Tanári elnyomás négy tételben

Most, hogy a diplomamunka-téma választás kapujában állok és módszertan, didaktika, attitűd, valamint a tanárság mibenlétét kell legalább ötven oldalban kifejtenem, számot kellett vetni eddigi életemmel. Rá kellett jönnöm, hogy gyerekkoromban, azon belül is alsó tagozatban több téren is el voltam nyomva és olyan megrázkódtatásokat kellett átélnem az iskola miatt, amire szó sincs. Én mégis megpróbálom most elmondani.

Ugorjunk csak vissza gondolatban 1987-be, amikor elsős kisgyerek voltam. Akkoriban még nagyon menő volt (bizonyos helyeken még most is az) az újságfüzet nevű képződmény, ami annyiból állt, hogy a napilapokból A5-ös füzet méretűre vágott oldalakat egymás után kötötték a szülők egy füzetborítóba. Mi pedig, amikor a betűket tanultuk, kinyitottuk az újságfüzetet és feladatként az aznap tanult betű összes előfordulását be kellett karikáznunk az adott oldalon. A legtöbb diáknak ez rémes, kiállhatatlan és monoton munka volt, de nem is én lennék, ha nem élveztem volna már akkor is a dolgot. Olyannyira, hogy egy ízben egy régi, félredobott kiadványt találtam meg padlásunk egy koszos zugában. Gondosan megtisztítottam a borítót és annyira elkapott a hév, hogy legalább húsz oldalon keresztül karikáztam rendíthetetlenül az a betűket. Amikor pedig másnap mindezt mint eredményt be akartam mutatni, tanárnőm csak annyit mondott: nem vagyok kíváncsi a pártéletedre. Én meg nem értettem, hogy mi a probléma, én csak az a betűim karikázásának rendkívüli precízségét akartam elővezetni, erre máris ilyesmit vágnak a fejemhez. Az történt ugyanis, hogy szerencsétlenségemre egy akkori időszaki kiadvány, a Pártélet súlyos gondolatokat hordozó lapjain sikerült karikáznom, erre pedig nem volt vevő a tanerő. Soha többet nem karikáztam pluszban, sehol.

A második elnyomás második osztályban ért, amikor a szorzótábla volt terítéken. Sajnos sehogyan sem tudtam megértetni a matektanárral, hogy hosszú betegségem miatt a szorzótáblából csak úgy kiválasztott szorzatokat nem tudom elmondani, viszont ha kell, akkor 1×1-től 10×10-ig hibátlanul fel tudom sorolni az egész táblázatot. Már az is eléggé visszás hatást keltett, hogy egyedül nekem nem fehér háttéren fekete, hanem barna háttéren fehér feliratos volt a szorzótáblám, az meg pláne vérlázító volt, hogy ezt nem is lehetett használni, így aztán pár fekete pont és kék háromszög után akkora egyest varrtak be matematikából, hogy csak úgy csengett. (Ha jól emlékszem, ez volt életem első jegye. Matek egyes.)

Harmadik osztályban sehogyan sem tudtam meggyőzni magyar nyelv és irodalom tárgyat is tanító osztályfőnökömet, hogy a papagály ly-nal írandó, nem pedig sima j-vel. Ő kötötte az ebet a karóhoz, én mindenféle szakirodalomra (szótár, képregény stb.) hivatkoztam, hogy márpedig, márpedig. Azt mondta, hogy ha hozok neki egy olyan újságot vagy könyvet, amiben ly-nal írják a papagájt, elhiszi nekem. Egy egész estém ment a keresésre, mire végre-valahára megtaláltam egy kiadványt, amiben a papagájról írtak. Szívem nagyot dobbant, hogy most aztán én, megmutatom, jól, de a legnagyobb csalódás akkor ért, amikor kiderült számomra, hogy sajnos már megint a tanárnak volt igaza, és a papagáj pontos j-vel kerül a papírra. Másnap csak csendben sunnyogtam.

Negyedik osztályban sikeresen ráestem a térdemre, amit, azt hiszem, akkor nem vett senki kellőképpen komolyan, mivel azóta is megesik, hogy hirtelen belenyilallnak az apró, hegyes kavicsok, mint húsz éves, fájdalmas emlékek. Tanárnéném nem akarta elhinni, hogy nekem bizony igen jelentős fájdalmaim vannak, így aztán a testi fájdalom mellett engem ért lelki teher olyannyira összetört, hogy bömbölni kezdtem a tanórán. De olyan hévvel, hogy rámhívták édesanyámat, azt a drága asszonyt (ami akkoriban, telefonmentes világban nem volt olyan rendkívül egyszerű feladat), hogy vinne engem el valamerre, de lehetőleg hallótávolságon kívülre. Alvilági osztálytársam azt mondta rám, hogy én a sátánt szolgálom és szünetben belerúgott a lábamba még egyet, amire én még jobban üvöltöttem, de szerencsére édesanyám volt rám olyan hatással, hogy befejeztem, mire hazaértünk. (Egyenlőségjelet vont az ordítás és a különböző javak megvonása között, így célszerű volt átgondolnom, mi mennyire éri meg. Tudott nevelni.)

Mindezek fényében azt hiszem, érdemes megfontolnom, hogy a diákok flow-élményéről meséljek-e a szakdolgozatomban, vagy csak simán dobjak össze egy művet a tanárok mentális sémáinak tartalmáról, konfliktushelyzetben.

Még gondolkodom.