Felsővezetőm meghatározta az állatot: ez kérem szépen egy pók-százlábú. Ő ért hozzá, rögtön látta, hol az eleje, meg hol végződik, és azt is megtudtam, hogy nem négy csápja van, nem-nem, csak kettő. A másik kettő az valami farok, vagy hátsó láb, erre már nem emlékszem.
Ez a pók-százlábú a hivatalos magyar neve a jószágnak, egyébként latinul aszongya Scutigera coleoptrata. Jó hír: nem eszik embert, csak rovarokat. A szakirodalom szerint bámulatos sebességgel képes futni, ha úgy hozza a szükség (mondjuk ennyi lábbal nekem se lenne nehéz), ráadásul vannak olyan példányok, amelyek egész életüket lakásban élik le, bár riasztó külsejük ellenére kevés éri meg az aggastyánkort (a tegnap nálunk járt példány se lesz nyugdíjas, mivel alkatrészeire hullott, amikor rákúrtam a légycsapóval, izomból).
Szerencsére a legtöbbjük képtelen átharapni vagy akár csak megcsípni az emberi bőrt, de ha mégis sikerül neki, csak a méhcsípésnél jóval kisebb fájdalmat lehet érezni, ami pár óra múlva magától elmúlik, bár erre a csípésre éppen allergiásak is lehetünk, ekkor kiütések formájában jön az áldás.
A legjobb védekezés ellenük a falak repedéseinek betömködése - ekkor ugyanis nem tudnak előjönni, így nem találkozunk velük soha többé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése