített hangot hallunk a kábeltévéknél, a DivX-es filmek lejátszása közben... egyszóval szinte mindenhol, ahol nem a hangstúdió-szintű hangminőség elérése a cél.
Létezik számtalan modernebb formátum, ami a zenét sokkal jobb minőségben (és nagyobb méretben, veszteségmentesen) tömöríti, de azt hiszem, hogy az mp3 még nagyon sokáig időtálló formátum marad, hiszen az interneten való zeneterjesztés egyik alapvető formátuma, amelyet minden lejátszó és operációs rendszer ismer, gyakorlatilag majdnem bármivel le lehet már játszani. Közkedvelt, egyszerű, kis méretű. Isten éltesse még sokáig!
Azt hiszem, hogy amikor a Fraunhofer intézetben 1993-ban megszületett ez a kincs, nem is gondolták volna, hogy a tesztelést és optimalizálást követően, 1995-ben élesített hangtömörítő eljárással micsoda ajándékot adnak a világnak. Vagy tudták, csak nem mondták senkinek. :-) Bizonyos, hogy az mp3 ezer meg ezer zenésznek adott lehetőséget arra, hogy dalaikat az interneten tudják terjeszteni. Az akkori sávszélességek még inkább megkövetelték a kis méretet, így rendkívül örömteli volt, hogy egy-egy dal elfért 2-3 megabájtban a tömörítetlen 20-30 helyett. A formátum, annak ellenére, hogy licencdíjas, sok játékkészítőnek és programozónak is lehetőséget adott arra, hogy az alkalmazásaikban a hangot a felhasználási célnak megfelelő méretűre és minőségűre tömörítsék.
Manapság rengeteg helyen hallunk mp3-at. Még úgy is, ha nem tudjuk, hogy azt hallunk. Ezt halljuk a metrón, villamoson, amikor a következő megállót bemondják. A mobilok csengőhangja is túlnyomórészt már mp3, de ugyanilyen eljárással tömörített hangot hallunk a kábeltévéknél, a DivX-es filmek lejátszása közben... egyszóval szinte mindenhol, ahol nem a hangstúdió-szintű hangminőség elérése a cél.
Létezik számtalan modernebb formátum, ami a zenét sokkal jobb minőségben (és nagyobb méretben, veszteségmentesen) tömöríti, de azt hiszem, hogy az mp3 még nagyon sokáig időtálló formátum marad, hiszen az interneten való zeneterjesztés egyik alapvető formátuma, amelyet minden lejátszó és operációs rendszer ismer, gyakorlatilag majdnem bármivel le lehet már játszani. Közkedvelt, egyszerű, kis méretű. Isten éltesse még sokáig!
2010. július 13., kedd
Fűnyírás haladóknak
Lenyírtam tegnap a füvet az udvaron. Természetesen délben kezdtem és kettőkor fejeztem be. Olyan meleg volt, mintha Belzebub a pokol összes kemencéjét egyszerre durrantotta volna be. Ráadásul úgy néztem ki, mint szupermárió: felvettem egy sapkát, hogy az agyam felforrását három perccel késleltessem. Így fogtam hozzá a művelethez.
Az elmúlt hetekben annyira nyírtam már, hogy a harcedzett, ám modern alkatrészekben igencsak hiányt szenvedő, házilag két fűnyíróból összehegesztett gépünk bizonyos illesztési pontokon hirtelen engedett, minekutána a tologatásra szolgáló kar a kezemben maradt. Mivel az eszköz így hasznavehetetlenné vált, szakszervizbe vittük. Addig is, amíg a javítás folyt, gondoltam kölcsönkérek én egy másik fűnyírót, hogy azzal végezzem el a fennmaradt terület esztétikusabbá tételét. Minden rendben haladt addig, amíg egyszer csak a kölcsönzött eszköz nem volt hajlandó elindulni. Üff. A motor segítésére szolgáló kondenzátor kipukkant és szürke beltartalma annak lyukas oldalán folyt ki. Elektronikus horror. (A hiba okát persze eleinte nem tudtam ilyen korrekten, azt hittem, hogy túlmelegedett a motor. Hozzá is fogtam házi módszerekkel hűteni...)
Legalja...
Itt már nagyon jó volt az arány: két fűnyírót vágtam gallyra, de az udvar még mindig nincs végig vágva. Megint szerviz, eközben lázas magyarázkodással – mint tényt – próbáltam elővezetni, hogy én valójában rendeltetésszerűen használtam az eszközt.
Az eredeti fűnyíró tolókarja elkészült. A hiányzó részeket Wartburg-fejtámla metszett fémrúdjaiból készítette a Mester, melyet lánggal csípetett a megfelelő helyekre. Rendkívül szuperül működik és itt vissza is kanyarodunk a tegnapi nyirbáláshoz: adom a gépnek a vezérlést keményen, tolom az udvaron, mintha kéne, amikor hirtelen elszáll az energia és azonmód megáll a motor. Sok, ezen a helyen nem részletezett dolog jutott az eszembe ebben a pillanatban, de ekkor beindult a masina, majd megint megállt. Áramkimaradás-e ez? Nos, lényegében az volt, bár erre csak percek múlva jöttem rá: a hosszabbítónk, amely már toldva és foldva került hozzánk, megadta magát, így rögvest csak tíz méterrel rövidebb kábel állt rendelkezésemre, minekutána az udvar sarkaiban lévő gyom, mintegy mutatva a nyírás előtti állapotot, eredeti pompájában tündököl, így megint csak nem tudtam teljes mértékben levágni az összes füvet.
Így jártam én a fűnyíró berendezésekkel. Kálvária ez, akármerről nézzük. A konzekvenciát bárki könnyedén levonhatja: hiába van meg a megfelelő szaktudás, elszántság és több éves szakmai gyakorlat, szar műszerrel bizony nem lehet megváltani a világot. :)
Az elmúlt hetekben annyira nyírtam már, hogy a harcedzett, ám modern alkatrészekben igencsak hiányt szenvedő, házilag két fűnyíróból összehegesztett gépünk bizonyos illesztési pontokon hirtelen engedett, minekutána a tologatásra szolgáló kar a kezemben maradt. Mivel az eszköz így hasznavehetetlenné vált, szakszervizbe vittük. Addig is, amíg a javítás folyt, gondoltam kölcsönkérek én egy másik fűnyírót, hogy azzal végezzem el a fennmaradt terület esztétikusabbá tételét. Minden rendben haladt addig, amíg egyszer csak a kölcsönzött eszköz nem volt hajlandó elindulni. Üff. A motor segítésére szolgáló kondenzátor kipukkant és szürke beltartalma annak lyukas oldalán folyt ki. Elektronikus horror. (A hiba okát persze eleinte nem tudtam ilyen korrekten, azt hittem, hogy túlmelegedett a motor. Hozzá is fogtam házi módszerekkel hűteni...)
Legalja...Itt már nagyon jó volt az arány: két fűnyírót vágtam gallyra, de az udvar még mindig nincs végig vágva. Megint szerviz, eközben lázas magyarázkodással – mint tényt – próbáltam elővezetni, hogy én valójában rendeltetésszerűen használtam az eszközt.
Az eredeti fűnyíró tolókarja elkészült. A hiányzó részeket Wartburg-fejtámla metszett fémrúdjaiból készítette a Mester, melyet lánggal csípetett a megfelelő helyekre. Rendkívül szuperül működik és itt vissza is kanyarodunk a tegnapi nyirbáláshoz: adom a gépnek a vezérlést keményen, tolom az udvaron, mintha kéne, amikor hirtelen elszáll az energia és azonmód megáll a motor. Sok, ezen a helyen nem részletezett dolog jutott az eszembe ebben a pillanatban, de ekkor beindult a masina, majd megint megállt. Áramkimaradás-e ez? Nos, lényegében az volt, bár erre csak percek múlva jöttem rá: a hosszabbítónk, amely már toldva és foldva került hozzánk, megadta magát, így rögvest csak tíz méterrel rövidebb kábel állt rendelkezésemre, minekutána az udvar sarkaiban lévő gyom, mintegy mutatva a nyírás előtti állapotot, eredeti pompájában tündököl, így megint csak nem tudtam teljes mértékben levágni az összes füvet.
Így jártam én a fűnyíró berendezésekkel. Kálvária ez, akármerről nézzük. A konzekvenciát bárki könnyedén levonhatja: hiába van meg a megfelelő szaktudás, elszántság és több éves szakmai gyakorlat, szar műszerrel bizony nem lehet megváltani a világot. :)
2010. július 11., vasárnap
Én és a gép
Abban az időben, amikor a búcsúkban még felettébb nagy élvezetet nyújtott két környi sergőzés, ámulatba ejtettek azok az emberek, akik begépelték, hogy DIR és millió meg egy sornyi választ kaptak eredményül a számítógéptől. Azt hiszem, a DIR legalább annyira nagy hatással volt rám fiatal életem során, mint amikor valahonnan előtúrtam, hogy a képernyőt a CLS paranccsal lehet letörölni BASIC-ben. Számos ügyes rutinom volt már, amivel a képernyőt törölhettem (gyakorlatilag majdnem megírtam a teljes CLS parancsot), csak a kurzort nem tudtam a bal felső sarokba pakolni. Így azonban már sikerült. Megsárgult emlékek ezek, mégis jó felidézni, hogy mennyire semmit nem tudtam még akkor az eszközről.
A számítógép belsejének látványa, például, legelőször teljesen sokkolt engem. Tizenegy éves lehettem. Nem tudom, hogy gyermeki fejjel hogyan képzeltem el a működését, de amikor egy joystick-illesztőkártya (mert ilyen is volt) kedvéért ki lett nyitva a gép teteje, meglepett a dobozon belüli rengeteg üres hely. Pedig ez egy 8086/88-as PC volt (XT) és én azt képzeltem, hogy tömve van mindenféle kábelekkel és áramkörökkel az egész masina. (A gép súlya legalábbis ezt indokolta.) Ezt a kártya-beillesztést szakember végezte. Később, amikor hirtelen egyedül lettem itthon, magam is szétszedtem egyszer a masinát. Csak álltam ott és bámultam a számomra akkor még felfoghatatlan tökéletes precizitást és valahogy éreztem, hogy ez a pillanat, ott és akkor, meghatározza az egész további életemet. Ennek ellenére gyorsan visszatettem a burkolatot a gépre, hogy ne kapjak a fejemre, ha lebukok.
Volt egy tanárom, aki azzal tesztelgetett engem, hogy mindenféle hülye programokat írattatott meg velem. Nem volt informatika-szakos, gyakorlatilag hobbi-szinten űzhette a témakört, én már akkor túlléptem rajta. Az általam írott forráskódokat, amelyek négyzetet számoltak és számológépet szimuláltak, mindig gondosan eltette. Mint ahogy azt a papírt is, amelyen éppen orosz órán szerzett friss tudásomnak köszönhetően cirill betűkkel írtam le, hogy mennyire rohadtul utálok a napköziben ülni, amikor már semmi dolgom. Valami ilyesmit kreáltam vagy három oldalon keresztül, hogy уном магам минт а сарт, шоха нэм лэс негъ ора. Na, ez aztán nem tetszett. A legrosszabb talán az volt, amikor meg kellett magyaráznom, hogy mindezt miért cirill betűkkel írtam le. Sajnos, fogalmam sem volt.
Egyszer gyerekként nekem is megadatott hogy olyan számítógépet vehettem, amilyet én akartam. Kaptam szüleimtől egy árlistát és azt mondták: olyan számítógépet pukkantsak össze, amilyet csak szeretnék. Én meg akkor még rendkívül kretén voltam ezekhez a dolgokhoz, és mivel nem mertem nagyot álmodni, mert azt hittem limitál az ár, ezért nem DX2-es, hanem csak ál-486-os DLC processzort választottam, aminek meg is lett az eredménye: két évig folyamatosan szoptam az instabil architektúra összes gyermekbetegségétől szenvedve. Később, amikor a processzorból kijött a füst, már limitált az ár, mivel a Pentiumok retek drágák voltak még, ráadásul alaplaptól memóriáig mindent cserélni kellett volna akkor már, ezért egy ál-pentium-5x86-os processzorral toltam jópár évig. Gyökér voltam, mert nem néztem utána, ezért nyolc év szopattyúra voltam ítélve: a DLC után az 5x86-ossal hat évig bajlódtam.
Az első komolyabb beruházásom, amibe a saját pénzemet fektettem egy 700 MHz-es Celeron procival felvértezettPentium 4 Pentium 2 volt. Fele-fele arányban fizettem szüleimmel és 70.000 forintot húzott ki a zsebemből. A második komolyabb beruházásom egy 17”-os monitor volt, amivel az addigi 14”-ost küldtem nyugdíjba: százezer forintot fizettem érte, meg egy számítógép-asztalért. Biznisz volt. Élveztem a dolgot. Nem hatott meg a kifizetett százezer forint. Úgy gondoltam, mindkettő örök életre nálam lesz. Ma már egyik sincs a birtokomban.
Aztán most itt van a nemrég vásárolt számítógépem. Elégedett vagyok vele, mert jelenleg nincs jobb, amit én meg tudnék saját magam számára fizetni. Tudom, hogy nem lesz örök életű, mégis úgy érzem, hogy hosszú évekre össze leszünk mi kötve. Aztán ki tudja, hogy hova kerül ő is?
A számítógép belsejének látványa, például, legelőször teljesen sokkolt engem. Tizenegy éves lehettem. Nem tudom, hogy gyermeki fejjel hogyan képzeltem el a működését, de amikor egy joystick-illesztőkártya (mert ilyen is volt) kedvéért ki lett nyitva a gép teteje, meglepett a dobozon belüli rengeteg üres hely. Pedig ez egy 8086/88-as PC volt (XT) és én azt képzeltem, hogy tömve van mindenféle kábelekkel és áramkörökkel az egész masina. (A gép súlya legalábbis ezt indokolta.) Ezt a kártya-beillesztést szakember végezte. Később, amikor hirtelen egyedül lettem itthon, magam is szétszedtem egyszer a masinát. Csak álltam ott és bámultam a számomra akkor még felfoghatatlan tökéletes precizitást és valahogy éreztem, hogy ez a pillanat, ott és akkor, meghatározza az egész további életemet. Ennek ellenére gyorsan visszatettem a burkolatot a gépre, hogy ne kapjak a fejemre, ha lebukok.
Volt egy tanárom, aki azzal tesztelgetett engem, hogy mindenféle hülye programokat írattatott meg velem. Nem volt informatika-szakos, gyakorlatilag hobbi-szinten űzhette a témakört, én már akkor túlléptem rajta. Az általam írott forráskódokat, amelyek négyzetet számoltak és számológépet szimuláltak, mindig gondosan eltette. Mint ahogy azt a papírt is, amelyen éppen orosz órán szerzett friss tudásomnak köszönhetően cirill betűkkel írtam le, hogy mennyire rohadtul utálok a napköziben ülni, amikor már semmi dolgom. Valami ilyesmit kreáltam vagy három oldalon keresztül, hogy уном магам минт а сарт, шоха нэм лэс негъ ора. Na, ez aztán nem tetszett. A legrosszabb talán az volt, amikor meg kellett magyaráznom, hogy mindezt miért cirill betűkkel írtam le. Sajnos, fogalmam sem volt.
Egyszer gyerekként nekem is megadatott hogy olyan számítógépet vehettem, amilyet én akartam. Kaptam szüleimtől egy árlistát és azt mondták: olyan számítógépet pukkantsak össze, amilyet csak szeretnék. Én meg akkor még rendkívül kretén voltam ezekhez a dolgokhoz, és mivel nem mertem nagyot álmodni, mert azt hittem limitál az ár, ezért nem DX2-es, hanem csak ál-486-os DLC processzort választottam, aminek meg is lett az eredménye: két évig folyamatosan szoptam az instabil architektúra összes gyermekbetegségétől szenvedve. Később, amikor a processzorból kijött a füst, már limitált az ár, mivel a Pentiumok retek drágák voltak még, ráadásul alaplaptól memóriáig mindent cserélni kellett volna akkor már, ezért egy ál-pentium-5x86-os processzorral toltam jópár évig. Gyökér voltam, mert nem néztem utána, ezért nyolc év szopattyúra voltam ítélve: a DLC után az 5x86-ossal hat évig bajlódtam.
Az első komolyabb beruházásom, amibe a saját pénzemet fektettem egy 700 MHz-es Celeron procival felvértezett
Aztán most itt van a nemrég vásárolt számítógépem. Elégedett vagyok vele, mert jelenleg nincs jobb, amit én meg tudnék saját magam számára fizetni. Tudom, hogy nem lesz örök életű, mégis úgy érzem, hogy hosszú évekre össze leszünk mi kötve. Aztán ki tudja, hogy hova kerül ő is?
2010. július 8., csütörtök
5 tipp a Windows 7-hez
Fájlok kijelölése jelölőnégyzettel
Ha unod, hogy mindig Ctrl-t vagy Shift-et kell nyomnod több fájl kijelöléséhez, esetleg laptopon egér nélkül mindez kényelmetlenné válik, használhatod a weboldalakon és programokban megszokott jelölőnégyzetes megoldást is. Ehhez egy mappában a Rendezés/Mappa és keresés beállításai menüpont alól a Nézet fülön kell bejelölni a Jelölőnégyzetek használata az elemek kijelöléséhez lehetőséget.
Több háttér használata
Ha nem szeretnénk mindig ugyanazt a hátteret nézegetni, akkor adjunk meg több képet a Windowsnak, amiből kedvére válogathat. Kattintsunk az Asztalon jobb gombbal, válasszuk ki a Személyre szabás menüpontot, itt pedig válasszuk ki alul az Asztal háttere lehetőséget. Itt megadhatunk egy mappát és kijelölhetjük azokat a képeket, amikből a Windows hátteret választ. Az időközt is megadhatjuk – ha akarjuk 10 másodpercenként, vagy naponta változnak a képek. Ha olyan mappát adunk meg, amibe nap mint nap újabb képeket mentünk, a rendszer ügyesen a frissen mentett képeket szedi előre, megmutatja nekünk, majd utána vegyítve mutatja az összes képet. Ez nagyon tetszik. :-)
Fájl- és nyomtatómegosztás jelszó nélkül
A Windows 7-et használó számítógépek megosztott fájljaihoz, mappáihoz és nyomtatóihoz csak azok férnek hozzá, akik rendelkeznek a megosztott tartalmat kezelő számítógépen felhasználói fiókkal. Ha azt szeretnénk, hogy a hálózaton bárki hozzáférhessen az általunk megosztott erőforráshoz, válasszuk ki a Vezérlőpultban a Hálózati és megosztási központ elemet, majd itt bal oldalon a Speciális megosztási beállítások módosítása lehetőséget. A megjelenő ablak legaljára görgetve külön a nyilvános, külön az otthoni kapcsolatra is beállíthatjuk, hogy kérünk-e jelszót a megosztott erőforráshoz:
Több óra megjelenítése
Ha van ismerősünk távoli országokban, és éppen csevegni kívánunk vele az interneten, jól jöhet ha tudjuk, hogy ott éppen mennyi az idő. Ehhez nem kell bonyolult fejszámolásokat végezni, a Windows 7 ugyanis képes több időzónához tartozó órát is nyilvántartani. Kattintsunk a tálcán található órára, válasszuk ki a Dátum- és időbeállítások módosítása pontot, és a megjelenő párbeszédablakban a További órák fül alatt két további órát adhatunk meg. Beállítva az időzónát és az óra nevét, két módon tudjuk a többi időzóna idejét figyelni:
1. Az óra fölé állunk az egérrel
2. Az órára kattintunk egyszer
Több megjelenítő használata
Windows 7 alatt egyszerűen kezelhető a számítógéphez kapcsolódó több monitor vagy kivetítő. Egyszerűen nyomjuk meg a Windows és a P billentyűt egyszerre. A megjelenő ablakból kiválaszthatjuk a nekünk szimpatikus lehetőséget. A laptopokon ez eddig is könnyen ment az Fn és a megfelelő (F4, F5 stb.) billentyűk használatával, asztali gépeken azonban kissé problémás volt az eset. Ezzel a trükkel a fent nevezett probléma tökéletesen áthidalható.
Ha unod, hogy mindig Ctrl-t vagy Shift-et kell nyomnod több fájl kijelöléséhez, esetleg laptopon egér nélkül mindez kényelmetlenné válik, használhatod a weboldalakon és programokban megszokott jelölőnégyzetes megoldást is. Ehhez egy mappában a Rendezés/Mappa és keresés beállításai menüpont alól a Nézet fülön kell bejelölni a Jelölőnégyzetek használata az elemek kijelöléséhez lehetőséget.
Több háttér használata
Ha nem szeretnénk mindig ugyanazt a hátteret nézegetni, akkor adjunk meg több képet a Windowsnak, amiből kedvére válogathat. Kattintsunk az Asztalon jobb gombbal, válasszuk ki a Személyre szabás menüpontot, itt pedig válasszuk ki alul az Asztal háttere lehetőséget. Itt megadhatunk egy mappát és kijelölhetjük azokat a képeket, amikből a Windows hátteret választ. Az időközt is megadhatjuk – ha akarjuk 10 másodpercenként, vagy naponta változnak a képek. Ha olyan mappát adunk meg, amibe nap mint nap újabb képeket mentünk, a rendszer ügyesen a frissen mentett képeket szedi előre, megmutatja nekünk, majd utána vegyítve mutatja az összes képet. Ez nagyon tetszik. :-)
Fájl- és nyomtatómegosztás jelszó nélkül
A Windows 7-et használó számítógépek megosztott fájljaihoz, mappáihoz és nyomtatóihoz csak azok férnek hozzá, akik rendelkeznek a megosztott tartalmat kezelő számítógépen felhasználói fiókkal. Ha azt szeretnénk, hogy a hálózaton bárki hozzáférhessen az általunk megosztott erőforráshoz, válasszuk ki a Vezérlőpultban a Hálózati és megosztási központ elemet, majd itt bal oldalon a Speciális megosztási beállítások módosítása lehetőséget. A megjelenő ablak legaljára görgetve külön a nyilvános, külön az otthoni kapcsolatra is beállíthatjuk, hogy kérünk-e jelszót a megosztott erőforráshoz:
Több óra megjelenítése
Ha van ismerősünk távoli országokban, és éppen csevegni kívánunk vele az interneten, jól jöhet ha tudjuk, hogy ott éppen mennyi az idő. Ehhez nem kell bonyolult fejszámolásokat végezni, a Windows 7 ugyanis képes több időzónához tartozó órát is nyilvántartani. Kattintsunk a tálcán található órára, válasszuk ki a Dátum- és időbeállítások módosítása pontot, és a megjelenő párbeszédablakban a További órák fül alatt két további órát adhatunk meg. Beállítva az időzónát és az óra nevét, két módon tudjuk a többi időzóna idejét figyelni:
1. Az óra fölé állunk az egérrel
2. Az órára kattintunk egyszer
Több megjelenítő használata
Windows 7 alatt egyszerűen kezelhető a számítógéphez kapcsolódó több monitor vagy kivetítő. Egyszerűen nyomjuk meg a Windows és a P billentyűt egyszerre. A megjelenő ablakból kiválaszthatjuk a nekünk szimpatikus lehetőséget. A laptopokon ez eddig is könnyen ment az Fn és a megfelelő (F4, F5 stb.) billentyűk használatával, asztali gépeken azonban kissé problémás volt az eset. Ezzel a trükkel a fent nevezett probléma tökéletesen áthidalható.
2010. július 7., szerda
Vébé
Nem nézem a focivébét. (Tart még?)
Van, aki szerint ez Isten ellen kiáltó vétek, meg vannak olyanok is, akik tökéletesen megértik, hogy egy meccs nem lehet alkalmas arra, hogy az ember 90, de inkább több percet áldozzon a megtekintésére. Valószínűleg három ok miatt lehet, hogy engem egyáltalán nem érdekel ez. Egyrészt magam sem vagyok túlzottan nagy sportrajongó. Másrészt életemben körülbelül egyszer voltam egy minden erőmet próbára tévő focimeccsen, középiskolás koromban: odakint fociztunk a hóban, én voltam a kapus és sütött a nap. A hó úgy ragyogott, hogy majd’ megvakultam, folyt a könnyem és rámdermedt, utána fél óráig azt sem láttam, hogy merre van észak. Harmadrészt pedig a mi családunkban a két nagypapámon kívül senki nem rajongott a fociért.
Legdurvábban apai nagypapám nyomta a témát, aki a foci mellett főként a vízilabdát kedvelte. Ebéd után mindig nekiült a Néplap aktuális számának, és a mosatlan edény fölött hangosan, mintha bárkit is érdekelne rajta kívül a tévéműsor a rekkenő nyárban, tényszerűen felsorolta a délutánra várható műsorokat:
„Tizennégy óra: képújság. Tizennégy óra tizenöt perc: traficjam. Tizenöt óra: magyar-szlovák vízilabda mérkőzés a Komjádi uszodából, felvételről.”
Itt meg is akadt egy percre, mi pedig még hangosan röhögtünk a „traficjam” fonetikus kiejtésén.
– Gyertek, nézzük meg a meccset! – indítványozta ekkor nekünk, és mi valamilyen okból a legtöbb esetben oda is ültünk a tévé elé, de az első öt percet követően, mivel számunkra semmi érdekes nem történt, kiszivárogtunk a szobából, észrevétlenül, bele a nyárba.
A focivébé rengeteg embert megőrjít. Énmondom. Az áruházláncok aktuális, periodikusan változó katalógusaiban megjelentek a világbajnokság elengedhetetlen kellékei: a nassolni való finomak, no és a sör. Lejjebb ment a ropi tíz forinttal. Gyerekek, most aztán nagykanállal eszünk. Sör 59 forint helyett 47. Minőségi termék lehet, gratulálok, igyatok belőle sokat. Focilabda-csokigolyó, 299 forint. Gyakorlatilag ugyanaz a nugát, mint a tejcsokitojás húsvétkor, csak éppen a csomagolása focilabdát mintáz. Csak megér háromszáz forintot egy falat csoki.
Tessenek észhez térni!
Én a már lassan bikicsunájig lerágott vuvuzela miatt mindig azt hiszem, hogy éppen a Forma-1 megy, csak akkor döbbenek rá, hogy nem, amikor érzékelem, hogy a hang egy hangszínen zümmög. Meg nem tudom érteni, hogy
a) mi örömét leli benne az, aki fújja, valamint
b) hogy bírja ki idegroham nélkül az, aki mellett fújják.
Mindenesetre aki jegyet vett a VB mérkőzéseire, bizonyára nem pont erre számított. Még jó, hogy nem nálunk rendezték a VB-t, mi lenne itt? Mindenki köcsögdudával meg tárogatóval kenné neki a lelátón. Szerintem királyabb lenne, mint a vuvuzela, így magam elé képzelve a képet...
Szóval úgy mondom, mint Bendegúz: netovább. Tessék megnézni majd a döntőt, de utána mars vissza, dolgozni. :-)
Van, aki szerint ez Isten ellen kiáltó vétek, meg vannak olyanok is, akik tökéletesen megértik, hogy egy meccs nem lehet alkalmas arra, hogy az ember 90, de inkább több percet áldozzon a megtekintésére. Valószínűleg három ok miatt lehet, hogy engem egyáltalán nem érdekel ez. Egyrészt magam sem vagyok túlzottan nagy sportrajongó. Másrészt életemben körülbelül egyszer voltam egy minden erőmet próbára tévő focimeccsen, középiskolás koromban: odakint fociztunk a hóban, én voltam a kapus és sütött a nap. A hó úgy ragyogott, hogy majd’ megvakultam, folyt a könnyem és rámdermedt, utána fél óráig azt sem láttam, hogy merre van észak. Harmadrészt pedig a mi családunkban a két nagypapámon kívül senki nem rajongott a fociért.
Legdurvábban apai nagypapám nyomta a témát, aki a foci mellett főként a vízilabdát kedvelte. Ebéd után mindig nekiült a Néplap aktuális számának, és a mosatlan edény fölött hangosan, mintha bárkit is érdekelne rajta kívül a tévéműsor a rekkenő nyárban, tényszerűen felsorolta a délutánra várható műsorokat:
„Tizennégy óra: képújság. Tizennégy óra tizenöt perc: traficjam. Tizenöt óra: magyar-szlovák vízilabda mérkőzés a Komjádi uszodából, felvételről.”
Itt meg is akadt egy percre, mi pedig még hangosan röhögtünk a „traficjam” fonetikus kiejtésén.
– Gyertek, nézzük meg a meccset! – indítványozta ekkor nekünk, és mi valamilyen okból a legtöbb esetben oda is ültünk a tévé elé, de az első öt percet követően, mivel számunkra semmi érdekes nem történt, kiszivárogtunk a szobából, észrevétlenül, bele a nyárba.
A focivébé rengeteg embert megőrjít. Énmondom. Az áruházláncok aktuális, periodikusan változó katalógusaiban megjelentek a világbajnokság elengedhetetlen kellékei: a nassolni való finomak, no és a sör. Lejjebb ment a ropi tíz forinttal. Gyerekek, most aztán nagykanállal eszünk. Sör 59 forint helyett 47. Minőségi termék lehet, gratulálok, igyatok belőle sokat. Focilabda-csokigolyó, 299 forint. Gyakorlatilag ugyanaz a nugát, mint a tejcsokitojás húsvétkor, csak éppen a csomagolása focilabdát mintáz. Csak megér háromszáz forintot egy falat csoki.
Tessenek észhez térni!
Én a már lassan bikicsunájig lerágott vuvuzela miatt mindig azt hiszem, hogy éppen a Forma-1 megy, csak akkor döbbenek rá, hogy nem, amikor érzékelem, hogy a hang egy hangszínen zümmög. Meg nem tudom érteni, hogy
a) mi örömét leli benne az, aki fújja, valamint
b) hogy bírja ki idegroham nélkül az, aki mellett fújják.
Mindenesetre aki jegyet vett a VB mérkőzéseire, bizonyára nem pont erre számított. Még jó, hogy nem nálunk rendezték a VB-t, mi lenne itt? Mindenki köcsögdudával meg tárogatóval kenné neki a lelátón. Szerintem királyabb lenne, mint a vuvuzela, így magam elé képzelve a képet...
Szóval úgy mondom, mint Bendegúz: netovább. Tessék megnézni majd a döntőt, de utána mars vissza, dolgozni. :-)
2010. július 5., hétfő
Kicsi a bors, de erős
Vásároltam egy pendrive-ot, ami alig nagyobb, mint egy mentolos cukorka. Viszont 8 gigabájtnyi adatot képes tárolni. Erre már nagy szükségem volt, hiszen az évek során felhalmozott, munkához kapcsolódó dolgaimat már nem tudtam a három éve vásárolt 4 GB-os eszközön tárolni. Azt hiszem ez így teljesen normális, hogy idővel egyre nagyobb kapacitású eszközöket vásárolunk. Csak azt nem tudom, hol lesz majd a végső határ.
Az első pendriveom 32 megabájt kapacitású eszköz volt. Emlékszem, 2002 környékén tettem rá szert. Ezt követően amikor tanárrá alakultam, vásároltam egy 512 MB-os eszközt potom 14 ezer forintért, 2004-ben. Később beláttam, hogy a helyzet tarthatatlan, mivel kezdtek nem elférni a mindennapos dolgok a kütyün, így 2007-ben 4 GB-os eszközt vettem magamnak, majd újabb három év múlva (most) pedig 8 GB-osat. Nagyobb kapacitásút is vehettem volna éppen, Ft/GB-ban jobban kijött volna, de egyelőre ez elegendő lesz, azt hiszem.
A
mi miatt elkezdtem írni ezt a bejegyzést, az nem más, mint az áruházláncok saját márkás termékei. Sok ilyen terméket lehet látni mostanában, de az emberek szívesebben vesznek nagyobb neveket, drágábban. A most vásárolt pendrive-om nem egy neves termék, hanem egy Medion márkájú, alumíniumházas pici szerkezet.
De ki volna ez a Medion? Van egy nem túl informatív, magyar nyelvű weboldala, de inkább a német nyelvterületen kellene keresgélnünk, hogy több információt kapjunk, mivel ez egy német cég, ahogy azt a kapcsolódó Wikipedia-s szócikk is megerősíti. A cég több néven is tevékenykedik, nálunk itthon leginkább a Traveler és Tevion néven is futó cuccaikkal találkozhatunk még.
Végeztem egy gyors tesztet is az új jövevényen, NTFS fájlrendszerre formázva:
Az első pendriveom 32 megabájt kapacitású eszköz volt. Emlékszem, 2002 környékén tettem rá szert. Ezt követően amikor tanárrá alakultam, vásároltam egy 512 MB-os eszközt potom 14 ezer forintért, 2004-ben. Később beláttam, hogy a helyzet tarthatatlan, mivel kezdtek nem elférni a mindennapos dolgok a kütyün, így 2007-ben 4 GB-os eszközt vettem magamnak, majd újabb három év múlva (most) pedig 8 GB-osat. Nagyobb kapacitásút is vehettem volna éppen, Ft/GB-ban jobban kijött volna, de egyelőre ez elegendő lesz, azt hiszem.
A
mi miatt elkezdtem írni ezt a bejegyzést, az nem más, mint az áruházláncok saját márkás termékei. Sok ilyen terméket lehet látni mostanában, de az emberek szívesebben vesznek nagyobb neveket, drágábban. A most vásárolt pendrive-om nem egy neves termék, hanem egy Medion márkájú, alumíniumházas pici szerkezet.De ki volna ez a Medion? Van egy nem túl informatív, magyar nyelvű weboldala, de inkább a német nyelvterületen kellene keresgélnünk, hogy több információt kapjunk, mivel ez egy német cég, ahogy azt a kapcsolódó Wikipedia-s szócikk is megerősíti. A cég több néven is tevékenykedik, nálunk itthon leginkább a Traveler és Tevion néven is futó cuccaikkal találkozhatunk még.
Végeztem egy gyors tesztet is az új jövevényen, NTFS fájlrendszerre formázva:
- 1 db 1 GB-os fájl írása:
134 másodperc (7,64 MB/másodperc) - Több (6546) fájlból álló 1 GB-os adatcsomag írása:
623 másodperc (1,64 MB/másodperc) - 1 db 1 GB-os fájl olvasása:
82 másodperc (12,48 MB/másodperc) - Több (6546) fájlból álló 1 GB-os adatcsomag olvasása:
120 másodperc (8,53 MB/másodperc) - A felmásolt 6547 fájl törlése:
202 másodperc
- Átlagos írási sebesség: 4,64 MB/másodperc
- Átlagos olvasási sebesség: 10,5 MB/másodperc
2010. július 3., szombat
Nyerj egy Slágert!
A Thozoo naplója nyereményjátékot hirdet hűséges olvasóinak, ahol a szerencsés nyertes megnyerheti az új Thozoo albumot, a Sláger-t, tokkal-vonóval, ahogy az illik. :-)
A játékhoz csupán egyetlen kérdésre kell helyes választ adni:
Sorsolás 2010. július 16-án, itt a blogon!
A játékhoz csupán egyetlen kérdésre kell helyes választ adni:
Sorsolás 2010. július 16-án, itt a blogon!
2010. július 2., péntek
Ezredik bejegyzés
Ezer bejegyzés a Thozoo naplója blogon. A könnyed stílusú, fogyasztható háziblog valamivel több mint négy év után elért az ezredik bejegyzéshez. A bloggert kértük, foglalja össze érzéseit, gondolatait.
– Verejtékes út áll mögöttem – mondja a szerző, s elmorzsol egy könnycseppet bal szeme sarkában. – Annyi mindent lehetne mondani erről a blogról... és mégis, hirtelen azt sem tudom, hogy hol kezdjem.
– Kezdd ott, ahol mindenki szokta: hogyan kezdődött?
– Jah, erről már beszéltem régebben, így erre felesleges lenne kitérni, azt hiszem. A miérteket és a hogyanokat akkor már megbeszéltük. Hihetetlen, de az az 521. bejegyzés volt. És most itt állunk az ezrediknél... – újabb könnycsepp, de most a jobb szem sarkában elmorzsolva.
– Ennyire érzékenyen érint a dolog?
– Persze. Összenőttünk, én és a naplóm. Ha valamit ki kell írnom magamból, vagy valami éppen foglalkoztat, azt itt gyűjtöm össze.
– Vannak különösen kedves bejegyzéseid?
– Nos, igen, ebből az ezerből akár egy könyvre valót is lehetne válogatni. Kimondottan kedves bejegyzéseim a tényfeltáró-megmagyarázó jellegűek, amik régebben voltak jellemzők, ilyen pl. a kínai bronztükörről született írás. De szeretem Gizel nénéd történeteit újra olvasni, néha elmerengek régi napokon. Legtöbbször viszont a mindennapok leírásán is jót tudok szörnyülködni. Vagyis inkább azon, hogy mennyit változott a világ.
– Ennyire nyomon lehet követni a világ változásait a sorokból?
– Hogyne. Itt van például ez aktuális merengő bejegyzés, amiben egyrészt azon szörnyülködöm, hogy mikor lesz még 2010. október 21-e (most meg hamarosan itt van, érted), másrészt meg annyira máshogy gondolom én már egyik-másik dolgot, amit ott leírtam.
– Nagyon feljött az utóbbi időben a YouTube videosávod - szinte kiegészíti a blogot.
– Nos, igen. A technika fejlődésével egyre inkább próbálom tartani a lépést, így néha videó is készül. Már ketten fel is iratkoztak rá, négy év alatt. :-) Jelenleg 30 videó van fent. Mobilommal olyannyira nagyon nem tudok jó felvételeket készíteni, saját kamerám meg még nincsen. Akkor indul majd be igazán az ipar, ha arra szert teszek.
– Büszke vagy erre a blogra?
– Nos, azt hiszem, igen. Én tartalmasnak találom. Jól esnek a megjegyzések, amiket kapok, akár komment formájában, akár élőszóban. Egy ízben annyira panaszkodtam, hogy még fizetési prémiumot is sikerült kicsikarnom a munkahelyemen.
– Őrület, milyen korban élünk. Sok komment érkezik?
– Nos, átlagosan azt lehet mondani, hogy minden második bejegyzéshez jön egy-két hozzászólás. Van azonban egy bejegyzés, amiben a hajdan volt Chokito csoki hiányától szenvedek, azt hiszem az tartja a rekordot, 36 kommenttel.
– Milyen jövőképet vázolsz fel a bloggal kapcsolatban?
– Nos, nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. – Itt elmereng a blogger kicsit. – Én igyekszem a lehetőségekhez mérten blogolni. Manapság már csak havi egyszer nézem meg a látogatottsági adatokat, és a grafikonon lévő szakadékoktól sem kapok idegsokkot. Elértem abba a stádiumba, amiben akkor voltam, amikor az egészet kezdtem: azért írok ide, mert szeretek írni mindenféle dolgokról. Amíg úgy érzem, hogy tudok újat és érdekeset mondani, addig fogok írni. Hogy ez újabb 20 bejegyzést jelent, vagy kétezret, azt nem tudom megmondani.
– Köszönjük az interjút.
– Én köszönöm a lehetőséget. Ugyanakkor itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megköszönjem minden kedves olvasónak az eddigi kitartását, érdeklődését. Jók vagytok a szeren. :-) Üdv és kösz mindenkinek,
[thozoo]
főszerkesztő
– Verejtékes út áll mögöttem – mondja a szerző, s elmorzsol egy könnycseppet bal szeme sarkában. – Annyi mindent lehetne mondani erről a blogról... és mégis, hirtelen azt sem tudom, hogy hol kezdjem.
– Kezdd ott, ahol mindenki szokta: hogyan kezdődött?
– Jah, erről már beszéltem régebben, így erre felesleges lenne kitérni, azt hiszem. A miérteket és a hogyanokat akkor már megbeszéltük. Hihetetlen, de az az 521. bejegyzés volt. És most itt állunk az ezrediknél... – újabb könnycsepp, de most a jobb szem sarkában elmorzsolva.
– Ennyire érzékenyen érint a dolog?
– Persze. Összenőttünk, én és a naplóm. Ha valamit ki kell írnom magamból, vagy valami éppen foglalkoztat, azt itt gyűjtöm össze.
– Vannak különösen kedves bejegyzéseid?
– Nos, igen, ebből az ezerből akár egy könyvre valót is lehetne válogatni. Kimondottan kedves bejegyzéseim a tényfeltáró-megmagyarázó jellegűek, amik régebben voltak jellemzők, ilyen pl. a kínai bronztükörről született írás. De szeretem Gizel nénéd történeteit újra olvasni, néha elmerengek régi napokon. Legtöbbször viszont a mindennapok leírásán is jót tudok szörnyülködni. Vagyis inkább azon, hogy mennyit változott a világ.
– Ennyire nyomon lehet követni a világ változásait a sorokból?
– Hogyne. Itt van például ez aktuális merengő bejegyzés, amiben egyrészt azon szörnyülködöm, hogy mikor lesz még 2010. október 21-e (most meg hamarosan itt van, érted), másrészt meg annyira máshogy gondolom én már egyik-másik dolgot, amit ott leírtam.
– Nagyon feljött az utóbbi időben a YouTube videosávod - szinte kiegészíti a blogot.
– Nos, igen. A technika fejlődésével egyre inkább próbálom tartani a lépést, így néha videó is készül. Már ketten fel is iratkoztak rá, négy év alatt. :-) Jelenleg 30 videó van fent. Mobilommal olyannyira nagyon nem tudok jó felvételeket készíteni, saját kamerám meg még nincsen. Akkor indul majd be igazán az ipar, ha arra szert teszek.
– Büszke vagy erre a blogra?
– Nos, azt hiszem, igen. Én tartalmasnak találom. Jól esnek a megjegyzések, amiket kapok, akár komment formájában, akár élőszóban. Egy ízben annyira panaszkodtam, hogy még fizetési prémiumot is sikerült kicsikarnom a munkahelyemen.
– Őrület, milyen korban élünk. Sok komment érkezik?
– Nos, átlagosan azt lehet mondani, hogy minden második bejegyzéshez jön egy-két hozzászólás. Van azonban egy bejegyzés, amiben a hajdan volt Chokito csoki hiányától szenvedek, azt hiszem az tartja a rekordot, 36 kommenttel.
– Milyen jövőképet vázolsz fel a bloggal kapcsolatban?
– Nos, nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. – Itt elmereng a blogger kicsit. – Én igyekszem a lehetőségekhez mérten blogolni. Manapság már csak havi egyszer nézem meg a látogatottsági adatokat, és a grafikonon lévő szakadékoktól sem kapok idegsokkot. Elértem abba a stádiumba, amiben akkor voltam, amikor az egészet kezdtem: azért írok ide, mert szeretek írni mindenféle dolgokról. Amíg úgy érzem, hogy tudok újat és érdekeset mondani, addig fogok írni. Hogy ez újabb 20 bejegyzést jelent, vagy kétezret, azt nem tudom megmondani.
– Köszönjük az interjút.
– Én köszönöm a lehetőséget. Ugyanakkor itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megköszönjem minden kedves olvasónak az eddigi kitartását, érdeklődését. Jók vagytok a szeren. :-) Üdv és kösz mindenkinek,
[thozoo]
főszerkesztő
2010. július 1., csütörtök
Itt a Sláger!
Tisztelt Olvasóközönség!
Hosszas munka után végre megszületett a legújabb Thozoo-album, ami a Sláger címet viseli. Letölthető az album hivatalos weboldaláról, tessenek kattintani!
Hosszas munka után végre megszületett a legújabb Thozoo-album, ami a Sláger címet viseli. Letölthető az album hivatalos weboldaláról, tessenek kattintani!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)