Jó napot kívánok!

Kósza pillantást vet rám, de többre nem méltat. Ahogy közeledünk egymás felé, hirtelen minden érdekesebb lesz: az útszéli fák, a cipő orrán lévő apró folt - vajon hogy került oda? -, a kabátujj helyzete, vagy éppen pont akkor van arra szükség, hogy köhögjön, mintha csak rászakadt volna a világ összes tüdőbaj-nyavajája. A távolság azonban még mindig nem fogyott el kettőnk között: szétnéz az utcán, vagy csak hanyagul lógatja maga mellett a cigit, aztán kéjes mozdulattal beleszív, de véletlenül se néz rám, kerüli a szemkontaktust, hiszen az már ismeretséget feltételez; azt pedig, hogy a külvilág megtudja, hogy mi ismerjük valahonnan egymást, nem akarja. Hogy milyen megmagyarázhatatlan okból, nem tudom. Én azért oda-oda pillantok, hátha mégis történik valami, de nem. Később már megállás nélkül figyelem. A távolság aztán végérvényesen elfogy közöttünk, eddig közeledtünk, most már távolodunk egymástól. Anélkül ment el mellettem egy újabb tanítványom az utcán, hogy annyit mondtunk volna egymásnak: jó napot kívánok.