Terabájt a házban

Ezt is megértem: számítógépem belsejében immáron 1 terabájt a rendelkezésre álló tárterület. Bele sem lehet gondolni, hogy mennyi minden elfér 1 terabájton, viszont a bővítés szükséges volt, mivel az eddigi 250+500=750 GB-os kapacitás egyre inkább kevésnek bizonyult. A digitalizált videók, és a sok fontosság zabálják a helyet, mindent pedig nem lehet kiírni DVD-re sem, szóval bővítettem.

A (számomra) új, akciós áron vásárolt, de igen príma merevlemez rendszerbe illesztését nehezítette, hogy pontosan annak a vincseszternek a helyére került be az, amelyiken eddig az operációs rendszer volt. (Háztartásunkban külön merevlemezt tartunk fent a rendszernek, a fontos adatoknak és a mentéseknek is.) Mivel a rendszer újratelepítését és újra-beállítását egy porcikám sem kívánta, meg időm sincs annyi, mint amennyi letűnt fiatalkoromban volt, ezért megpróbálkoztam a lehetetlennel, és partíció-klónozásra szántam el magam. Lesz ami lesz, ha nem jön össze, akkor a régebbi lemez még mindig használható – eképp gondolkodtam a kései órán.

Az Acronis TrueImage szoftvert még soha nem próbáltam ki élesben, hát most ideje volt. (Az öregedés jele, hogy nem jutott eszembe a szoftver neve, meg kellett, hogy nézzem.) Átlagjúzert játszottam, és a legegyszerűbb beállításokkal, varázslók segítségével mentem végig a program által felkínált lehetőségeken. Nem reméltem, hogy így a partíciók (Windowsos és Linuxos) maradéktalanul az új lemezre kerülnek, és bootolható lesz a rendszer bármelyik oprendszerrel, mert hiszen sok éves tapasztalatból tudom, hogy csodák nincsenek, a kíváncsiság azonban mégiscsak élt bennem, így hát belevágtam. Clone Disk, Clone Partition, forráslemez és céllemez kiválasztása. Érdekesen állította be az új partíciók méretét a szoftver, ugyanis azokat olyan méretűre növelte arányosan, hogy – a forráslemezhez hasonlóan – kitöltsék a teljes rendelkezésre álló lemezterületet. Ezt követően start, és 46 percnyi másolás következett, aminek utolsó 2 percében már gyermeki izgalommal vártam, hogy végigérjen a zöld csík.

Hát, végigért. Nem volt más hátra, bootoljunk.

Elindult a rendszer, és mintha semmi sem történt volna, megjelent az operációs rendszerek kiválasztását elősegítő GRUB loader. Na, mondom, eddig tök jó. Nézzük akkor tehát, Windows. Simán elindul, mintha csak az eddigi rendszeremet használnám, minden további nélkül csinálta a dolgát, míg egyszer csak királykék háttéren, fehér betűvel annyi közölt a rendszer, hogy itt bizony most brutális és fatális hiba van, és ő bizony nem megy tovább egy tapodtat sem.

– Na, valami ilyesmit vártam – mondtam kárörvendően, majd rendszertelepítések hosszas és unalmas képsorai játszódtak le előttem.

Kíváncsiságom azonban nem hagyott nyugodni, és bebootoltam az Ubuntut is. Enyhén kaptam agyérgörcsöt, amikor az minden cécó nélkül elindult, ugyanúgy, ahogy eddig. Ez nem lehet igaz, mondtam magamban, de elhatároztam, hogy adok a Windowsnak egy újabb esélyt. Újraindítás, Windows. Elindult szépen, úgy, ahogy az előző körben is. Már éppen felkészültem arra, hogy kimondom: anyád, amikor egyszer csak megjelent a jól megszokott munkafelület, azt követően pedig a buborék, hogy új merevlemezt helyezett valaki a rendszerbe. Felismergette, beállítgatta, és nem volt további teendő. Azóta minden megy úgy, ahogy annak egy jól működő rendszerben mennie kell. Bámulatos.

Azt hiszem, az ilyen hasznos programok (mint a TrueImage) alkotója érdemelné meg azt, hogy nevét nagy betűkkel fújják fel a falakra a helyi vagányok, majd aláírják: the king.