Utálok gépet újratelepíteni.
Igazából az életérzés onnan ötlött fel bennem, hogy ma láttam először működés közben is a Windows Vista-t. És elfogott a hülye vágy, hogy feltegyem én is a saját gépemre, kipróbáljam, teszteljem, és aztán jól véleményt alkossak róla itt a blogon.
De nem teszem. Mert minek.
Ennek ellenére is utálok gépet újratelepíteni. Van egy kis baja, kiír valami izét, nemtudom, valami error - szól a meghatározás, és én megyek. Próbálkozom. Olyan hibajelenségekkel találkozom, amikkel azelőtt soha nem. A legegyszerűbb műveletek tetűlassúak, nem segít csökkentett mód, kémprogram-irtó, sőt, igazából a kalapácson kívül semmi.
- Újra kell telepíteni - mondom ki a mindenki által utált ítéletet.
Ezzel azonban nagyon óvatosan kell bánni. Azért is utálatos ez a mondat (magam is utálom), mert egyrészt a szakember technikai jártassága hull hirtelen porba, szinte hallja, ahogy azt gondolják róla: na, ezt jól megoldanád te is, ennyit tudsz. Másrészt pedig ennek a varázsigének a kimondása óhatatlanul újabb és újabb kérdések sorozatát veti fel, ugyanakkor feltételezik a szakemberről, hogy neki most ehhez kedve is van, mintegy vágyat érez arra, hogy újratelepítsen egy rendszert - ötvenharmadjára. Ugyanott, ugyanazt.
Először is ugye rögtön jönnek a kérdések, szinte könny remeg a szemekben: és akkor most minden elveszik, ami a gépen van? Igen. De akkor most már nem tudom nézni a fényképeimet, és a dolgozataim, meg a munkáim?
Hát úgy néz ki.
- Készült róluk biztonsági mentés? - kérdezek vissza.
- Micsoda?
- Biztonsági mentés.
- Azt hogy kell?
Olyan ez, mint egy csata, csak verbálisan. Nem merülök bele. Lássuk, mi van a gépen. Tetűlassú. DVD-író ugyan van, üres DVD nincs. Nem lehet menteni semmire. Végül is a mentésre váró 23 gigabájtnyi adatról kiderül, hogy 10 giga zene megvan CD-n, a többi film, ami úgysem kell, és tulajdonképpen egy cédényi fotó, meg 3 excel-tábla az, amit le kell menteni. Gyorsan megoldjuk.
Elindul a telepítés. Szeretik figyelni, mindannyian. Főleg a százalékok alakulását a folyamatjelzőkön. Egyik kellemes élményem volt még a Sulinetes korszak elejéről, amikor mindenki gépet vett, és minden géphez csak Linux járt, és mindenki Windowst szeretett volna helyette. Családhoz mentem, elmagyaráztam, hogy a Linux és a Windows partícionálása kissé eltér egymástól, újrapartícionáltam hát a lemezt, és elkezdtem formázni. 1%. Mindenki lázasan figyeli a monitort. Állnak mögöttem, és figyelik, hogy az Új Géppel most mit fogok kezdeni. Kis idő múlva: 2%. Akkor már feszengtek, vakarózás is hallik. 3%. Már érdekesebb volt a plafon, meg egymással szóba is elegyedtek az addig csendben figyelő háziak. Azt hiszem, a legkitartóbb az a gyerek volt, aki a gépet kapta, olyan 27% környékén unta meg bámulni a monitort, és ment vacsorázni a többiekhez.
Én meg telepítettem. A formázás után ez jön. Szép színes, szagos, mindenkinek tetszik. Elvagyok a gép előtt, kornyadok. Egyszer csak jön a mindent vivő kérdés, amitől telepítéskor a falra tudok mászni.
- Mikor lesz kész?
Nem elég, hogy két órája a géped előtt ülök, és tulajdonképpen küzdök azért, hogy ebből a rakás vasból még egy használható gép legyen, te bekérdezel. Ütni tudnék. Általános fogadalom, hogy aki nem ér rám, arra én sem érek rá, és a rendszertelepítést követően átadom neki a kész rendszert. De arra én semmit nem teszek azon túl. A különböző apró kis alkalmazásokat, a furfangosabb drivereket majd oldja meg ő maga.
Én meg addig jót vacsorázok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése