Elképesztően gyorsan telik az idő: már megint őszi szünet van. És ha őszi szünet, akkor újra adott a lehetőség arra, hogy körbelátogassuk a családot. Éppen nem alkalmas időben autókáztunk hazafelé: szakadó esőben, sötétben haladtunk előre ötvennel, néha hatvannal, mert nem láttunk semmit. (Azért a családi körben másnap elköltött ebéd megérte.) Természetesen azokról sem feledkeztünk meg, akik már nem ülhetik velünk körbe a nagy asztalt, így mécseseket helyeztünk el a sírokon. Érdekes volt: csütörtökön a szűnni nem akaró eső csak arra a negyed órára csendesedett el, amíg a temetőben jártunk és meggyújtottuk a kis lángokat. A temetőben egyébként hagyományosan több ezer mécses égett, szinte láttunk a fényüknél. Megnyugtató volt közöttük sétálni, egyáltalán nem rémisztő ilyenkor a tudat, hogy éjnek évadján a temetőben bolyongunk, sírokat keresgetve.
 |
| Csendesen lobogtak a lángok |
Természetesen ilyenkor a halottak-napi hiénaipar is fellendül: mécseseket, amiket az ünnep után 20 Ft-ért árulnak, előtte masszívan minden üzlet 100 Ft környékén tartott, a virágok árai az egekbe szöktek, a koszorúk és egyéb ilyenkor vásárolandó dolgok megfizethetetlenek azok számára, akik több helyre is mennek a temetőben és mindenhová el akarnak helyezni belőlük. Jönnek a viráglopók, akik mindenfelé árulgatják a temetőben sírokról leemelt csokrokat és koszorúkat (még a szakadó esőben az út mellett is árulták a virágot). Nem vettünk belőlük. Én még mindig hiszek abban, hogy egy mécses gyújtása otthon, vagy pedig a síron éppen elég ahhoz, hogy felidézzük a szeretteinkkel töltött időt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése