Oldalak

2011. március 17., csütörtök

Nyelvpörköltet, én?!

Nagyon köszönöm mindazok megkeresését, akik afelől érdeklődtek, hogy hogyan jutott eszembe nyelvpörköltet főzni, milyen íze van annak és kérdezték továbbá, hogy jól vagyok-e már a kritikus hányás után. Itt jegyezném meg mindenkinek okúlássára, hogy nem én voltam a történet főszereplője, hanem a röstis gyerek. Az meg nem én vagyok. Kilétét talán jobb, ha homály fedi.

Én magam nem fogyasztok ilyen ételeket, hogy nyelv. Attól is borsókázik a hátam, ha valaki ilyen sült vagy abált malacfület eszik, azt meg már nem is tudom hova tenni az undorskálámon, ha valaki – mert megőrülsz, de van ilyen – a malac vagy a birka szemét egy-egy tor alkalmával kiszippantja a helyéről. Na, az aztán tud okozni sokkot, amikor az ember előtt történik élőben és egyenesben. De tudok ám olyan esetről, amikor gyerekkori traumát okozott, hogy a kedvenc pöttyös kakaósbögre a hűtőben figyelt, benne pedig egy szottyos malacagyvelő érezte jól magát – hát, a kakaó nem kellett egy ideig a jánynak, olyan nagyon még más bögréből sem.


Nem fogyasztok ilyen ételeket sem, hogy disznósajt. A csirkeláb-szopogatástól is egy kicsit el tudom dobni magam, a belsőségpörkölt szó pedig már magában is megráz. Ami viszont végképp kicsinál, az a csirkefej-fogyasztás: amikor késsel vagdossák szét a szerencsétlen állat kobakját és abból mindenféle alkatrészt próbálnak elfogyasztani... az egyenesen depresszióba taszít. Szipákolás, meg karistolás a csonton... Elviselhetetlen. Még brutálisabb, amikor a benne maradt szemet csak úgy lazán a csontostányérba hajítják, és néz az emberre a semmi kancsalul. Aztán meg jön a kérdés:

– Ilonkám, a te fiad nem is eszik húst a húslevesheeeez?
– Én nem tudom, hogy miért nem nem szereti.

Höh. :) Hát én tudom. Ilyen finnyás vagyok.

Nincsenek megjegyzések: