Az egész ott kezdődött, hogy a múlt héten egy vásárlás során ismerős pénztárossal futottam össze egy áruházban: az egyik tanítványom édesanyja húzta végig az áruk vonalkódjait a leolvasó előtt, és a kasszázás közben beszélgetésbe kezdtünk. Ennek folyományaként a bankkártyám nála maradt. Mindketten hibásak voltunk: én azért, mert nem figyeltem kellőképpen, ő pedig azért, mert a vásárlás végén nekem, mint vásárlónak, nem adta vissza a kártyát. Úgy mentünk ki az én Egyetlenemmel az üzletből, hogy ez nem tűnt fel se nekem, se neki. Kis idő múlva csörög a telefonom, ismeretlen vodás szám. Felveszem, hallótessék, mire egy férfihang (a pénztárosnő férje) közli velem, hogy hatalmas a probléma. Kérdezem én, mi is az? Erre mondja ő, hogy tanárúr bankkártyája bent maradt az üzletben. Villámgyors ellenőrzés: tényleg. Megáll egy percre a világ, de ő biztosít: nincs probléma, a kártyát leadták az információnál, mehetek érte. Mentem is.
Kedvesemmel úgy gondoltuk, hogy hétvégére eltűnünk a világ szeme elől. 50 kilométerre lévő szülőfalumban falunap volt (még inkább Tiszavirág fesztivál), meglátogattuk az otthoni rokonságot, találkoztunk rég elfeledett emberekkel, jól éreztük magunkat. Délben bográcsban főtt gulyáslevessel kínáltak öcsémék, délután édesanyámat faggattuk ki a helyi dolgokról, este pedig kikapcsolódtunk egy kicsit a városi forgatagból. Ahogy a látványos tűzijátékot követően sétálunk az éjszakában, egyszer csak ismerős arc bontakozik ki a tömegből. Hirtelen próbáltam összefüggésbe hozni a dolgokat: tudtam, hogy kit látok, de nem hittem el, hogy itt és ebben a környezetben találkozunk. Pontosan az a tanítványom állt velem szemben (az egész családjával), akinek az édesanyja tegnap kasszázott, és akinek az édesapja révén visszakaptam a bankkártyámat. Persze rögvest elindult a kérdezz-felelek, hogy kinek milyen gyökerei is vannak itt, meg aztán így legalább személyesen is volt lehetőségem megköszönni a tegnapi jócselekedetet.
Kicsi a világ, figyeljetek oda!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése