Átvettem az új szemüvegem. Természetesen nem lenne blogcikk, ha ezt csak így négy szóban leírhatnám, minden körítés nélkül, így el kell mondjam, hogy mint vásárlásaim során életemben szinte semmi, ez sem ment zökkenőmentesen. Történt ugyanis, hogy nagy reményekkel fáradtam el a szaküzletbe, ahol már széles mosollyal vártak engem. Helyet foglaltam, ahogy kérték, majd megkaptam a látásjavító eszközt. Szívem a torkomban dobogott, fel is próbáltam rögvest, bele is néztem a tükörbe – és azonmód elszörnyedtem. Hogyan is írjam le, amit a tükörben láttam... volt ott egy tag, aki visszanézett rám, rajta egy szemüveg, ami úgy állt, mintha balról kétszer, jobbról pedig egyszer pofáncsapták, aztán sorsára hagyták volna. Érzékelhette a szakszemélyzet a csalódásomat, mert rögvest rákérdeztek:
– Nem ferde egy kicsit?
Próbáltam kifejteni abbéli véleményemet, hogy a ferde, mint jelző nem kimondottan az, ami ide illik, ehelyett inkább a nyigár, vagy a megmihálylott szavak adják vissza azt, ahogy ez az okuláré az én orcámon kinéz. (A "kicsit" mértékhatározót nem vettem górcső alá, pedig az sem állt túlzottan összhangban a valósággal.) Vizsgálgatják, nézegetik, merev vonalzóval (!) méregetik. Én is nézzem meg, mérjem meg én is, hogy itt pedig méretileg minden rendben van. Nos, a numerikus értékek valóban ezt támasztották alá, azonban rajtam mégiscsak úgy nézett ki ez a szemüveg, mintha ezt megelőzően azon a szovjet hadsereg gyalogolt volna végig. Emberek közé mégsem mehettem, hiszen legalább annyira mókás kinézetem volt, mint egy cirkuszi mackónak, háromkerekű biciklin tekerve. Mivel nem akartam, hogy nevemet tréfa közt emlegessék hosszú ideig, így javasoltam, hogy ha lehet, valamiféle eszközzel mégiscsak hangoljuk át ezt a szemüveget.
Na, állítottak rajta valamit, hallottam, hogy a félreeső helyen eszközök csattogtak. Felveszem: majdnem pont ugyanolyan, mint előzőleg. Burkoltan közöltem, hogy nem kell hozzá lézeres vízmérték, hogy látsszon a ferdület, de ők annyit mondtak: álljak fel! Na, gondoltam magamban, ki leszek toloncolva az üzletből, de nem ez történt: szemből is megnézték. Forduljak egy kicsit balra. Jó. Jobbra is. Hm.
– Azért ferde, mert Önnek az egyik szeme fentebb van, mint a másik – közölték velem.
Lefőttem rögtön. Elismertem, hogy erényeim ellenére valószínűleg nem vagyok az a klasszikus értelemben vett Adonisz, valamint azt is, hogy szimmetriailag is lehetnek velem gondok, de azért úgy gondolom, hogy ha fél centi különbség lenne a két szemem között, anyám csak megkérdezte volna annak idején a gyerekorvost, hogy "hát ezzel a gyerekkel meg mi van?". Nem hinném, hogy annyira szerencsés csillagzat alatt éltem le az eddigi életemet, ahol nem találkoztam olyan bunkókkal, akik Quasimodo-t, a Notre Dame-i toronyőrt látták volna bennem és ezt szóvá is tették volna, így javasoltam, hogy (mivel jó úton járunk) hangoljuk csak tovább azt az eszközt.
Na, addig hangoltuk, hogy mégiscsak összejött. Előtte ugyan még közölték, hogy az egyik fülem lentebb van, mint a másik, de engem már a szemem irreális helyzete is sokkolt, szóval ezt csak órákkal később fogtam fel. Ami a lényeg, hogy újra szemüveges lettem egy hét kihagyás után és bár nincs annyira furcsa, mint amikor először az lettem, eléggé szokni kell, főleg, hogy fényre sötétedős lencsét kaptam és én észre sem veszem, hogy napszemüveget öltöttem, mások látják ezt. Ez egyébként nem zavar, legalább nem látják, hogy összevissza állnak a szemeim, egyik lentebb, másik fentebb. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése