Oldalak

2010. március 27., szombat

Reggeli gondolatok a gőzösről

Derűs ébredést kívánok mindazoknak, akiket sanyarú sorsuk nem kényszerített ma arra, hogy reggel háromkor felébredjenek azért, hogy utána húsz csábító percre visszaaludjanak, ezt követően pedig kapkodva érjék el a hajnali fél ötös, tök üres vonatot, ami egy szintén tök üres állomásra futott be. Van valami félelmetes ezekben a teljesen üres, hajnali vonatokban: az ember teljesen elbizonytalanodik abban, hogy egyáltalán jó irányba megy. A sötétségben nem látni a tájat, csak önmagunk torz tükörképe jelenik meg a neonfénnyel beszórt fülke ablakán tükröződve. Olyan az egész, mint egy rossz álom. Az a fajta, amiben ismert helyeken járunk, de valami mégis különbözik, aztán később rájövünk, hogy sehol nincs senki, csak mi magunk vagyunk, és végeláthatatlan célért küzdünk.

Mint egy szellemjárta szerelvény, úgy suhantunk át a rónán, közben megvirradt, és most azt sem tudom hol tartunk. Vonatunk lassít, és megállunk egy fa mellett. Balra nézek, kint van a tábla, ami büszkén hirdeti, hogy ez itt bizony Ceglédbercel. Alig több, mint az utam felén vagyok túl. Rémes. A felkelő nap aranyló sugarai simogatják a tájat, a szegényes házak tetőit, a vízzel szétáztatott szántóföldeket. A felhők komor képet mutatnak, vészjóslóan súgják: te bizony ma elázol az esőben, Zoli fiam.

Mert mi is vár ma rám? Mi az oka annak, hogy már megint vonaton ülök? - merülhet fel a kérdés, miközben vonatunk szelíden fékez Pilisen. Nos, informatikai rendszerek biztonságtechnikája a tárgy, amit ma hallgatni igyekszem. Remélem csak, hogy nem lesz belőle vizsga, hogy talán egy beadandó házidolgozattal megúszom, hogy nem terhelnek tovább. Ebben a félévben egyébként is ez a divat, hogy a vizsga kevés, a beadandó kreatív munka sok. Ennek következtében állandóan a számítógép előtt ülök, és ahelyett, hogy a legújabb informatikai trendeket elemezném, amiből a legvagányabb blogposztokat lehetne írni, csépelem a szavakat és próbálok minél több okos dolgot írni. Néha olyan dolgokról is meg kell ezt tennem, amik igazán nem állnak közel hozzám. Ez azonban nem vet vissza engem, sőt, néha kifejezetten élvezem hogy általam okosnak vélt dolgok kerülnek papírra olyan témakörökben, amikhez egyelőre nem sok közöm van.

Így Monornál járva el kell mondanom, hogy régmúlt gyerekkorom feketefehér emlékképei között él egy dallam, ami ide kapcsolódik. A régi, családi autózások elválaszthatatlan részét képezte, hogy a presszó rock feledhetetlen klasszikusait hallgattuk, amik között volt egy ilyen nóta, hogyaszongya,

Valahol itt Monorban,
A Liliom utcában
Ott lakik Franci,
A szájhermóunikás.

Egyszerű gyermekként megígértem magamban, magamnak, hogy ha valaha eljutok Monorba, bizony megkeresem én ezt a Francit, de érthető okokból később ezt már nem tartottam olyan fontosnak. Ma sem tartom. Éppen ezért nem szálltam le a vonatról, hanem megyek tovább a Nyugatiba, miközben te békésen iszod a kávét, és mivel látod, hogy vége a cikknek, egy másik weboldal olvasásába fogsz.

Kellemes hétvégét kívánok minden olvasónak a 100-as vonalról, köszönöm hogy pár kilométeren keresztül velem utaztatok.

Nincsenek megjegyzések: