Oldalak

2007. november 7., szerda

Magyar valóság

Mai képes tényfeltáró cikkünkben a magyarság költségcsökkentő furmányait kutatjuk, több aspektusból.


Első képünkön a Tiszán járó szittya komposok - valamilyen megfontolásból - úgy döntöttek, hogy a szelepszerű biszbaszok kallantyúit letakarják kesztyűvel, nehogy azok a tartós hideg miatt sérülést szenvedjenek el. Ezpersze csak vicc, valójában a kallantyúk formájuk miatt tökéletesen alkalmasak arra, hogy fogasként használják őket. Svájcisapka, kesztyű, flaska, lámpa: mind-mind olyan dolgok, amik a régi korokat idéző piros színű ingyenfogasra akaszthatóak.



Következő képünkön azt szemrevételezhetjük, ahogyan a Milli kefír hirtelenzöld dobozkája védelmet nyújt egy, a verőfényes délutánokon is fel-felvillanó mozgásérzékelős lámpa számára. A védelem azonban elsősorban nem a mechanikai sérülések, sokkal inkább az állandóan, látszólag ok nélkül bekapcsoló lámpa miatt indokolt. 500 watt bizony nem kevés, nappal elvilágítani pedig mégoly luxus, mondhatni úri huncutság. A jelzett tompító eszköz nem keveset spórol a villanyszámlán.



Ugyan miért kellene mindenhová táblát tenni, ahol veszély leselkedhet az emberre az utakon? A táblák legyártása sokba kerül, kihelyezésük körülményes, ráadásul hamar el is lopják őket. Nem viszik el viszont a környéken néha felbukkanó mobil Egyéb veszély kresztáblát: hatszáz éves múltra visszatekintő, lestrapált kinézete miatt a kutyának sem kell, napokig heverhet az úton anélkül, hogy bárki is arrébb tenné, vagy nekimenne. Elhelyezését a veszélyes zónák között ciklikusan változtatva előbb-utóbb mindenki megtanulja, hogy valami turpisság van az úton, így nincs szükség az utcaképet elcsúfító, a valós veszélyt jelző táblákra.



A tapétákból az ember soha nem tud választani: vagy azért, mert bűnronda a készlet, vagy azért, mert túlzottan nagy a választék. Meg kell hagyni, nem is olcsók, a kiegészítők árát is figyelembe véve pedig már-már luxuscikknek számítanak. Ráadásul tűzveszélyesek, sérülékenyek. A magyar ember inkább maga fest: múltjába réved, pemzlit ragad és vendéglátóipari üzemegységének fehérre mázolt falát úgy keni ki mintával, hogy a béjövő vendég elégedetten csettinthet a nyelvével. Némi kreativitással és több szín használatával a modern vonalat is megcélozhatjuk, egy kevéske festéken (vagy a gyerek temperakészletén) kívül csak némi időbe kerül az egész.



Ki ne találja senki, hogy minden évben új cégtáblát pakolunk fel a falra, csak azért, mert egy kicsit koszos-poros lett a régi. Üzembiztos magyar megoldás: vaslapra felkent időálló festék, amit addig nem szedünk le a helyéről, amíg szét nem rohad. Ím itt ez a több tíz éves darab. A félreértések elkerülése végett ez nem lepusztult, csak retró, játszanak rajta a színek, úgy a feliraton, mint a háttéren. Antik hatású cégér rengetegbe kerül. Ha ezelőtt 35 évvel véletlenül valaki felírta egy vaslemezre, hogy "RETRO", esetleg "OUTDOOR", netalántán "ORIGINAL", garantáltan egy vagyonért el tudja adni a táblát bármelyik farmer-, cipő-, vagy egyéb, divatos cuccokat árusító üzletnek.



A mindennapi menüért nem szeretünk sokat fizetni, főleg akkor nem, ha közhelyen étkezünk (otthon főzőcskézők azért egy kicsit jobban megadják a módját). Megkeresve a legközelebbi és legolcsóbb helyet, ne várjuk el, hogy ezüsttálcán kínálják a kosztot. Jó lesz nekünk a régi korok emberének kéznyomait kanálkarcokkal őrző tányér, a nálunk idősebb tál (korban hozzá illő szedőkanállal), valamint a rusztikus porcelánból készült alsó tányér. Így kihozva az asztalhoz (a leveses tálat gyakorlatilag megmerítették a levesben), azt gondolom, vérlázító. Viszont való igaz, hogy nem kimondottan költséges.

---
A fotók mindegyike 2007-ben készült, Magyarországon.

Nincsenek megjegyzések: