Chiptuneból chip rock

Bizony, hangosan kacagott az egész társaság, amikor bevallottam 1996-ban, egy neonfényes kollégiumi esti beszélgetés során, hogy én bizony azokat a zenéket szeretem a legjobban hallgatni, amiket a számítógépemen tárolok. Mai észjárással talán nem nagyon érthető, hogy mi volt ebben annyira vicces, de megvilágítom: akkoriban az mp3 fájlok lejátszásához alkalmas hardver csak keveseknek adatott meg, kuriózumnak számított népszerű dalokat számítógépen hallgatni. Lehetett viszont a különböző tracker-programokkal előállított modulformátumú dalokból bőven csemegézni, amelyek 4, 8, vagy jó esetben (ha a processzor bírta) 16 csatornán kápráztatták el a hallgatót. A zeneszerzők minduntalan arra törekedtek, hogy a hangszereknek a valósághoz leginkább közel álló hangjait csalják ki a gépből.

Volt azonban egy kis réteg, akinek a célja inkább az volt, hogy egy komplett zeneművet minél kisebb fájlban hozzanak össze. Ezek a 2-4 kilobájtos kis alkotások azért tudtak ilyen picik maradni, mert a bennük tárolt hangminták alacsony mintavételi frekvenciájú, jellegzetesen géphang-szerű, fémes hangzású, szintetizált hangok voltak. Éppen ezért nevezték őket chiptune-oknak, amit talán a chipek zenéje magyarítással lehetne legjobban megvilágítani. A dalokat felépítő 4-8 bites hangok nagyban hasonlítottak arra, amiket a korai játékgépek (pl. 80-as évek elejei Nintendók, vagy a Commodore 64) bocsátottak ki magukból. (Az akkori kicsi memória-méret miatt szintén ugyanilyen pici mintákra kellett szorítkozni.) A chiptune-ok közül nem mindegyik tartozott a kedvenceim közé, de volt egy-két jól sikerült alkotás, amiben mindenféle nyújtás és hajlítás adta meg a darab esszenciáját. (Hogy a zenei hangzást visszaidézzük, ím egy YouTube-link. Na, erre gondolok, bár ezek között már brutális, 8 csatornás darabokat is találunk. A hangzás azonban a régi.)

Amiért mindezzel előhozakodtam, az nem más, mint az igazán talányos Chip Chip Chokas nevű formáció "Chip, Rock Hungary" című lemeze, ami nemrég jutott el a látómezőmbe, és a fentebb felsorolt történelmi múltat követően rögvest a kedvenceim csarnokába helyeztem el azt. A régmúlt időket idéző digitális püttyögésre kevert eredeti, igazán szépen szóló hangszerek tökéletes harmóniája, azt hiszem, minden régi motoros szívét megdobogtatja, és gyorsan elsuhant fiatalkorunk zenei világát hozza kissé újra elő. Mindenféle lemezkritika nélkül (nekem az összes szám tetszik valamiért) álljon itt az a dal, amit egy fáradt reggelen hallottam a rádióban, miközben suliba utaztam. A refrén szövegét jegyeztem fel, aztán Google, így megvolt az előadó – és semmi nem állíthatott meg utána, hallgatom rongyosra a művet.