Acer Aspire V5-131 SSD beépítés

Megérett bennem az elhatározás: a laptopom cammogós merevlemezét egy tempós SSD-re cserélem, remélve, hogy a gépen végzett munka így gyorsabbá válik és a meglehetősen lomha merevlemez már nem veti vissza a gép teljesítményét, főleg a betöltési időket illetően. Természetesen nem bántam volna, ha végig tudok nézni erről valamiféle ismertetőt, mivel a V5-131 hátlapja egyben jön le, feltárva a teljes belsejét a gépnek, de ilyet nem találtam. Így aztán magam mesélem el nektek, képekkel illusztrálva, hogy hogy is megy mindez.

Első lépés: távolítsuk el az akkumulátort! Az akkumulátor oldását a lehető leghülyébb módszerrel, a laptop alján lévő, kvarcórákból ismerős tollal-benyomós gombbal oldották meg a tervezők.

Nos, hosszas és kitartó próbálkozásom után sem találtam olyan eszközt a háztartásban, amelyik alkalmas lenne az akkumulátor zárjának oldására. Miután bal hüvelykujjunk körme körömágyastól szakad fel egy rossz mozdulat következtében, itassuk fel a vért (így tettem én is), majd kockáztassuk meg az alábbi műveletsort behelyezett akkumulátorral. (Ha nektek sikerül, természetesen távolítsátok el az akkut a művelet előtt.) (Esetleg megpróbálhatjátok még a csúszka nyíllal jelzett irányba való eltolását is... - a szerk.) 

Szedjük ki a touchpad felőli alsó csavart: ez az egyetlen, ami a hátlapot rögzíti, plusz szerepet játszanak még a biztos tartásban a hátlapon lévő műanyag fülek. Kicsavarozás után a hátlap lecsúsztatható, a leszedett csavar felé.

Ha a hátlap feltárult, könnyen meg lehet ismerni a merevlemezt: a lötyögést és a rezonanciát kivédendő kék szivaccsal burkolták be. A merevlemez kiemeléséhez sérült bal hüvelykujjunkkal nyúljunk az eszköz mellett található lyukba és emeljük ki az adattárat:

A merevlemezt két csavar fogja a rögzítő kerethez, ezeket el kell távolítanunk mindkét oldalon...

... majd a merevlemez könnyed mozdulattal csúsztatható ki a SATA-sínből:

Ha nem akarunk sokat szőrözni az újratelepítéssel, hasznos segédprogramok garmadája áll rendelkezésre ahhoz, hogy a régi merevlemez tartalmát (rendszerindítóstul, operációs rendszerestül, mindenestül) az új SSD-re másoljuk. Ebből is kiemelkedő az Acronis True Image, magam is ezt használtam. Készítettem egy bootolható pendrive-ot, amivel elindítottam a programot, az asztali géphez csatlakoztattam a kiszedett merevlemezt és az új SSD-t, majd klónozást végeztem a merevlemezről az SSD-re.

Természetesen ez a műveletsor csak akkor működik maradéktalanul, ha az eredeti merevlemezen nincs több anyag, mint amekkora az új SSD kapacitása. Nálam kb. 50 GB adatot kellett átmásolni, ez 8 perc alatt zajlott le.

Ha mindezzel megvagyunk, be kell szerelni az SSD-t a notebookba. Érdemes a kék szivacsot visszahelyezni rá. Ez amúgy is egy műanyaglapon van elhelyezve, így könnyen leválasztható a merevlemezről és áthelyezhető az SSD-re. Az SSD-ben ugyan nincs mozgó alkatrész, így nem lesz vibráció, viszont nem árt, ha nem lötyög a gépben.

Csatlakoztassuk a SATA-sínre az eszközt, hajtsuk vissza a két csavart, ami a rögzítő kerethez fogja az adattárat és óvatos mozdulattal helyezzük vissza a gépbe. Mivel méretre pontosan akkora, mint a merevlemezünk volt (2,5" szabványos méret), ezért éppen illik a helyére:

Helyezzük vissza a notebook alsó fedelét csúsztató mozdulattal, majd csavarozzuk vissza az egy darab csavart a gép aljára.

Készen is vagyunk!

Összehasonlításképpen egy gyors tesztet is végeztem: lássuk, mennyivel gyorsabb az SSD, mint a merevlemez volt. Az alábbi diagramon narancssárgával jelöltem az SSD-nél és kékkel a merevlemeznél mérhető betöltési időket – a különbség, azt hiszem, jól látható. 

A kiszedett merevlemezt sem kell ellöknünk. Ha senkinek nem tudjuk elpasszolni, vásároljunk hozzá egy beépítő keretet és csatlakoztassuk az asztali számítógépünkhöz. Kellően nagy merevlemeznél (320 GB, 500 GB) vásárolhatunk külső merevlemez-burkolatot is, így egy hordozható adattárat kapunk, USB-csatlakozással, amelyen könnyedén tudjuk nagyméretű adatainkat (filmek, fényképek, zenék) cipelni.

Belső használatra

Külső merevlemeznek

Jó munkát annak, ki belevág! :)

Birsalmaszósz recept - ahogy Zoli szereti

Igazán finom csemege a birsalmaszósz. Elborzadtam, amikor megtudtam, hogy vannak olyan tájai kicsiny hazánknak, ahol még hírből sem ismerik ezt a fenséges étket. A mai napon elétek tárom a titkos receptet, amelyből kiderül, hogy hogyan lehet 20 perc alatt isteni csemegét készíteni, amely különböző főtt-, sült- és rántott húsok mellé kiváló körítés.

Hozzávalók

• Másfél-két birsalma, vékony szeletekre vágva (ez lehet fagyasztott is, én ebből szoktam készíteni, persze a birsalmát ezt megelőzően ősszel én magam szeletelem kínkeserves munkával, majd zacsiban a fagyasztóba teszem)
• 5 evőkanál cukor
• Fél liter tej
• 1 csomag vaníliás pudingpor (ha valaki nem szereti ennyire intenzíven, vagy nem rajong a vaníliáért, tejszínízű porból is készítheti)
• Fűszerek: fahéj, szegfűszeg

Elkészítése

A vékony szeletekre vágott birsalmákat kivesszük a fagyasztóból, egy lábasba tesszük és alágyújtunk. Kb. 5 percig olvasztjuk az összefagyott almát, aminek következtében az lassan szeletekre esik szét. 

Ezt követően felöntjük annyi vízzel, amennyi még nem lepi el teljesen az almaszeleteket.

A víz hamarosan forrni kezd, ekkor ízlés szerinti mennyiségű őrölt fahéjat és szegfűszeget szórunk bele. (Határozatlanok, ill. azok, akik az ízlés szerint-et, mint mérőszámot nem tudják elfogadni, kb. egy csapott kávéskanálnyit tegyenek mindkét fűszerből.) Továbbá 2 púpozott evőkanálnyi kristálycukor is kerül a szószhoz.

A fűszereket és a cukrot jól elkeverjük, és közepes lángon hagyjuk, hogy szép lassan forrjon. Itt az ideje, hogy az előírásnak megfelelően elkészítsük a pudingot! A pudingporhoz adjunk 2-3 evőkanál kristálycukrot (én hármat szoktam), valamint a fél liter tejet és addig kevergessük, amíg a cukor teljesen fel nem oldódik benne! 

Az almánk a cukros-fahéjas-szegfűszeges vízben ekkorra már intenzíven forr.

Adjuk hozzá az elkészített puding-alapot! 

Ezt követően lassú, de folyamatos keverés közben keverjük addig, amíg a puding el nem kezd sűrűsödni (kb. 2-3 percig fog tartani)!

Amikor a puding besűrűsödött, vegyük le a tűzről a szószt és hagyjuk állni egy pár percig. Készen is vagyunk! 

Jó étvágyat! :)

Csokikanál

Nincs is egy jó kávénál jobb napindítás egy ilyen gyönyörű, tavaszi hétfő reggelen. Ám bizonyára minden kávézó ismeri az alábbi kellemetlen jelenséget: megkavarjuk a kávénkat, utána kivennénk a kiskanalat a kávéból, de azt nincs hová letenni. Minden egyes kávézáshoz pedig nem használunk csészealjat. Ezt a problémát hivatott áthidalni az Elit terméke, az ét- és tejcsokoládéból készült csokikanál.

Elit Choco Spoons

A csomagolás 6 db 9 grammos kanalat tartalmaz, 3 kanál tejcsokiból, 3 pedig étcsokiból készült. Kedvünknek, illetve a kávé jellegének megfelelően választhatjuk ki az aznapi finomságot, amellyel egy kávé alatt bebűnözhetünk. Tejcsokis kanál használatával nem nagyon lesz szükség cukorra, a kávét kevés cukorral fogyasztók számára pedig az étcsokis kanál lehet a megfelelő választás.

A tejcsokis kanál - még művészi faragás is megfigyelhető rajta

A kávékeverés ezekkel a kanalakkal rendkívül szórakoztató, tekintve hogy a forró kávéban szinte azonnal olvadnak. Elkezdjük keverni a kávét...

... majd amikor kisvártatva kiemeljük a kanalat, az elszomorodik...

... és végül az olvadt rész lefittyen:

Ezt követően nem marad más hátra, mint élvezni az olvadt csokit, illetve a fel nem olvadt részeket. Mohóbbak az egész kanalat beleejthetik véletlenül a forró kávéba, isteni csokis íze lesz tőle. Szerencsére a készítők nem estek abba a hibába, hogy a remek ötletet silány minőségű csokoládéval valósítsák meg, mind a tej-, mind pedig az étcsokoládé remek minőségű és finom.

Ajánlom mindenkinek, ötös! :) Kávézó ismerőseinknek ajándék gyanánt is kitűnő választás lehet (én magam is ajándékba kaptam).

Tavaszi esés

Blogom látogatottsága szégyenszemre csökken. Természetesen nem ez az első mélypont, amikor az olvasó, értő közönség inkább a könnyebb lélegzetvételű, pár soros, képekkel illusztrált híreket, cikkeket, posztokat helyezi előtérbe a magvas mondandót megfogalmazó, kackiás jelzőkkel tarkított, a mai világban hosszadalmasnak mondható – sőt, talán azt is mondhatjuk, hogy némiképp elavult – blogposztok helyett.

Voltak szebb napjaink

Nyilván ennek az is az oka, hogy az utóbbi időben elég kevés időm van írni a blogba. Ezen nem nagyon segít a tavasz sem, amikor pediglen megszaporodnak a ház körüli munkák is. Legelső idei tevékenységem az udvarban álló, valamikor szebb napokat látott almafa metszése volt. Legutoljára 4 évvel ezelőtt támadtam a fára, aminek ágai már egyre inkább haladtak felfelé, a rajta lévő rengeteg termés pedig csak hullott alá a nyár derekán, nem győztük összeszedni. A hét elején újra elkapott a hév, elő is szedtem Tesco-s metszőollómat, hogy mégiscsak essen át a tűzkeresztségen. 10-15 nyisszantás után a fém rész kettétört (!) rajta, így nem sokáig segített be a munkába, megint csak elő kellett vennem a fűrészt.

A jól végzett munka után arra gondoltam, hogy a birtok előtt 2 hete ott lévő, az áramszolgáltató által levágott ágakat is behurcolom a helyére, ha már senki más nem tette. Kérdezte is a szomszédság, mivel vagyok el így ennyire. Mondtam, hogy hordom be a levágott ágakat. 

– Milyen ágakat? 

– Amit a villanyászok levágtak.

– Mikor? Ma? 

– Nem, két hete.

– Hát én nem is lááááttam itt ááááágat.

Bizonyára nem volt feltűnő, hogy az egész városban mindenhol szanaszét vannak a levágott ágak. Na, hát értitek...

Ahogy tettem-vettem az udvarban, rátaláltam az októberben kifaragott Halloween-tök maradványaira is. Rendkívül horrorisztikusan fest manapság, látszik, hogy a tél egy kicsit megviselte. Így nézett ki október végén, a születésnapján:

És így néz ki most: 

Rendesen ijesztő!

Ennyit mára, pajtások. Következő alkalommal rendhagyó édesség-teszttel jelentkezünk, érdemes velünk tartani! ;)

Öregember nem vénember - Mike Oldfield: Man on the Rocks

5 év után újra Mike Oldfield albumot hallgathat a közönség, ráadásul nem is akárhányadik stúdióalbummal jelentkezik a Mester: éppen a 25. nagylemeze jelent meg a napokban, amely a Man on the Rocks címet viseli. Részemről hatalmas várakozás előzte meg ezt a lemezt. Egyrészt mert 5 éve várom, másrészt eredetileg idén, január 27-én kellett volna megjelennie, de valami finomságot még biztosan bele kellett csempészni, így március harmadikán hallgathattuk végre meg ezt a 11 zeneszámot, melyek játékideje közel egy óra.

Oldfieldtól eddig sem állt távol, hogy vendégénekesek szerepeltek az albumain, bár általában ezek a művészek csak egy-egy számban működtek közre. Ezen a lemezen azonban egy eddig számomra teljesen ismeretlen úriember, Luke Spiller az, aki az összes számot felénekelte. A srác neve neve egyébként nekem semmit nem mond, annyi bizonyos, hogy a Sailing klipjében nem egyértelműen eldönthető első látásra, hogy melyik nemhez húz, mivel mindkettőből visel magán jegyeket. Ettől eltekintve tudhat valamit, ha Oldfield választása rá esett. Egyébként nem rossz hallgatni a hangját, mert egészen egyedi, illik Oldfield zenéjéhez: a lírai dalokban ugyanúgy, mint pl. a Castaway című, a végén igencsak tombolós számban.

Az album nyitódala a Sailing egyértelműen az új Moonlight Shadows. Az ezt követő Moonshine a Voyager című albumot idézi fel. A címadó dalban újra ízelítőt kaphatunk abból, hogy a Mester hajlott kora ellenére is igencsak megtépi még a húrokat és odacsap az ifjúságnak, mondván: így kell ezt csinálni, öcsikék! A Castaway kissé Shadow on the wall-feelinggel bír, míg az ezt követő Minutes lehet a második rádióbarát dal a Sailing után. Kellemesen dúdolható, fejbillentgetős nóta. A Dreaming in the Wind hangulatában Oldfield 80-as évekbeli albumait idézi fel előttem, a Nuclear pedig a Guitars album hangulatát hozza felém. Modern hangzás, nagyon tetszik. A Chariots-ban szerepet kap az elektronikus hangzás, mintha csak a Tubular Bells sorozat egyik kései darabját hallanám. Az album vége felé kezdünk megnyugodni, az egészen különleges refrénű Following the Angels-szel, ami a végére egészen belehúz és jó alapot az az Irene hurrikánnak emléket állító Irene című számnak, mely kegyetlen rock and roll, pörög, mint névadója tette. A legvégén viszont magunkba nézhetünk, hiszen az I give myself away helyreteszi a lelket. Érdekes, ez nem Mike Oldfield szerzemény, de remek feldolgozás lett.

Mindent összevetve: elégedett vagyok. Ezt vártam. Erre számítottam. És a Mester ott, a Bahamákon, a saját kis házi stúdiójában kottázgatva pontosan tudta ezt. Tekints be a stúdióba te is: íme a Sailing, egy végtelenül egyszerű, de hangulatos videoklip. Jó szórakozást!