Oldalak

2006. november 23., csütörtök

Útban a vonathoz

A papa az út túloldalán lévő járdán sétált. Meggörbült háta, öreges testtartása ellenére elegáns fekete kabátot, és hozzá illő sapkát viselt. Miközben haladt az állomás felé, hangosan szidta a jószágot:

- Ne menj mán olyan gyorsan, te! Hát nem bírok utánad menni! Na! Ej, hát de bolond vagy! Elérjük még azt a vonatot! Nem az a baj, hogy csak lassan tudok menni, hanem hogy már lassan egyáltalán nem bírok menni!

Felnevetett, és az égre nézett. Fürkésző tekintetemmel végigmértem az öreget, ahogy nevetve próbált lépést tartani, de minduntalan csak le-lemaradozott. Jókedve engem is mosolyra derített, azt az aprócska momentumot pedig elnéztem neki, hogy teljesen egyedül ballagott.

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Vicces kis dolog. Sokszor lehet ilyen hallani, ha egy idősebb ember halad el ,mellettünk az utcán. Talán azért van ez, mert nem tudják felfogni kedvenc háziállatuk elvesztését