Volt egy idő, 2000 tavaszán, amikor azt hittem, hogy mindennek vége.
A Tisza rendkívüli módon megáradt. Hatalmas erőket fektettünk kicsiny szülőfalum, Tiszasüly megmentésébe. Az akkor közel száz éves gátakon folyamatosan folyt a munka, a homokzsákok töltése és a gátra való felhordása a nap 24 órájában zajlott azért, hogy a víz ne mossa el a falut, hogy amiért eddig szüleink dolgoztak, ne vesszen kárba, és megmaradjon az otthonunk. 31 napig volt rendkívüli készenlét a gátakon, a védekezés pedig 51 kemény napig tartott. Sokszor megijedtünk, ha nagyobb szél kezdett fújni: azt hittük, a víz szakította át a gátat. A szivárgás és a töltés megcsúszása is borzolta az idegeket, a majdnem két méterrel a gát szintje fölé pakolt pót-töltés tetején átcsapó hullámokat pedig hihetetlennek és rendkívül ijesztőnek találtuk.
Eltelt tíz év, és az áldás most felülről jön. Szinte minden nap esik, nem is kevés eső. Azt hiszem, talán nincs is ember most az országban, akit valamilyen szinten ne foglalkoztatna ez a rengeteg májusi eső, ami a mondás szerint aranyat ér, bár azt hiszem, ilyen gazdagságra egyikőnk sem vágyott. A kisebb gátak folyamatosan mondják fel a szolgálatot, és az országban nagyon sok helyen lakások áznak szét a víz folyamatos és szűnni nem akaró áradata miatt.
Tíz éve ilyenkor azt kérdeztük: miért vagyunk ilyen szerencsétlenek, hogy pont minket sújt ez a hatalmas árvíz?
Most, 2010. májusában azt mondom: akkor, ott, nekünk szerencsénk volt. Ha hasonló esős májusunk lett volna, mint ebben az évben, most valószínűleg nem lenne hova hazamennem. A meleg, szellős tavasz segített megvédeni a falut. Ezt innen köszönöm, akárkinek is kell megköszönnöm. Hálás vagyok érte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése