Emberek a vasúton

Kedves gyerekek! Mai vonatblog rovatunkban arról az öt válogatott flótásról fogok nektek mesélni, akikkel a véletlen és a sors hozott össze a Magyar Államvasutak marhavagonjaiban utazva az elmúlt hónapokban. Nos, nézzük.

Azt hiszem, legelőször ott volt a nő, aki két borotvált kutyával utazott. Amikor megálltam az ajtó előtt, még nem tudatosult bennem, hogy most én hová is fogok beülni, ezért gyanútlan be is ültem. Lepakoltam minden cuccomat, lehuppantam kényelmesen, és ekkor láttam meg, hogy két kutya néz velem farkasszemet. Kis idő múlva kidobták a nyelvüket és lihegni kezdtek. Még az is, amelyiknek a fülei ékes fehér kötéssel voltak bebugyolálva. Szintén később vettem észre, hogy a kutyák színe azok bőrszínéből ered, mert bizony olyan borostás volt mindként jószág, hogy hirtelen beleborzongtam a gondolatba, hogy milyen lehet őket visszafelé simogatni.

A kutyás nőt követte időben Anti bácsi. Mondjuk, nem tudom, hogy hogy hívták az öreget, de én elneveztem Antinak, mert illett hozzá. Az öreg olyan barna napszemüveget viselt, amiben egy atomrobbantást is végig tudott volna tekinteni, sőt, egy nap akár többet is. Alul és felül, bal- és jobb oldalon teljesen a fejére volt kasírozva az eszköz, ezáltal némiképpen terminátor-jelleget is kölcsönzött az öregúr szottyadt testének. Idegesen nézett ide-oda néha, és szemtanúja lehettem, ahogy a fülzsírt takarította ki a hallójárataiból. Egymással szemben ültünk – nos, sokkoló volt.

Harmadik alkalommal éjszaka utaztam hazafelé, fárasztó vizsga után. Egyszer csak bejött egy cingár, vöröshajú fazon, aki elmondta, hogy bizony ő utál kéregetni, de most bizony ha tudnék neki egy szendvicset adni, azzal életet mentenék. Történetesen volt nálam egy meghatározatlan jövőjű szendvics, ezért azt neki adtam. Közöltem vele, hogy innen tovább nem akarnék menni, tehát a kávé-cigi-pénz szentháromságot ne erőltessük. Három harapásból ette meg ekkorra a szendvicset, és mondta, hogy neeem, persze, de ha volna egy ötvenesem, akkor azt bizony ő szívből megköszönné. Én ezen a ponton a társaságát köszöntem meg, és elváltunk egymástól, bár hozzá kell tenni, hogy a szemében végig olyan tűz lobogott, melyből sok jót nem sejtettem ki. Gondolatban már búcsút is mondtam ennek a kegyetlen világnak. De aztán semmi nem lett, ahogy jött, úgy tűnt el.

Negyedjére egy erősen Tahi-Tóth Lászlóra hasonlító figura volt a szemben ülő útitársam. Amikor bejött a fülkébe, jót nevetett, bár senki sem tudta, hogy min. Ezután, velem szemben, csámcsogva fogyasztott el vagy három szendvicset, a morzsát mindvégig magáról le, de viszont rám söpörve. Tényleg véletlen volt, hogy miközben helyezkedtem, többször is belé rúgtam. Aztán olvasott egy Népszabadságot. Irigylem a tempóját mert öt perc alatt végzett vele. Majd nekihúzódott aludni, és igazából itt kezdődik a sztori, ugyanis a „Hogyan aludjunk a vonaton, szűkös helyen?” című tanulmány illusztrációit tökéletesen el lehetett volna vele készíteni ezen a délutánon. Azt hiszem, olyan 23 különböző pozíciót láttam alvásra, ezzel egyébként szépen ki is szélesítette a helyet maga mellett. Horkolása elrettentett, de nem tudtam, hogy ez nem a legrosszabb, mert volt, amikor ki volt öltve a nyelve alvás közben, de ám oldalra, mint az elkábított kutyáknak.

Ötödikként azt a múlt pénteki srácot tudom említeni, aki ízes tájszólással szállt fel a vonatra, egy marék pénzt mutatott mindenkinek. Közölte, hogy nem csöves, ámde kollégista, és bizony neki 240 forint kellene, hogy haza tudjon jutni. Természetesen elküldi postán az összeget, ha meghagyjuk nála a címet. Ahogy elnéztem pénzgyűjtő akciójának sikerét, nem kellett bélyegre költenie. Sajnos már semmit nem tudnak megmozdítani bennem, nem hiszek egyiküknek sem.