Az eltűnt jegy

Tolni kell a kontentot a blogba, még akkor is, ha most öt napra alá kell merülnöm a pokol legmélyebb bugyraiba, és a már említett információ- és kódelmélet tantárgy ürügyén újra össze kell hogy rántsam magam egy kupacba. Teljes valómban kell, hogy sugározzak a vizsgán, de előtte muszáj elmondanom, hogy milyen dolgok történtek tegnap az állami vasút 100-as vonalán.

Midőn hazafelé utaztam vasúttársaságunk 50 évnél egy nappal sem öregebb szerelvényén, egyszer csak megszűnt a világítás a kocsiban. Nem frusztrált volna a dolog mélyebben, ha a Nap nem lenyugovóban lett volna már éppen, de így egy kicsit izgalmasnak hatott. Az Esthajnalcsillagnak is nevezett Vénusz bolygó távol derengő fénye nem volt elég kabinunk bevilágítására. Soha életemben nem utaztam még teljesen sötét vonaton, a teljesen sötét alföldi éjszakában, de annyit mondhatok, hogy ennek is megvan a fílingje. Utastársam egy öreg szalonnaszagú komonista, aki szidta a rendszert, a MÁV-ot, és igazából mindent, ami eszébe jutott. Mindezt persze csak akkor tette, amikor egy-egy zökkenő vagy fékezés felrázta őt békés, félálomban hortyogó pozíciójából.

Így utaztunk mi előre a rónaságban, amikor egyszer csak kivágódott a fülke ajtaja, és egy démon jelent meg az ajtóban, aki kínai LED-es lámpájának ide-oda billegő kék színű fényét a fülke padlójára irányította és ötvenes női hangon a következőt búgta bele a vonatmorajlás által felmagasztalt éjszakába:

– Jegyeket!

Űűű, itt aztán megint sikerült kifogni egy vérbelit. (Igazából úgy mondta, hogy "jagyakat", csak ezt írott kommunikációban oly nehéz átadni.) Gondoltam, közlöm, hogy utazásom során ő lesz a negyedik, aki a menetjegyet meg akarja nézni, bár e gondolatot – mintegy lerövidítve – az alábbi formában adtam tudtára:

– Volt már kezelve.

Nem várt válasz volt ez, övön aluli ütés, mi kibillentette egyensúlyi állapotából a Sötétség Asszonyának szénfekete lelkét, s tajtékozni is kezdett azonmód:

– AKKOR IS kérem a jegyeket! ANNYISZOR kell megmutatni AMENNYISZER KÉRIK!

Én magam még halk morgást is véltem a rikácsolás végén hallani, de nem tudtam, hogy csak a rettenet miatt játszik velem képzetem íly borzalmas dolgokat, vagy valóban a Sátán maga, ki jegyvizsgáló ruhát öltve meglátogatott bennünket. Az öreg erre a hangzavarra fel is ébredt, és szolidan csak annyit közölt, miközben én átadtam a jegyet:

– Jóvammá', nemhogy fényt csináná', ahelyett hogy kiabász itten.

A sötétben még a lehellet is megfagyott (bár kivételesen volt fűtés), és egy jól hallható nyelést hallottam, valószínűleg az ördög csatlósa éppen egy békát fogyasztott el.

– Igazolványt! – közölte, miközben a kék színű kínai ledessel beszkennelte a jegyemet. Odaadtam neki a diákigazolványomat, miközben az öreg csak nem hagyta magát:

– Teljes árat fizetünk, ezé', e. Há' legalább világíttás legyen, vagy valami!

Mire a zsarnok:

– Én így vettem át a kocsit. Akkor még világos volt. Ha tudom, hogy nincs világítás, le is zárom és nem tud itt üldögélni. Át kell menni másik kocsiba, ott van világítás.

– Csak ott meg hely nincs – tett pontot a beszélgetés végére az öreg. Itt ezen a ponton már éppen kezdtem megkedvelni, de nem is volt időm töprengeni ezen, mert parancsolóan orcámba világított az igazság bajnoka, majd így szólt:

– Jegyet.

Ezen kissé megdöbbentem, mert éppen az előbb adtam oda neki a jegyet, azután kérte az igazolványt. Megfontoltam, hogy szóvá tegyem-e ezt, kétszer, de aztán csak kiálltam a magam igaza mellett.

– Az előbb adtam oda – közöltem.
– Nekem maga még nem adott menetjegyet – replikázott, szinte gondolkodás nélkül.
– Már ne haragudjon – mondom –, de ha nem látta a jegyemet, akkor miért kért tőlem igazolványt? Honnan tudja, hogy nem teljes árú jeggyel utazom?

Na, ezzel végképp megfogtam a Sátánt, de ő csak kardoskodott, hogy akkor hol van a jegyem, mutassam meg. Én mondom, nála van. Nála nincs. De csak látta, ha tudja, hogy igazolnom kell a kedvezményt? Nem? Elcsendesedett. Hol van a jegy? Kerestük a földön, világítottunk telefonnal, ő meg a ledjével, ami semmit nem ért. Nem találtuk. Erre azt mondja, visszaadta. Nekem nem adta vissza, mondom, nálam nincs. Az öreg gyanúsan sunnyogott, mire én:

– Nem adta oda az öregúrnak a jegyemet?
– Énnékem ez nem adott semmit – mondja az öreg.
– Dehogy adtam oda neki – mondta a banya.

Rávilágított az öreg kezében lévő jegyre, és az bizony az én jegyem volt.

– Ez az enyém – mondja az öreg. Rákérdezett a sátán, hogy hová utazik, és persze nem az szerepelt a papiroson, én viszont a jegyen szereplő összes adatot el tudtam mondani, hogy mikor vettem, hol voltam, hányszor ellenőrizték, így végül visszakaptam a jegyet, meg az igazolványt is, de a történet végét az amazon így zárta le, az öreg felé fordulva:

– Maga meg legközelebb ne vegye el másnak a jegyét.

– Ha vóna világíttás, teljes árér' – folytatta az öreg – akkor nem kéne a sötétbe' keresgetni, hogy mi hun van. Nem azé' fizetünk, hogy sötétbe' utazzunk.

Bizony, barátaim, majdhogynem rám bizonyították véletlen események folyományaként, hogy nincs jegyem, és majdnem cudarul végződött a történet. Egy dolgot viszont már most tudok: franciakulcs, csavarhúzó, pajszer és elemlámpa nélkül a vonaton utazni merő balgaság. Jó érzésű embernek vasúton utazni pedig gyilkos, lélekölő tevékenység. Mindenki jól fontolja meg, hogy mikor és merre utazik és óvakodjon a százas vonal női jegyvizsgálóitól.