2010. december 31., péntek
Boldog új évet!
Sikerekben, eredményekben, örömökben és anyagiakban gazdag boldog új évet kívánunk a blog minden egyes olvasójának!
2010. december 29., szerda
Mi történt 2010-ben?
Kedves olvasóink, év végi összefoglaló írásunk következik. Akik esetleg nem követik rendszeresen a napló hasábjain írottakat, azok most bepótolhatják a hiányosságokat, hiszen az év során elkövetett írásokból mazsolázunk.
Mi történt 2010-ben? A januári vizsgaidőszak igencsak húzós volt, de szerencsésen abszolváltam az összes vizsgát, és vizslató tekintettel vetettem bele magam az új félévbe. Hihetetlen, hogy ezen év elején még csak másodféléves voltam, most meg hamarosan végezni fogok. Rengeteget utaztam, egy alkalommal eltűnt a jegyem is, és szibériai viszonyok között, sötétben és hidegben, majdnem megbüntetett engem a vasúti rend szigorú őre. Gizel néném besokallt a hótól, hirtelen el is mondott ëgy verset hozzája, de ettől sem lett kisebb a hó mennyisége. Aztán építettünk egy szuper hóembert, amiről videó is készült.
Februárban harminc éves lettem, ami nem kis szám, ha az életkorokat tekintjük, bár éltesebb korú emberek szerint ez még semmi. Volt, aki azt mondta, hogy mit tudok én az életről, hiszen még börtönben sem voltam. :-) Bizonyára nincs összefüggés, de amióta harminc lettem, azóta aztán minden egyes tagom sajog. Ahogy kitavaszodott, életemben először fűrészt ragadva estem neki a fáknak, hogy a kert rendezettebb képet mutasson. Március végén hírt adtam arról, hogy egy új zenei album van készülőben, és az első számot már teljes hosszában is meg lehetett hallgatni. Április elején, mondhatni késleltetett születésnapi ajándékként új számítógépet vásároltam (atyaúristen, már több, mint 8 hónapja volt?!), amit azóta is nagy örömmel használok, bár a beadni való szirszarok miatt legtöbbször ezen is csak a Word megy. :-) Pihenésképpen azért néhány játékkal ki szoktam próbálni, hogy mit bír a rendszer. Az osztályommal április végén főztünk a szabadban, aztán szakszervizbe került az autónk. Legalább megtudtam, hogy milyen profi módon szervizelnek a magyarok kisvárosunkban.
Májusban elkezdődtek a felhőszakadások, úszott az utcánk nem egy alkalommal. Júniusban érettségi jegyző minősítésemben igencsak szép tanulmányt fogalmaztam arról, hogy hogyan kell tisztességesen vonalkázni, július elsején pedig megjelent az egyik nagy büszkeségem, a Sláger című album, ami azóta is elérhető teljes egészében, mp3 formátumban, és még saját weblapot is kapott. Ebben az évben jutottam el odáig, hogy a naplómban megszületett az ezredik bejegyzés, ami nem kis teljesítmény egy blog életében, ezt azért hozzá kell tenni. Ezt megkoronázandó, a pottyantós budiról is értekeztem, csak amúgy sommásan. Augusztusban nyaralni mentünk, Esztergomot és környékét fedeztük fel, a négy napról négy bejegyzés született az augusztusi cikkek között. Voltunk a vidámparkban és az állatkertben is, ami felejthetetlen élmény ennyi év után újra.
Szeptemberben újra elindult a suli, de más dolgok is történtek. Összeszereltünk egy Fargót, utána pedig elkezdtem lázasan tanulni az egyetemi vizsgákra, közben persze minden fontosabb volt, mint maga a tanulás. Mackótól megtudhattuk, hogy hogyan készül a medvecukor, a reppergyerek pedig újra belehasított a tutiba, és feldolgozta saját remekművét, 2010-es hangzással.
A fontosabb dolgokat kiemelve, azt hiszem ennyi történt a 2010-es évben a blog háza táján. Az új évben is kellemes olvasást kívánok mindenkinek, gyertek sokszor! :-)
Mi történt 2010-ben? A januári vizsgaidőszak igencsak húzós volt, de szerencsésen abszolváltam az összes vizsgát, és vizslató tekintettel vetettem bele magam az új félévbe. Hihetetlen, hogy ezen év elején még csak másodféléves voltam, most meg hamarosan végezni fogok. Rengeteget utaztam, egy alkalommal eltűnt a jegyem is, és szibériai viszonyok között, sötétben és hidegben, majdnem megbüntetett engem a vasúti rend szigorú őre. Gizel néném besokallt a hótól, hirtelen el is mondott ëgy verset hozzája, de ettől sem lett kisebb a hó mennyisége. Aztán építettünk egy szuper hóembert, amiről videó is készült.
Februárban harminc éves lettem, ami nem kis szám, ha az életkorokat tekintjük, bár éltesebb korú emberek szerint ez még semmi. Volt, aki azt mondta, hogy mit tudok én az életről, hiszen még börtönben sem voltam. :-) Bizonyára nincs összefüggés, de amióta harminc lettem, azóta aztán minden egyes tagom sajog. Ahogy kitavaszodott, életemben először fűrészt ragadva estem neki a fáknak, hogy a kert rendezettebb képet mutasson. Március végén hírt adtam arról, hogy egy új zenei album van készülőben, és az első számot már teljes hosszában is meg lehetett hallgatni. Április elején, mondhatni késleltetett születésnapi ajándékként új számítógépet vásároltam (atyaúristen, már több, mint 8 hónapja volt?!), amit azóta is nagy örömmel használok, bár a beadni való szirszarok miatt legtöbbször ezen is csak a Word megy. :-) Pihenésképpen azért néhány játékkal ki szoktam próbálni, hogy mit bír a rendszer. Az osztályommal április végén főztünk a szabadban, aztán szakszervizbe került az autónk. Legalább megtudtam, hogy milyen profi módon szervizelnek a magyarok kisvárosunkban.
Májusban elkezdődtek a felhőszakadások, úszott az utcánk nem egy alkalommal. Júniusban érettségi jegyző minősítésemben igencsak szép tanulmányt fogalmaztam arról, hogy hogyan kell tisztességesen vonalkázni, július elsején pedig megjelent az egyik nagy büszkeségem, a Sláger című album, ami azóta is elérhető teljes egészében, mp3 formátumban, és még saját weblapot is kapott. Ebben az évben jutottam el odáig, hogy a naplómban megszületett az ezredik bejegyzés, ami nem kis teljesítmény egy blog életében, ezt azért hozzá kell tenni. Ezt megkoronázandó, a pottyantós budiról is értekeztem, csak amúgy sommásan. Augusztusban nyaralni mentünk, Esztergomot és környékét fedeztük fel, a négy napról négy bejegyzés született az augusztusi cikkek között. Voltunk a vidámparkban és az állatkertben is, ami felejthetetlen élmény ennyi év után újra.
Szeptemberben újra elindult a suli, de más dolgok is történtek. Összeszereltünk egy Fargót, utána pedig elkezdtem lázasan tanulni az egyetemi vizsgákra, közben persze minden fontosabb volt, mint maga a tanulás. Mackótól megtudhattuk, hogy hogyan készül a medvecukor, a reppergyerek pedig újra belehasított a tutiba, és feldolgozta saját remekművét, 2010-es hangzással.
A fontosabb dolgokat kiemelve, azt hiszem ennyi történt a 2010-es évben a blog háza táján. Az új évben is kellemes olvasást kívánok mindenkinek, gyertek sokszor! :-)
2010. december 24., péntek
2010. december 20., hétfő
Eine kleine nachtmusik
A zene meghatározó szerepet tölt be sokunk életében.
Engem gyerekkorom óta foglalkoztatnak a különböző stílusjegyek, ritmusok, ütemek és igazából minden, ami a zenével kapcsolatos. Nagyon korán megfogalmazódott bennem a vágy, hogy saját zenét alkossak, de eszköz híján erre nem volt lehetőségem. Éppen ezért kazettás magnón "remixeltem" az akkori menő előadók menő dalait, ami tulajdonképpen nem állt másból, mint a refrének és versék cserélgetéséből. Később olyan dalokra, amiben legalább egy refrénnyi „énekmentes” zene volt, saját dallamot és szöveget kreáltam és énekeltem fel. (Érdemes volna megtalálni valahol ezeket a dalokat, igen tanulságosak lehetnének.) Aztán telt-múlt az idő, megismerkedtem a számítógépes zeneszerkesztéssel és most már a Sláger 2 album munkálatain dolgozom, aminek még egyáltalán nem biztos, hogy Sláger 2 lesz a címe, de valószínűsíthetően sok instrumentális dalt tartalmaz. Az előző Slágerrel ellentétben itt igen sokszor nekiugrom egy dalnak, mire elnyeri a végleges formáját. Sőt, még azután is, hogy azt hiszem, elnyerte azt, átalakítok benne dolgokat.
A zene általában nem idegesít, bár hozzá kell tenni, hogy a szomszédból jövő és a falon átszűrődő egész napos muzsikálástól (illetve attól, ami abból átjön) azért a nap végére – hogy egy nemrég tanult kifejezéssel éljek – leteszem a hajam. A rendszerint felhangzó Best of ABBA albumot, azt hiszem, már oda-vissza tudjuk, a számok sorrendje még kicsit pontatlan, de kis idő múlva azt is megtanuljuk már. Én is nagyon szeretek egy-egy albumot, de hogy ennyiszer meghallgatnám, az kizárt. Illetve… ahogy vesszük. Most, hogy négy év után újra megjelent Ákos új stúdióalbuma, A katona imája, oda-vissza megy a lejátszóban. Már majdnem tudom kívülről, de vannak még számok, amiken csiszolni kell. Most arra vágyom, hogy a Szindbád turné dupla koncert DVD-jét megszerezzem, de azt hiszem, ez már csak jövőre lesz esedékes.
Addig azonban mindenképpen a saját zenék fejlesztgetése és hangolása lesz a téma. Bár szigorlatok és kemény vizsgák jönnek, kikapcsolódásképpen érdemesnek tartom újabb és újabb melódiák összehozását, klassz hangszereléssel és feszített tempóval, hogy elnyerjék azok a hallgatóság tetszését is. Tisztelettel meg is osztanám legújabb művemnek egy egyperces részletét. A kommentekben kifejthetitek, hogy tetszett, vagy nem. :-)
Engem gyerekkorom óta foglalkoztatnak a különböző stílusjegyek, ritmusok, ütemek és igazából minden, ami a zenével kapcsolatos. Nagyon korán megfogalmazódott bennem a vágy, hogy saját zenét alkossak, de eszköz híján erre nem volt lehetőségem. Éppen ezért kazettás magnón "remixeltem" az akkori menő előadók menő dalait, ami tulajdonképpen nem állt másból, mint a refrének és versék cserélgetéséből. Később olyan dalokra, amiben legalább egy refrénnyi „énekmentes” zene volt, saját dallamot és szöveget kreáltam és énekeltem fel. (Érdemes volna megtalálni valahol ezeket a dalokat, igen tanulságosak lehetnének.) Aztán telt-múlt az idő, megismerkedtem a számítógépes zeneszerkesztéssel és most már a Sláger 2 album munkálatain dolgozom, aminek még egyáltalán nem biztos, hogy Sláger 2 lesz a címe, de valószínűsíthetően sok instrumentális dalt tartalmaz. Az előző Slágerrel ellentétben itt igen sokszor nekiugrom egy dalnak, mire elnyeri a végleges formáját. Sőt, még azután is, hogy azt hiszem, elnyerte azt, átalakítok benne dolgokat.
A zene általában nem idegesít, bár hozzá kell tenni, hogy a szomszédból jövő és a falon átszűrődő egész napos muzsikálástól (illetve attól, ami abból átjön) azért a nap végére – hogy egy nemrég tanult kifejezéssel éljek – leteszem a hajam. A rendszerint felhangzó Best of ABBA albumot, azt hiszem, már oda-vissza tudjuk, a számok sorrendje még kicsit pontatlan, de kis idő múlva azt is megtanuljuk már. Én is nagyon szeretek egy-egy albumot, de hogy ennyiszer meghallgatnám, az kizárt. Illetve… ahogy vesszük. Most, hogy négy év után újra megjelent Ákos új stúdióalbuma, A katona imája, oda-vissza megy a lejátszóban. Már majdnem tudom kívülről, de vannak még számok, amiken csiszolni kell. Most arra vágyom, hogy a Szindbád turné dupla koncert DVD-jét megszerezzem, de azt hiszem, ez már csak jövőre lesz esedékes.
Addig azonban mindenképpen a saját zenék fejlesztgetése és hangolása lesz a téma. Bár szigorlatok és kemény vizsgák jönnek, kikapcsolódásképpen érdemesnek tartom újabb és újabb melódiák összehozását, klassz hangszereléssel és feszített tempóval, hogy elnyerjék azok a hallgatóság tetszését is. Tisztelettel meg is osztanám legújabb művemnek egy egyperces részletét. A kommentekben kifejthetitek, hogy tetszett, vagy nem. :-)
2010. december 17., péntek
Nyomtatott karácsony
7 nap múlva szenteste van, nekem viszont egyáltalán nincs karácsonyi hangulatom. A háztartásban egyelőre csak a szaloncukrok azok, amik emlékeztetnek arra, hogy itt hamarosan karácsonyfát kellene állítani, persze még az ahhoz szükséges fa sincs meg. De a szaloncukrok is a kamrában vannak, elzárva, biztos helyen, hogy nehogy elfogyjanak az ünnepekig, így aztán tulajdonképpen csak a havas táj az, amitől karácsonyi hangulatba kerülhet az ember. A hó meg csak minden nappal olvad kicsit. Meglehet, elfogy karácsonyra.
Ennek ellenére a szórólapokban teljes a karácsonyi dömping. Hirdetnek a kereskedők mindent ész nélkül, hihetetlenek az akciók (bár valahogy nem tűnik úgy, hogy bármi is olyan nagyon megérné), de az emberek, legalábbis az én környezetemben, nem rohannak vásárolni. Senkinek sincs pénze. Év végére kimerült minden készlet, perselymalacok hulltak alá a porba, hátrahagyva kicsiny beltartalmukat, de így sem mondhatnám, hogy a kereskedelem olyan nagyon fellendült volna. Még úgy sem, hogy elviekben minden akciós, 30%-os és 50%-os leértékelések vannak (sok helyen ez -30%, -50%-ban testesül meg). Annyi szórólap érkezik, hogy legalább egy ezresbe kerül havonta ezeknek az elszállíttatása a szemétszállítókkal, mivel a kuka tartalmának majdnem a felét a reklám teszi ki. Arra persze gondosan ügyelnek az anyagválasztásnál, hogy a színesben nyomtatott papír ne égjen, még csak gyújtósnak se lehessen felhasználni. (Nyári nyársalások tapasztalata.) Mondjuk, a gázkonvektoroknál ez édesmindegy, gondolom aki vegyestüzel, az azért begórja a kályhába néhanap.
Az idők során rájöttünk, hogy januárban minden megkapható még a most akciósnak számító ár alatt is. Januárban pang a piac, éppen ezért mindennek még lejjebb megy az ára. Új modellek jönnek mindenből, a régieket leárazzák, egyszóval jobb vásárt lehet csinálni az újév elején, ha túléljük a szilveszteri, féktelenül duhaj mulatozást. Ennek fényében idén karácsonykor senki nem kap semmit. :-) Sajnos, kicsit csóró lesz a karácsony, de sebaj: együtt leszünk, azt mondják, ez többet ér mindennél. És szerintem jogosan mondják.
Ennek ellenére a szórólapokban teljes a karácsonyi dömping. Hirdetnek a kereskedők mindent ész nélkül, hihetetlenek az akciók (bár valahogy nem tűnik úgy, hogy bármi is olyan nagyon megérné), de az emberek, legalábbis az én környezetemben, nem rohannak vásárolni. Senkinek sincs pénze. Év végére kimerült minden készlet, perselymalacok hulltak alá a porba, hátrahagyva kicsiny beltartalmukat, de így sem mondhatnám, hogy a kereskedelem olyan nagyon fellendült volna. Még úgy sem, hogy elviekben minden akciós, 30%-os és 50%-os leértékelések vannak (sok helyen ez -30%, -50%-ban testesül meg). Annyi szórólap érkezik, hogy legalább egy ezresbe kerül havonta ezeknek az elszállíttatása a szemétszállítókkal, mivel a kuka tartalmának majdnem a felét a reklám teszi ki. Arra persze gondosan ügyelnek az anyagválasztásnál, hogy a színesben nyomtatott papír ne égjen, még csak gyújtósnak se lehessen felhasználni. (Nyári nyársalások tapasztalata.) Mondjuk, a gázkonvektoroknál ez édesmindegy, gondolom aki vegyestüzel, az azért begórja a kályhába néhanap.
Az idők során rájöttünk, hogy januárban minden megkapható még a most akciósnak számító ár alatt is. Januárban pang a piac, éppen ezért mindennek még lejjebb megy az ára. Új modellek jönnek mindenből, a régieket leárazzák, egyszóval jobb vásárt lehet csinálni az újév elején, ha túléljük a szilveszteri, féktelenül duhaj mulatozást. Ennek fényében idén karácsonykor senki nem kap semmit. :-) Sajnos, kicsit csóró lesz a karácsony, de sebaj: együtt leszünk, azt mondják, ez többet ér mindennél. És szerintem jogosan mondják.
2010. december 14., kedd
Mit fotóztam 2010-ben?
Újra eltelt egy év – hihetetlen, hogy milyen gyorsan száll az idő. Az ilyentájt szokásos fényképalbum-lapozás során mazsoláztam azokból a képekből, amik hű társammal, a mobilommal készültek. Sok helyen jártam, sok dolgot láttam, ennek egy részét osztom most meg a blog olvasóival. Lássuk tehát, mit fotóztam 2010-ben!
Árulkodó nyomokat
Magyar terroristajányt
Nyolcadik kerületi íveket
Becsomagolt világot
Női mellet
Előadás alatti reménytelenséget
Búcsút
Várakozást az esőben
Vándorlást
Felújítást előtte...
... és utána
Fogtündért
Égi festményt
Vándormunkást
Végtelen kitartást
Árulkodó nyomokat
Magyar terroristajányt
Nyolcadik kerületi íveket
Becsomagolt világot
Női mellet
Előadás alatti reménytelenséget
Búcsút
Várakozást az esőben
Vándorlást
Felújítást előtte...
... és utána
Fogtündért
Égi festményt
Vándormunkást
Végtelen kitartást2010. december 11., szombat
Fény az alagút végén
A szorgalmi időszak az egyetemen 14 hétből áll. Eddig három ilyen 14 hetes turnuson vagyok túl. Amikor elkezdődnek, mindig úgy érzem, hogy vállalható, teljesíthető minden, nem sok dolgom lesz. Aztán ahogy eltelik 2-3 hét és minden tantárgyból tüzetesen is megismerem a követelményeket, ráébredek, hogy ennyi mindent megtanulni, megírni, elkészíteni korántsem egyszerű. Ahogy egyre haladunk előre az időben és közeledik „a vég”, a 12. hét környékén csúcsosodik ki minden. A legtöbb határidő ekkor van, az ember pedig hajlamos mindent a határidő előtti estén elkészíteni. Én ebben a félévben próbáltam elejét venni ennek és sok beadni valót jóval a határidő előtt elküldtem, de azt hiszem, ez a félév volt az, ami a legjobban próbára tette a kitartásomat.
Mindenesetre, mivel erről már igen sokat írtam, annyival zárnám le az elmúlt időszakot, hogy már látszik a fény az alagút végén. A szorgalmi időszak végeztével egymás után kapom a beadott munkák után járó érdemjegyeket, ráadásul a vizsgaidőszakban is csak 1 vizsgám lesz – mellette pedig egy szigorlat. Ez utóbbi nem kis falat, de úgy, ahogy eddig mindennel, meg fogok birkózni vele.
Amikor ezt az egészet elkezdtem, fogalmam sem volt arról, hogy mennyire nehéz lesz munka mellett csinálni. Szerencsére nagyon sok mindent fel tudtam használni azokból a dolgokból, amit hallgattam előadásokon, így ebből a szempontból némiképpen kompenzálva volt az elveszettnek látszó idő. Emellett voltak olyan dolgok, amiknek semmi értelmét nem láttam, és nem is látom a mai napig sem. Gondolom, hogy ezek azok az ismeretek, amik minden képzés kötelező elemei. Én még nem voltam olyan képzésen soha, ahol ne lett volna értelmetlen(nek tűnő) tananyag, pedig jó pár fejtágításon túl vagyok már.
Egy a lényeg: tanulni kell és dolgozni keményen. Ez nem csak az egyetemi oktatásra igaz, hanem mindenre az életben. A tunyulás vége mindig fájdalmas, éppen ezért nyomulni kell, ahol és ahogy csak lehet.
Mindenesetre, mivel erről már igen sokat írtam, annyival zárnám le az elmúlt időszakot, hogy már látszik a fény az alagút végén. A szorgalmi időszak végeztével egymás után kapom a beadott munkák után járó érdemjegyeket, ráadásul a vizsgaidőszakban is csak 1 vizsgám lesz – mellette pedig egy szigorlat. Ez utóbbi nem kis falat, de úgy, ahogy eddig mindennel, meg fogok birkózni vele.
Amikor ezt az egészet elkezdtem, fogalmam sem volt arról, hogy mennyire nehéz lesz munka mellett csinálni. Szerencsére nagyon sok mindent fel tudtam használni azokból a dolgokból, amit hallgattam előadásokon, így ebből a szempontból némiképpen kompenzálva volt az elveszettnek látszó idő. Emellett voltak olyan dolgok, amiknek semmi értelmét nem láttam, és nem is látom a mai napig sem. Gondolom, hogy ezek azok az ismeretek, amik minden képzés kötelező elemei. Én még nem voltam olyan képzésen soha, ahol ne lett volna értelmetlen(nek tűnő) tananyag, pedig jó pár fejtágításon túl vagyok már.
Egy a lényeg: tanulni kell és dolgozni keményen. Ez nem csak az egyetemi oktatásra igaz, hanem mindenre az életben. A tunyulás vége mindig fájdalmas, éppen ezért nyomulni kell, ahol és ahogy csak lehet.
2010. december 6., hétfő
Mik vannak? After Eight Mikulás!
Az utóbbi években a csokoládégyártók kihívásnak érzik, hogy saját márkás termékeikkel ellepjék a csokimikulás- és csokoládéból készült húsvéti nyúl-piacot. Enyhén néz ki hülyén, amikor a mikulás kabátján keresztül-kasul, hatalmas betűkkel fel van tüntetve, hogy Tibi, az meg még jobban, amikor az van feltüntetve, hogy Boci. De amire eddig nem volt példa, vagy legalábbis az én figyelmemet elkerülte, hogy létezik After Eight csokiból készült mikulás.
Mivel nagy After Eight-rajongó hírében állok, természetesen kaptam mikulásra belőle, így igyekszem beszámolni arról, milyen paraméterekkel bír egy ilyen nyolc után érkező mikulás. Lássuk csak. Véleményem szerint a mikulás dizájnja jól sikerült: a szokásos piros kabát helyére mentolzöld került, és a mikulás orcája is normálisan van megformázva, nem úgy, mint egyik-másik terméknél, ahol pontosan az arcra kerül mindig valami gyűrődés, így a mikulások úgy néznek ki, mintha fogyatékkal élnének.
Felmerül az emberben elég hamar a kérdés, hogy hogyan oldja meg a gyártó, hogy a mikulás belsejébe folyékony, mentolízű krémet helyezzen el. Talán az egész belsejében az lapul? Vagy két rétegű a csoki és aközött folyik a krém? Nos, a választ csak azután tudjuk meg, hogy levetkőztetjük a télapó 100 grammos testét.
Illetve még azután sem. Látszatra semmi különös, viszont eléggé kiskutyafeje van ruha nélkül a télapónak. A szagminta alapján érezni, hogy a mentol most sem maradt ki, mivel mikulásunk úgy illatozik, mint aki mentolos tejben fürdött. Az egyébként étcsokoládé külső mögé csak úgy tudunk benézni, ha brutális módon leharapjuk a mikulás fejét. Hajrá!
Hát ennyi. Nincs krém, nincs töltelék. Ennek ellenére a mikulás teste teljesen korrekt mennyiségben tartalmazza a mentolos aromát, így képesek vagyunk azt hinni, hogy After Eight lapocskákat eszegetünk. Véleményem szerint egy körben nem feltétlenül lehet elfogyasztani a terméket, mivel a mentol miatt elég könnyen eltelhetünk vele, de egy egész délutánon keresztül tartó majszolásra mindenképpen alkalmas.
Mivel nagy After Eight-rajongó hírében állok, természetesen kaptam mikulásra belőle, így igyekszem beszámolni arról, milyen paraméterekkel bír egy ilyen nyolc után érkező mikulás. Lássuk csak. Véleményem szerint a mikulás dizájnja jól sikerült: a szokásos piros kabát helyére mentolzöld került, és a mikulás orcája is normálisan van megformázva, nem úgy, mint egyik-másik terméknél, ahol pontosan az arcra kerül mindig valami gyűrődés, így a mikulások úgy néznek ki, mintha fogyatékkal élnének.
Felmerül az emberben elég hamar a kérdés, hogy hogyan oldja meg a gyártó, hogy a mikulás belsejébe folyékony, mentolízű krémet helyezzen el. Talán az egész belsejében az lapul? Vagy két rétegű a csoki és aközött folyik a krém? Nos, a választ csak azután tudjuk meg, hogy levetkőztetjük a télapó 100 grammos testét.
Illetve még azután sem. Látszatra semmi különös, viszont eléggé kiskutyafeje van ruha nélkül a télapónak. A szagminta alapján érezni, hogy a mentol most sem maradt ki, mivel mikulásunk úgy illatozik, mint aki mentolos tejben fürdött. Az egyébként étcsokoládé külső mögé csak úgy tudunk benézni, ha brutális módon leharapjuk a mikulás fejét. Hajrá!
Hát ennyi. Nincs krém, nincs töltelék. Ennek ellenére a mikulás teste teljesen korrekt mennyiségben tartalmazza a mentolos aromát, így képesek vagyunk azt hinni, hogy After Eight lapocskákat eszegetünk. Véleményem szerint egy körben nem feltétlenül lehet elfogyasztani a terméket, mivel a mentol miatt elég könnyen eltelhetünk vele, de egy egész délutánon keresztül tartó majszolásra mindenképpen alkalmas.
2010. december 5., vasárnap
Kolbászlélektan
Hétvégén disznótorban voltunk. Nem nagyon tudom magam elképzelni a húsiparban, de ez gyerekkoromtól kezdve így van, szóval olyan nagyon nem is zavar. Régi időkre emlékszem, ahogy testvéreim jól érezték magukat az elhullott állat különböző szerveinek és maradványainak rendszerbe rakása közben, miközben én lekvároskenyér-evéssel tiltakoztam az egész fesztivál ellen. Hullottak körülöttem a malacok télről-télre, de ez engem nem hozott lázba. Ráadásul mindig próbáltak aljasul engem rávenni arra, hogy kóstoljam meg a nyers kolbászhúst, hogy vajon megfelelően van-e ízesítve, vagy netán töltsek hurkát, de soha nem éreztem úgy, hogy képes volnék ilyesmire. Soha nem is izgatott a kérdéskör, próbáltam tőle távol maradni és szerettem azt gondolni, hogy a kolbász például egy önálló termék, ami csak úgy lesz, és nem pedig az állat beleibe töltött nyers, ámde darált húsa van annak saját és tulajdon zsírjában kisütve.
Mindazok ellenére, hogy tisztában vagyok a kolbásznak, mint húsipari terméknek a fentebb említett definíciójával, számomra ugyanolyan élvezeti értékkel bír annak fogyasztása, némi csípős mustár és ropogós héjú, puha kenyér társaságában, mintha nem tudnám ezt az információt. A disznótorok hangulatát is szerettem egyébként, csak magát a malac elpusztítását nem. Emlékszem, egyszer a Nagy Családi Filmtár számára kellett egy ilyen tort filmre vinnem. A hibátlan pontosságú vágás és a jelenetek feszített tempója igazán remekül sikerült, viszont én képtelen voltam végignézni az előttem zajló eseményt. A kamera keresőjébe néző szemem éppúgy csukva volt, mint a szabadon lévő. Azóta sem néztem meg a malac elhalálozását, bár többen azt mondták, hogy a rövidfilm kiválóan adja vissza a hangulatot.
A disznótor tehát eltelt, tőlem meglehetősen távol. Hála a jó Istennek, lemaradtam a malacvisításról is, amire még harcedzett malacfeldolgozó nőismerőseim is azt mondják, hogy rájuk is ideget borzolóan hat. A kolbászból viszont fogyasztottam, nem kis megelégedésemre. Közben pedig próbáltam arra gondolni, hogy a kolbász a fagyasztóban születik.
Mindazok ellenére, hogy tisztában vagyok a kolbásznak, mint húsipari terméknek a fentebb említett definíciójával, számomra ugyanolyan élvezeti értékkel bír annak fogyasztása, némi csípős mustár és ropogós héjú, puha kenyér társaságában, mintha nem tudnám ezt az információt. A disznótorok hangulatát is szerettem egyébként, csak magát a malac elpusztítását nem. Emlékszem, egyszer a Nagy Családi Filmtár számára kellett egy ilyen tort filmre vinnem. A hibátlan pontosságú vágás és a jelenetek feszített tempója igazán remekül sikerült, viszont én képtelen voltam végignézni az előttem zajló eseményt. A kamera keresőjébe néző szemem éppúgy csukva volt, mint a szabadon lévő. Azóta sem néztem meg a malac elhalálozását, bár többen azt mondták, hogy a rövidfilm kiválóan adja vissza a hangulatot.A disznótor tehát eltelt, tőlem meglehetősen távol. Hála a jó Istennek, lemaradtam a malacvisításról is, amire még harcedzett malacfeldolgozó nőismerőseim is azt mondják, hogy rájuk is ideget borzolóan hat. A kolbászból viszont fogyasztottam, nem kis megelégedésemre. Közben pedig próbáltam arra gondolni, hogy a kolbász a fagyasztóban születik.
2010. december 1., szerda
Itt van a tél, itt van újra
Délelőtt fél 9 tájban elkezdett esni a hó. Elég hideg volt reggel, de nem számítottam arra, hogy ma havazni fog. Érdekes: mintha csak megvárta volna a decembert, mintha az időjárás figyelné a naptárat, szinte óramű-pontossággal kezdtek el hullani a fehér pelyhek az égből, beterítve ezzel a várost, az utcákat, a házak tetejét.
A rendkívül enyhe novemberi időjárás után nem igazán tudom, hogy milyen télre készüljek. Mindenesetre betáraztunk teafilterekből és a téli hangulathoz szükséges minden egyéb kiegészítőből (pl. hólapát). Ahogy egyre inkább fehéredett a táj, úgy sejlettek fel előttem a tél embert próbáló borzalmai is: a reggeli hólapátolások, az autóbejárón való lehetetlen közlekedés és a sokszor késő vonatok a vizsgaidőszakban.
Nem is olyan régen arról beszélgettünk egy késő éji órán életem párjával, hogy régen mennyivel másak voltak a telek. Amikor egy egész falu, kicsi és nagy, szánkóval és korcsolyával múlatta az időt a befagyott, falu közepén lévő tó jegén, vagy éppen csúszott lefelé a bobpályává keményedett havas-jeges gátoldalon. Valószínűleg most is vannak ilyen népünnepélyek, csak nekünk kimaradnak ezek, mert felnőttünk, mert elkerültünk otthonról. Ezáltal a telek is teljesen más szerepet töltenek be az életünkben.
Idén megfogadtuk, hogy amint kellő mennyiségű hó esik, hóembert fogunk építeni, ezzel is növelve a városban található fehér téli szerzetek számát. Kellően kezdünk karácsonyi hangulatba kerülni: a múltkor a Winamp már a véletlenszerűen lejátszott számok közé kavarta a Yello – Jingle Bells című számát, valamelyik este pedig megnéztük a Karácsonyi ének című filmet – ez mondjuk kissé más volt, mint amire számítottam. Ugyanakkor tervezgetjük, hogy mekkora karácsonyfánk lesz, hova kerül, milyen módon lesz feldíszítve, mennyi szaloncukor kell, meg a mikuláscsomag, ajándékcsomagoló, forralt bor, fahéjas sütemény.
23 nap van szentestéig, 5 nap mikulásig. Össze kell kapni magunkat.
(Az időjárás szeszélyességét jól mutatja, hogy mire ez a cikk napvilágot lát, már minden havat elmosott a jeges eső...)
A rendkívül enyhe novemberi időjárás után nem igazán tudom, hogy milyen télre készüljek. Mindenesetre betáraztunk teafilterekből és a téli hangulathoz szükséges minden egyéb kiegészítőből (pl. hólapát). Ahogy egyre inkább fehéredett a táj, úgy sejlettek fel előttem a tél embert próbáló borzalmai is: a reggeli hólapátolások, az autóbejárón való lehetetlen közlekedés és a sokszor késő vonatok a vizsgaidőszakban.
Nem is olyan régen arról beszélgettünk egy késő éji órán életem párjával, hogy régen mennyivel másak voltak a telek. Amikor egy egész falu, kicsi és nagy, szánkóval és korcsolyával múlatta az időt a befagyott, falu közepén lévő tó jegén, vagy éppen csúszott lefelé a bobpályává keményedett havas-jeges gátoldalon. Valószínűleg most is vannak ilyen népünnepélyek, csak nekünk kimaradnak ezek, mert felnőttünk, mert elkerültünk otthonról. Ezáltal a telek is teljesen más szerepet töltenek be az életünkben.
Idén megfogadtuk, hogy amint kellő mennyiségű hó esik, hóembert fogunk építeni, ezzel is növelve a városban található fehér téli szerzetek számát. Kellően kezdünk karácsonyi hangulatba kerülni: a múltkor a Winamp már a véletlenszerűen lejátszott számok közé kavarta a Yello – Jingle Bells című számát, valamelyik este pedig megnéztük a Karácsonyi ének című filmet – ez mondjuk kissé más volt, mint amire számítottam. Ugyanakkor tervezgetjük, hogy mekkora karácsonyfánk lesz, hova kerül, milyen módon lesz feldíszítve, mennyi szaloncukor kell, meg a mikuláscsomag, ajándékcsomagoló, forralt bor, fahéjas sütemény.
23 nap van szentestéig, 5 nap mikulásig. Össze kell kapni magunkat.
(Az időjárás szeszélyességét jól mutatja, hogy mire ez a cikk napvilágot lát, már minden havat elmosott a jeges eső...)
2010. november 26., péntek
Gizel nénéd és a huligán stílus
Hát, mëgint nem tudok sëmmi jót mondani. Ëccërűlyen vagy ennyire elfajútt a világ, vagy én nem tudom fëlvënni a rigmust véle, de annyi mán bizonyos, hogy ha vasvëllám lënne fëlhánnám rá az összes pudvás-ganallyos sihëdërt, përnahajdërt, akik mëkkeserítik az életëmet.
Mëg së gondolnád, hogy hogy vótt, ha el nem sorolom. Elég a 'hhozzá, hogy valamék este, mer ollyan jó idő vótt, igazi vénasszonyok nyara, la, ülök az ámbitus ajjába, oszt' eszëmbe jutott az a nóta, amit mindég a Dezső énekëlt, főleg azután hogy a frontrú hazagyött, hogy "Fúj a szellő lëngetyi, katonának këll lënnyi, katonának këll lënnyi a legénnek". Dudorászom ott magamba, emlékëzëk csëndbe, erre ëccër csak hallom, hogy szisz. Szűűűű-szűűű, szisz. Mondom, mi a ménkű mán az, mëgindútt a gáz, mint nyócvanötbe az öreg Fërdinándná? Ahhát, úgy vótt, lë is lökte a kupacserepeket a tetőjirűl, úgy csinátta újra a sógora, az Oglëk Ánti, vagy hogy hítták, Zëlënákné kerítëtte elő valahunnat Taktaharkánybú, mer' arrafele lakott. Jaj, az ollyan szegény vót, hogy az annya feszt kacsacsőrlevest főzött néki gyerëkkorába, gyomrom kifordúl ha belegondolok. Na de oszt mënëk be a palackho, szagolom körbe, szappanozom, gyútom, sëmmi, de csak hallom, hogy szisz-szííííí. Mondom abëtyárszencség, milëssz e? Mënëk az uccára, hát úramfija! A gyönyörüszép fehér falamra valamelyik fújja a festékjit. Kimënëk, még akkor is nyomkoggya. Amikor mëllátott oszt' elkomorodott. Lëhet azé', mer' akkorát vágtam a kezire a bottal, hogy mënten elhajított mindënt magátú. Naazanyádszencségit, éngëmet të itt várjá, amíg kigyövök, mondom néki. Hátramëntem, kevertem be meszet, oszt' mán vittem is neki, hogy lëkenné. Asziszëd mëgvárt az a főd terhe, az a huligán? Nem várt a’mmëg éngëmet, elmënt valahova a lábikráján.
Öreg este vótt mán, így oszt’ nem cselekëttem, csak fëlhíttam a plébánost, hogy rontást kéne lëvënni a házrú. Másnap gyött is, hát amikor mëllátta hátrahőkölt, mondott ëggy miatyánkot, oszt’ úgy vëtte lë a rontást. Világosba oszt’ még gyatrábban néz ki, ollyan hitvánnak fest a házam, mondom, ezt mégsë tűrhetëm. Fëlmëntem a polgármestërhë, elővezettem, hogy huligán stílusbul fakadólag lëttem mëkkárosítva, csinájjanak valamit, fogják el a huligántot! Aszongya (mëjjegyëztem), hogy erre néki nincsen apparátusa, de azé’ mëgindíccsa a nyomozást. Na, abbú së lëssz sëmmi, tudom én mán az illyet – a pógármestër is csak ollyan, hogy az annya kutyabëngébű këllëtt vóna hogy levest főzzön neki. Mëhetëk én a pilátusho’ is, akkor së lëssz mán nekem gyönyörüszép fehér meszelt falam, mint azelőtt. Eképpen kesergëk a pëco elibe, amikor hallom, hogy këgyetlen-erőssen aszongya dü, dü, düüü, düddürüdü. Az úristen mán ez, maga a Sátán gyön előfele a fészkibül illyen fődöntúli robajjal, vagy mi a ménkős kentërbetekert szencséges atyavilág akkar mán rám szakadni, vínsígëmre?! Ëgybű kifelé vëttem az irányt, hát ahogy kimënëk a kapu elejbe, láttom hogy a petúniák mellett ottan ülnek a sihëdërëk, ëggyik jobban csesznyékëdik, mint a másik: krákognak, köpkönnek. Kérdëzëm tüle tán ajjadzót ëtté fijam? Erre mindëggyik hozzáfog írdatlan röhögni, mëg mondogassák, hogy je, je. Mondom, ezëk nemnormálisak, rájok híjjom a doktort, hogy nézné mëg az elméjöket, mer’ ezëk valamit szíttak biztosan. Akkora magnójok vótt, hogy tán még az onokámnak sincs akkora, abbú gyütt a dübdüb, dörrentésëk, nem is zene vót az, hanem valami csatazaj, én nem tudom. Valami nyomonkövető zenész lëhetëtt, mer’ nagyon modërn vótt. Erre rázták a hajokat, mëg kurjangattak, mint a legényëk husvétkor. Erre oszt’ kikeltem magambú. Igazábú nem tudom mit mondhattam nékik, vagy hogy üvöltöttem, de az biztos, hogy széjjeltörtem a magnójokat oszt’ a kezökbe nyomtam a tippanmeszelőt. Ezëk, hee, úgy suvickolták a mocskot lëfele a házam falárú, mint az ëccërëggy! Én meg ripakodtam közbe’, mint a bácáskurvák, ordítottam, ahogy anyám tanította. Csak úgy dógoztak ëgymás után, nëféjj! Fërtályóra së telt el, mán ragyogott fehéren a falam mëgint. Aaazanyátok szencségit, hát kikvónátoktik? Huligánok! Odafigyeltem a sarkokra is, azokat is montam, hogy në haggyák nekëm feketén, mer’ éccaka mëkkísértëm űköt. Átkot szórtam rájok, amíg az uccába láccottak.
Hááát, lelkëm. Próbákoznak az öreg Gizëlné, de azé’ ollyan könnyen én së adom magamot. Az anyátok szencségit, majd’ én mëttanítom nektëk a kutyafittyët, suhancok! Tík mëg në lëgyetëk ilyen ajjaházijak, segíjjétëk az öregasszont, hátha rátok hagy valamit.
Csókol benetëket,
Gizël
Mëg së gondolnád, hogy hogy vótt, ha el nem sorolom. Elég a 'hhozzá, hogy valamék este, mer ollyan jó idő vótt, igazi vénasszonyok nyara, la, ülök az ámbitus ajjába, oszt' eszëmbe jutott az a nóta, amit mindég a Dezső énekëlt, főleg azután hogy a frontrú hazagyött, hogy "Fúj a szellő lëngetyi, katonának këll lënnyi, katonának këll lënnyi a legénnek". Dudorászom ott magamba, emlékëzëk csëndbe, erre ëccër csak hallom, hogy szisz. Szűűűű-szűűű, szisz. Mondom, mi a ménkű mán az, mëgindútt a gáz, mint nyócvanötbe az öreg Fërdinándná? Ahhát, úgy vótt, lë is lökte a kupacserepeket a tetőjirűl, úgy csinátta újra a sógora, az Oglëk Ánti, vagy hogy hítták, Zëlënákné kerítëtte elő valahunnat Taktaharkánybú, mer' arrafele lakott. Jaj, az ollyan szegény vót, hogy az annya feszt kacsacsőrlevest főzött néki gyerëkkorába, gyomrom kifordúl ha belegondolok. Na de oszt mënëk be a palackho, szagolom körbe, szappanozom, gyútom, sëmmi, de csak hallom, hogy szisz-szííííí. Mondom abëtyárszencség, milëssz e? Mënëk az uccára, hát úramfija! A gyönyörüszép fehér falamra valamelyik fújja a festékjit. Kimënëk, még akkor is nyomkoggya. Amikor mëllátott oszt' elkomorodott. Lëhet azé', mer' akkorát vágtam a kezire a bottal, hogy mënten elhajított mindënt magátú. Naazanyádszencségit, éngëmet të itt várjá, amíg kigyövök, mondom néki. Hátramëntem, kevertem be meszet, oszt' mán vittem is neki, hogy lëkenné. Asziszëd mëgvárt az a főd terhe, az a huligán? Nem várt a’mmëg éngëmet, elmënt valahova a lábikráján.
Öreg este vótt mán, így oszt’ nem cselekëttem, csak fëlhíttam a plébánost, hogy rontást kéne lëvënni a házrú. Másnap gyött is, hát amikor mëllátta hátrahőkölt, mondott ëggy miatyánkot, oszt’ úgy vëtte lë a rontást. Világosba oszt’ még gyatrábban néz ki, ollyan hitvánnak fest a házam, mondom, ezt mégsë tűrhetëm. Fëlmëntem a polgármestërhë, elővezettem, hogy huligán stílusbul fakadólag lëttem mëkkárosítva, csinájjanak valamit, fogják el a huligántot! Aszongya (mëjjegyëztem), hogy erre néki nincsen apparátusa, de azé’ mëgindíccsa a nyomozást. Na, abbú së lëssz sëmmi, tudom én mán az illyet – a pógármestër is csak ollyan, hogy az annya kutyabëngébű këllëtt vóna hogy levest főzzön neki. Mëhetëk én a pilátusho’ is, akkor së lëssz mán nekem gyönyörüszép fehér meszelt falam, mint azelőtt. Eképpen kesergëk a pëco elibe, amikor hallom, hogy këgyetlen-erőssen aszongya dü, dü, düüü, düddürüdü. Az úristen mán ez, maga a Sátán gyön előfele a fészkibül illyen fődöntúli robajjal, vagy mi a ménkős kentërbetekert szencséges atyavilág akkar mán rám szakadni, vínsígëmre?! Ëgybű kifelé vëttem az irányt, hát ahogy kimënëk a kapu elejbe, láttom hogy a petúniák mellett ottan ülnek a sihëdërëk, ëggyik jobban csesznyékëdik, mint a másik: krákognak, köpkönnek. Kérdëzëm tüle tán ajjadzót ëtté fijam? Erre mindëggyik hozzáfog írdatlan röhögni, mëg mondogassák, hogy je, je. Mondom, ezëk nemnormálisak, rájok híjjom a doktort, hogy nézné mëg az elméjöket, mer’ ezëk valamit szíttak biztosan. Akkora magnójok vótt, hogy tán még az onokámnak sincs akkora, abbú gyütt a dübdüb, dörrentésëk, nem is zene vót az, hanem valami csatazaj, én nem tudom. Valami nyomonkövető zenész lëhetëtt, mer’ nagyon modërn vótt. Erre rázták a hajokat, mëg kurjangattak, mint a legényëk husvétkor. Erre oszt’ kikeltem magambú. Igazábú nem tudom mit mondhattam nékik, vagy hogy üvöltöttem, de az biztos, hogy széjjeltörtem a magnójokat oszt’ a kezökbe nyomtam a tippanmeszelőt. Ezëk, hee, úgy suvickolták a mocskot lëfele a házam falárú, mint az ëccërëggy! Én meg ripakodtam közbe’, mint a bácáskurvák, ordítottam, ahogy anyám tanította. Csak úgy dógoztak ëgymás után, nëféjj! Fërtályóra së telt el, mán ragyogott fehéren a falam mëgint. Aaazanyátok szencségit, hát kikvónátoktik? Huligánok! Odafigyeltem a sarkokra is, azokat is montam, hogy në haggyák nekëm feketén, mer’ éccaka mëkkísértëm űköt. Átkot szórtam rájok, amíg az uccába láccottak.
Hááát, lelkëm. Próbákoznak az öreg Gizëlné, de azé’ ollyan könnyen én së adom magamot. Az anyátok szencségit, majd’ én mëttanítom nektëk a kutyafittyët, suhancok! Tík mëg në lëgyetëk ilyen ajjaházijak, segíjjétëk az öregasszont, hátha rátok hagy valamit.
Csókol benetëket,
Gizël
2010. november 25., csütörtök
Vizsgatanítás
Elkezdődött a vizsgaidőszakom, mivel már prezentálnom, bemutatnom, beadnom kell. Ezt egyébként onnan is tudom, hogy minden nap valami hihetetlen nagy baromságot álmodom. Ha megfilmesítenék, még művészfilmnek is durvák lennének. Ízelítő a kínálatból:
- Zoli néger terroristák ellen küzd, nejlonba csomagolt világban vágtat dzsipeken és lábas-alátétként alkalmazott gofriba sütött szerződés-darabokkal buktatja le a bűnbandát.
- Zoli egy ventilátorból álló, tejjel működő repülő apparátussal közlekedik Kisújszállás és Karcag között. A találmány remek: fél liter tejjel fél órát repül.
- Zoli és kolléganője szellemként bolyong a semmi közepén, de kísérteni támad kedvük, amit végül a kolléganő családi okokra hivatkozva lefúj. (Egyszer vagyok bolyongó lélek álmomban és akkor sem lehet kísérteni, tragédia!)
Aztán a legfrissebb, ma hajnali:
- Zolit a legrosszabb időpontban kimosott zoknitól kezdve az elkeveredett, város másik végén lévő menyasszonyon át az éppen vele játszani kívánó gyerekig minden megakadályozza abban, hogy részt vegyen a gyakorló tanítás záró felvonását megtestesítő vizsgatanításon.
Szerencsére azonban a valóságban nem így történt. Igaz, hogy felkeltem hajnal 3 órakor, hogy eljussak 8.55-re a helyszínre, de azt lehet mondani, hogy maga a tanítás remekül sikerült. Kicsit túlméreteztem az anyagot 45 percre, de rugalmasan átkötöttem az elméleti és gyakorlati részt. Kellőképpen hangsúlyoztam, viszont balga módon lenyíló doboznak neveztem a legördülő listát és a táblán a színek használata sem volt következetes, bár azt hiszem, ezeken az orbitálisnak nem nevezhető problémákon hamar túlteszem magam. (Mellesleg idejét sem tudom, hogy mikor írtam színes krétával utoljára.) Mindezek ellenére jó véleménnyel voltak rólam bíráim s ez bearanyozta a napomat. Azt hiszem, meg is kérdezem Gizel nénémet, mi újság vele. :-) Holnap megtudjátok.
- Zoli néger terroristák ellen küzd, nejlonba csomagolt világban vágtat dzsipeken és lábas-alátétként alkalmazott gofriba sütött szerződés-darabokkal buktatja le a bűnbandát.
- Zoli egy ventilátorból álló, tejjel működő repülő apparátussal közlekedik Kisújszállás és Karcag között. A találmány remek: fél liter tejjel fél órát repül.
- Zoli és kolléganője szellemként bolyong a semmi közepén, de kísérteni támad kedvük, amit végül a kolléganő családi okokra hivatkozva lefúj. (Egyszer vagyok bolyongó lélek álmomban és akkor sem lehet kísérteni, tragédia!)
Aztán a legfrissebb, ma hajnali:
- Zolit a legrosszabb időpontban kimosott zoknitól kezdve az elkeveredett, város másik végén lévő menyasszonyon át az éppen vele játszani kívánó gyerekig minden megakadályozza abban, hogy részt vegyen a gyakorló tanítás záró felvonását megtestesítő vizsgatanításon.
Szerencsére azonban a valóságban nem így történt. Igaz, hogy felkeltem hajnal 3 órakor, hogy eljussak 8.55-re a helyszínre, de azt lehet mondani, hogy maga a tanítás remekül sikerült. Kicsit túlméreteztem az anyagot 45 percre, de rugalmasan átkötöttem az elméleti és gyakorlati részt. Kellőképpen hangsúlyoztam, viszont balga módon lenyíló doboznak neveztem a legördülő listát és a táblán a színek használata sem volt következetes, bár azt hiszem, ezeken az orbitálisnak nem nevezhető problémákon hamar túlteszem magam. (Mellesleg idejét sem tudom, hogy mikor írtam színes krétával utoljára.) Mindezek ellenére jó véleménnyel voltak rólam bíráim s ez bearanyozta a napomat. Azt hiszem, meg is kérdezem Gizel nénémet, mi újság vele. :-) Holnap megtudjátok.
2010. november 17., szerda
Csőstül összejött
Hej, bizony, mostanában aztán! De még hogy! Annyi a beadni való dolgozat, kiszámolni való feladat, megvalósításra váró mérés, elvégzendő értékelés, embert próbáló számítás, módszertanilag megfelelő prezentálás, képbe kerülő vizsgatanítás, kidolgozandó pedagógiai módszer (logóval!), hogy az ember agya eldurran.
Nálam tegnap este jött el ez a pillanat.
Szembesültem azzal, hogy a tantárgyi követelményeket legcélszerűbb mindig azelőtt elolvasni, hogy bármihez is hozzáfognánk az adott tantárgyat illetően, mivel hihetetlenül nagy méretű, nádnyelves fúvókával megszólaltatott hangszereket (oboa) kerülhetünk el ezzel. Például nem kell újra megírni valamit, amiről egy hét munka után azt hinné az ember, hogy éppen elkészült vele. Gigarosszul tud esni az ilyesmi, legalább annyira, mint amikor egy embermagas kártyavár összedől. Vagy egy majdnem kirakott puzzle-t szétdíbol egy kiskutya. Vagy... bármi, amiben sok munka van, és laza csuklómozdulatot követően szép halkan lehet rácsukni a kukatetőt.
Szóval ilyesmiket csinálok mostanában. Ugyanakkor egyre jobban felfedezem magamnak a Moodle-t, mint oktatáskezelő rendszert. Ebben fejlesztek mostanában dolgozatokat, kurzusokat, terjesztek tananyagokat, próbálkozom vele. Legalább a javítás idejét megspórolom. Persze, ez sem sem igaz, mert egy jó teszthez kell legalább 40 kérdés, azzal meg igencsak elpöcsörészem vagy 3-4 órát, mire minden klappol és semmi sincs elírva. De legalább csak egyszer kell megírni. :) Mindennek van előnye.
Ma ennyit mondanék a varázslatosan tartalmas, meglepetéseket sem nélkülöző mesterképzésről, aminek diplomáját addig úgysem kapom meg, amíg nyelvvizsgám nem lesz, az meg fogalmam sincs, hogy mikor lesz... Az élet harc.
Nálam tegnap este jött el ez a pillanat.
Szembesültem azzal, hogy a tantárgyi követelményeket legcélszerűbb mindig azelőtt elolvasni, hogy bármihez is hozzáfognánk az adott tantárgyat illetően, mivel hihetetlenül nagy méretű, nádnyelves fúvókával megszólaltatott hangszereket (oboa) kerülhetünk el ezzel. Például nem kell újra megírni valamit, amiről egy hét munka után azt hinné az ember, hogy éppen elkészült vele. Gigarosszul tud esni az ilyesmi, legalább annyira, mint amikor egy embermagas kártyavár összedől. Vagy egy majdnem kirakott puzzle-t szétdíbol egy kiskutya. Vagy... bármi, amiben sok munka van, és laza csuklómozdulatot követően szép halkan lehet rácsukni a kukatetőt.
Szóval ilyesmiket csinálok mostanában. Ugyanakkor egyre jobban felfedezem magamnak a Moodle-t, mint oktatáskezelő rendszert. Ebben fejlesztek mostanában dolgozatokat, kurzusokat, terjesztek tananyagokat, próbálkozom vele. Legalább a javítás idejét megspórolom. Persze, ez sem sem igaz, mert egy jó teszthez kell legalább 40 kérdés, azzal meg igencsak elpöcsörészem vagy 3-4 órát, mire minden klappol és semmi sincs elírva. De legalább csak egyszer kell megírni. :) Mindennek van előnye.
Ma ennyit mondanék a varázslatosan tartalmas, meglepetéseket sem nélkülöző mesterképzésről, aminek diplomáját addig úgysem kapom meg, amíg nyelvvizsgám nem lesz, az meg fogalmam sincs, hogy mikor lesz... Az élet harc.
2010. november 13., szombat
Sütirap 2010
Ki ne emlékezne a 2007. februárjában közzétett és azóta több, mint 17.000 megtekintést megért Sütirap című veretes videónkra? Azoknak, akiknek valamiért kiesett az emlékezetükből, itt a lehetőség, hogy pótolják a veszteséget:
Közel 4 évvel azután, hogy az eredeti verzió világhódító útjára indult, blogunk hivatalos rappere újrahangszerelte a nótáját és egy fejlettebb, kidolgozottabb stílust tár elénk. 45 másodpercnyi extázis és gyönyör, itt a Sütirap 2010!
Bármilyen hihetetlen, a két előadó egy és ugyanaz a személy. És most – szavazzatok!
Az eredeti dalszöveg itt található. Rapperünk egyéb munkái:
Közel 4 évvel azután, hogy az eredeti verzió világhódító útjára indult, blogunk hivatalos rappere újrahangszerelte a nótáját és egy fejlettebb, kidolgozottabb stílust tár elénk. 45 másodpercnyi extázis és gyönyör, itt a Sütirap 2010!
Bármilyen hihetetlen, a két előadó egy és ugyanaz a személy. És most – szavazzatok!
Az eredeti dalszöveg itt található. Rapperünk egyéb munkái:
2010. november 11., csütörtök
2010. november 8., hétfő
Regisztráció
Hirtelen azt sem tudom, hogy hol kezdjem. Kezdem talán azzal, hogy a Gmailben így egy jó idő után észrevettem az "Összes megjelölése olvasottként" funkciót, amivel a levelező által már letöltött és általam elolvasott e-maileket egy gombnyomással lehet olvasottá tenni a webes felületen, archiválás előtt. Remek. Most már csak az "Összes megjelölése olvasottként és archiválás" funkció hiányzik, hogy azért ne kelljen külön kattintani. Persze, tudom, használjak szűrőt és a többi, de azért szeretem a webes felületen is látni a leveleket. Sajnos ez a funkció nem került be a mobilos felületre, pedig igencsak előnyös volna. A mobilos felületre az ilyen dolgok valamiért nem kerülnek be, pedig jobban érezném magam, ha 25 levelet nem kellene egyenként kijelölni, olvasottnak jelölni, majd újra bekattogni és archiválni... Komolyan mondom, amióta beregisztráltam a Gmailre, ez a – számomra – egyik leghasznosabb funkció. De csak azért, mert jellemzően nem a webes felületen olvasom a leveleimet.
Apropó regisztráció. Véget ért az őszi szünet, és ma, rögtön az első napon, csúnyán arcul ütött a felismerés. Elhangzott ugyanis ez a mondat egy 11. évfolyamos, informatikai szakmacsoportos diák szájából:
Ez megerősített engem abban, hogy sokszor a mondanivalómnak a nagy része nem is jut el a diákokhoz. Nem fogalmazok én körmönfontan és próbálok nem körmondatokban magyarázni, ennek ellenére amikor ilyeneket hallok azért égnek áll a hajam. Akkor pedig hülyén nézek ki. A legfurcsább az az egészben, hogy legtöbbjük állandóan a netet bújja és gyakorlatilag már nincs olyan valamire való szolgáltatás, ahová ne kellene beregisztrálni, ő mégsem érti és nem tudja, hogy ez mire való. De persze honnan is kellene tudnia, ha soha nem mondta el neki senki? Lehet, hogy ilyenkor nem ártana utána keresni a dolgoknak.
Azért, hogy a későbbiekben tudjak hivatkozni erre, ideírom összefoglaló jelleggel azt, amit akár órán is elmondhattam volna, hogy a regisztráció arra való, hogy egy felhasználó hozzáféréssel rendelkezzen egy internetes (jellemzően) portálhoz, legyen saját fiókja, profilja, egy élettere az adott szolgáltatónál, amit kedvére kialakíthat, átszabhat, rendszerezhet. Regisztráció nélkül nagyobb a biztonsági kockázat és az névtelenség adta lehetőséggel is többen visszaélnek.
Ezt tanultuk a mai napon.
Apropó regisztráció. Véget ért az őszi szünet, és ma, rögtön az első napon, csúnyán arcul ütött a felismerés. Elhangzott ugyanis ez a mondat egy 11. évfolyamos, informatikai szakmacsoportos diák szájából:
– Én nem tudom, hogy mi az a regisztráció, nem értem, hogy miért van rá szükség.
Ez megerősített engem abban, hogy sokszor a mondanivalómnak a nagy része nem is jut el a diákokhoz. Nem fogalmazok én körmönfontan és próbálok nem körmondatokban magyarázni, ennek ellenére amikor ilyeneket hallok azért égnek áll a hajam. Akkor pedig hülyén nézek ki. A legfurcsább az az egészben, hogy legtöbbjük állandóan a netet bújja és gyakorlatilag már nincs olyan valamire való szolgáltatás, ahová ne kellene beregisztrálni, ő mégsem érti és nem tudja, hogy ez mire való. De persze honnan is kellene tudnia, ha soha nem mondta el neki senki? Lehet, hogy ilyenkor nem ártana utána keresni a dolgoknak.
Azért, hogy a későbbiekben tudjak hivatkozni erre, ideírom összefoglaló jelleggel azt, amit akár órán is elmondhattam volna, hogy a regisztráció arra való, hogy egy felhasználó hozzáféréssel rendelkezzen egy internetes (jellemzően) portálhoz, legyen saját fiókja, profilja, egy élettere az adott szolgáltatónál, amit kedvére kialakíthat, átszabhat, rendszerezhet. Regisztráció nélkül nagyobb a biztonsági kockázat és az névtelenség adta lehetőséggel is többen visszaélnek.
Ezt tanultuk a mai napon.
2010. november 4., csütörtök
Motorra még nem telik
Így a szünet közepén némileg depresszív hangulatba kerültem. Szembesülnöm kellett azzal, hogy a fizetésem sajnos semmire sem elég. A postán szelektív csekkbefizetés volt, a teszkóban elmentem a kedvenc csokim mellett anélkül, hogy akár egy pillantást vetettem volna rá, szerintem meg is sértődött, de nem baj. Vettem viszont egy kabátot (ezt már nem a teszkóban), ami annyira jó, hogy életem párja szerint már csak egy motor hiányzik alólam és egyébként újra belém szeretett. Persze nem a ruha teszi az embert, tudjuk ezt mindannyian. :-) Így a hatalmas depresszióm közepette azért dolgozok keményen: megírtam egy csomó beadni való munkát az egyetemre és készültem a dolgos hétköznapokra is egy kicsit. Ettől jobb lett a kedvem, na meg attól is, hogy remek őszi idő van, ami az őszi szünet ideje alatt már nem is lehetne jobb. Sajnálom azért, hogy alapvetően nem a pihenésről, hanem a magamat-utol-való-érésről szól a szünet, dehát ilyen a tanuló-dolgozó ember élete. Talán májusra megszabadulok minden kíntól és gondtalan nyári szünetnek nézek elébe. Azonban hogy ez mennyire fog megvalósulni, az a jövő titka. Most pedig nézek egy vígjátékot, és egész este kacagni fogok.
2010. november 2., kedd
Honfoglaló innováció
Tegnap este az őszi szünet adta lehetőségeket kihasználva május után újra beléptem a Honfoglalóra. Ebben a játékban állandóan változik valami, főleg ha az ember csak így fél évente egy-két játékra lép be. A legnagyobb meglepetést az okozta, hogy a támadás némiképpen megváltozott: a játék során nehezen gyűjtögetett aranytallérjainkért megvásárolhatóak különböző kiegészítő szolgáltatások, amik kényelmesebbé teszik a harcot.
Többek között már nem csak a szomszédos megyéket lehet támadni a játékban, hanem ejtőernyős támadást is lehet indítani a nem szomszédos megyék ellen, akármilyen messze is vagyunk tőlük.
Az ejtőernyős támadás lehetőségét kicsi ikon jelzi
Aztán van arra lehetőség, ha biztosabbra akarunk menni, hogy ellenfeleinket egy olyan témában feltett kérdéssel támadjuk meg, amik hozzánk közelebb állnak. Tematikus támadás, ahogy a játékban ezt nevezik. Ha szimpatikus a tudománytörténet, de az ellenfél annyira nem vágja a témát, be lehet próbálkozni egy ilyennel is.
A tematikus támadás lehetőségét egy jól irányzott célkereszt jelöli
A stratégiailag fontos területeket kisebb erőddel védhetjük meg, akár a várunkat is. Ennek az a lényege, hogy ha az ellenfelek ezt a területet támadják, akkor – hasonlóan a várak támadásához – eggyel több kérdésre kell jól felelniük, vagy eggyel többször kell jól tippelniük a játék során. Sima mezőknél ez két kérdést jelent, várnál pedig a nagy várat és a kicsit is le kell győzni, tehát négy kérdésre kell jól felelni.
Erősítsünk erőddel!
Ezeknek a bónuszoknak az igénybevétele, mint már fentebb említettem, aranytallérba kerül, ráadásul mindegyiket egy játék során csak egyszer lehet bevetni, így a sok aranytallérral rendelkezők sem tudják szétbarmolni a játékot azzal, hogy folyamatosan ezeket használják. Nekem tetszenek ezek az újdonságok, a Honfoglaló pedig szerintem még mindig egy színvonalas kvízjáték a magyar neten, annak ellenére is, hogy már gyakorlatilag nincs olyan hely a képernyőn, ahová ne lennének reklámok pakolva.
Ja, és egy gyönyörű kép a tegnapi játékból, a miheztartás végett:
Taroltam!
Többek között már nem csak a szomszédos megyéket lehet támadni a játékban, hanem ejtőernyős támadást is lehet indítani a nem szomszédos megyék ellen, akármilyen messze is vagyunk tőlük.
Az ejtőernyős támadás lehetőségét kicsi ikon jelziAztán van arra lehetőség, ha biztosabbra akarunk menni, hogy ellenfeleinket egy olyan témában feltett kérdéssel támadjuk meg, amik hozzánk közelebb állnak. Tematikus támadás, ahogy a játékban ezt nevezik. Ha szimpatikus a tudománytörténet, de az ellenfél annyira nem vágja a témát, be lehet próbálkozni egy ilyennel is.
A tematikus támadás lehetőségét egy jól irányzott célkereszt jelöliA stratégiailag fontos területeket kisebb erőddel védhetjük meg, akár a várunkat is. Ennek az a lényege, hogy ha az ellenfelek ezt a területet támadják, akkor – hasonlóan a várak támadásához – eggyel több kérdésre kell jól felelniük, vagy eggyel többször kell jól tippelniük a játék során. Sima mezőknél ez két kérdést jelent, várnál pedig a nagy várat és a kicsit is le kell győzni, tehát négy kérdésre kell jól felelni.
Erősítsünk erőddel!Ezeknek a bónuszoknak az igénybevétele, mint már fentebb említettem, aranytallérba kerül, ráadásul mindegyiket egy játék során csak egyszer lehet bevetni, így a sok aranytallérral rendelkezők sem tudják szétbarmolni a játékot azzal, hogy folyamatosan ezeket használják. Nekem tetszenek ezek az újdonságok, a Honfoglaló pedig szerintem még mindig egy színvonalas kvízjáték a magyar neten, annak ellenére is, hogy már gyakorlatilag nincs olyan hely a képernyőn, ahová ne lennének reklámok pakolva.
Ja, és egy gyönyörű kép a tegnapi játékból, a miheztartás végett:
Taroltam!2010. október 28., csütörtök
Limitált kiadás
Iskolánkban éppen a gólyahét zajlik, melynek az idei tanévben egy részét képezi a Facebookon történő aktivitás, valamint az iskola weblapján történő szavazás is (legjobb jelmezre, legjobb versre lehet szavazni). Ez utóbbit az ingyenes Google Dokumentumok segítségével valósítottam meg, mivel úgy gondoltam, hogy egy itt elkészített űrlapra aztán lehet nyomkodni a válaszokat. Biztosan elég lesz.A diákok azonban, mint már olyan sokszor, meglepő dolgot produkáltak, és nyomták a saját osztályukra a gombot, egérrepedtéig. A szavazás így egy ponton megrekedt, sőt, ha kedvenc rendszergazdánk szavajárásával szeretnék élni (mely szavajárását ékes szóval demonstrálja a jámbor lelkű diáksereg előtt is bármikor), "összehányta magát a rendszer", megállt, nem lehetett tovább szavazni. Semmilyen megoldással nem lehetett rábírni arra, hogy tovább menjen: 18946 szavazat után végképp vége volt a történetnek.
Gondoltam, készítek gyorsan egy másik űrlapot, azt már biztosan nem nyomják tele. Dehogynem... pillanatok alatt telekattintották azt is, így aztán – igazságos vagy nem igazságos versenyben, magam sem tudom – 37892 szavazattal zártuk a tegnapi napot. A saját osztályom sajnos második helyezett lett. A mai szavazás még folyamatban van, a rendszer egyelőre bírja a terhelést. Meglátjuk, hogy meddig. :)
2010. október 24., vasárnap
Képtől képig
Egy általános iskolai nyelvtankönyvemben szerepelt a következő felirat: a kép nemzetközi közlőnyelv. A kép fölött egy férfi/női WC jellegzetes szimbóluma, illetve egy kresz-táblán lévő vonat volt látható. Nem tudom, hogy ennek következtében-e, de idegen helyen, ha meglátom a WC-szimbólumokat, ez a nemzetközi közlőnyelv szöveg mindig eszembe jut.
A képek története a régmúltra nyúlik vissza. Az olvasni nem tudó ősember a barlang falára festette azt, ami éppen történt vele a nap folyamán: naplót készített szegényes eszközeivel, hiszen írni nem tudott. A középkori templomokban hatalmas festmények, freskók foglaltak helyet. A dekoráción túlmenően ezek a gigantikus alkotások a tájékoztatás szerepét töltötték be: a középkori emberek meglehetősen műveletlenek voltak. Legalább 90%-uk sem írni, sem olvasni nem tudott, éppen ezért volt szükség arra, hogy a tudást valamilyen, az íráshoz és az olvasáshoz nem kötött közlőnyelvvel juttassák el a néphez. A legjobb megoldásnak erre a képek alkalmazása látszott. A képek történeteire való utalással jobban rögzültek a régmúlt eseményeit feltáró történetek és mesék.
Vénusz születése
Az újkorban az emberiség felvilágosodott. Kötelezővé vált az iskolai oktatás minden gyerek számára, így rohamosan csökkent az analfabéták száma. Teljesen általánossá vált az írástudás és az olvasás. Egyre több könyv jelent meg, ami a nagyközönség számára is elérhető volt. Ezeket már nem csak tudósok forgatták zárt könyvtárakban, hanem bárki számára lehetőséget nyújtottak az ismeretek bővítésére. A nyilvános könyvtárak megjelenésével erősödött az olvasási kedv is.
Ma már nehezen értjük meg, hogy valaki hogyan igazodik el a világban anélkül, hogy olvasni tudna, bár az olvasási kedv az utóbbi időben erősen megtorpanni látszik. Az oktatásban töltött pár évem alatt volt szerencsém felfedezni, hogy fiataljaink vagy nem szeretnek, vagy nem tudnak olvasni. Esetleg ezt a kettőt kombinálják. Kivétel nagyon kevés van. Legtöbbjük egész egyszerűen nem képes megérteni az írott szövegeket, nem tudja képzetekhez társítani az olvasottakat. Nehezen tudják elképzelni egy könyv történetét, kiszínezni azt gondolatban, amit olvasnak. Lemaradnak erről az élményről, a saját képzeleteik játékáról. Üdítő kivétel egy olyan diák, aki érdeklődik, utána olvas a tárgyalt témának, vagy csak egyáltalán: végigolvassa azt, ami szükséges ahhoz, hogy tovább haladhasson a tanulmányaiban.
Az utóbbi időben magam is ahhoz folyamodom, hogy a tanulnivalót képekkel illusztráljam. Sokat prezentálok, többet, mint régebben. Így jobban megmaradnak a diákokban azok a dolgok, amiket tananyagként elő kell vezetnem számukra. A mai fiatalok ugyanis alapvetően vizuálisak. Nem kell, hogy olvassanak ahhoz, hogy információt szerezzenek: elég csak bekapcsolni a tévét vagy megnézni egy-két videót a YouTube-on. Nem is csoda, hogy egyre jobban hanyatlik az írásos információ népszerűsége az interneten is: a képek, videók, animációk sokkal nagyobb népszerűséggel bírnak, egyszerűbb őket befogadni.
De nem csak ez oka, hogy a vizualitás teret nyer: ha megnézünk egy mai modern mobil eszközt (ami rendkívül népszerű fiataljaink körében), mást sem találunk benne, mint érintőképernyőt, ikonokkal (=képekkel), tehát még csak a menüpontokat sem kell elolvasnia a felhasználónak. Elég ha az ujjával bök a megfelelő helyre, máris indul a megfelelő funkció. Ezen a téren mindenképpen visszafelé haladunk, a képek felé: bár nem festünk gigászi freskókat a falakra, plafonokra, a képek mindenhol körbevesznek és befolyásolnak bennünket. Komoly pszichológiai háttérmunka eredményeképpen hatnak ránk a reklámok, színek és képek is.
A képek, ha véglegesen át nem is veszik az írott szövegek szerepét, mindenképpen felértékelődnek az elkövetkezendő időszakban. Képtől képig jutunk így, miközben a társult tudás leértékelődik. A művelt ember pedig vélhetően egyre inkább többet fog érni. Érdemes tehát befektetni némi tanulást azért, hogy hasznosnak érezzük magunkat a többiek között.
A képek története a régmúltra nyúlik vissza. Az olvasni nem tudó ősember a barlang falára festette azt, ami éppen történt vele a nap folyamán: naplót készített szegényes eszközeivel, hiszen írni nem tudott. A középkori templomokban hatalmas festmények, freskók foglaltak helyet. A dekoráción túlmenően ezek a gigantikus alkotások a tájékoztatás szerepét töltötték be: a középkori emberek meglehetősen műveletlenek voltak. Legalább 90%-uk sem írni, sem olvasni nem tudott, éppen ezért volt szükség arra, hogy a tudást valamilyen, az íráshoz és az olvasáshoz nem kötött közlőnyelvvel juttassák el a néphez. A legjobb megoldásnak erre a képek alkalmazása látszott. A képek történeteire való utalással jobban rögzültek a régmúlt eseményeit feltáró történetek és mesék.
Vénusz születéseAz újkorban az emberiség felvilágosodott. Kötelezővé vált az iskolai oktatás minden gyerek számára, így rohamosan csökkent az analfabéták száma. Teljesen általánossá vált az írástudás és az olvasás. Egyre több könyv jelent meg, ami a nagyközönség számára is elérhető volt. Ezeket már nem csak tudósok forgatták zárt könyvtárakban, hanem bárki számára lehetőséget nyújtottak az ismeretek bővítésére. A nyilvános könyvtárak megjelenésével erősödött az olvasási kedv is.
Ma már nehezen értjük meg, hogy valaki hogyan igazodik el a világban anélkül, hogy olvasni tudna, bár az olvasási kedv az utóbbi időben erősen megtorpanni látszik. Az oktatásban töltött pár évem alatt volt szerencsém felfedezni, hogy fiataljaink vagy nem szeretnek, vagy nem tudnak olvasni. Esetleg ezt a kettőt kombinálják. Kivétel nagyon kevés van. Legtöbbjük egész egyszerűen nem képes megérteni az írott szövegeket, nem tudja képzetekhez társítani az olvasottakat. Nehezen tudják elképzelni egy könyv történetét, kiszínezni azt gondolatban, amit olvasnak. Lemaradnak erről az élményről, a saját képzeleteik játékáról. Üdítő kivétel egy olyan diák, aki érdeklődik, utána olvas a tárgyalt témának, vagy csak egyáltalán: végigolvassa azt, ami szükséges ahhoz, hogy tovább haladhasson a tanulmányaiban.
Az utóbbi időben magam is ahhoz folyamodom, hogy a tanulnivalót képekkel illusztráljam. Sokat prezentálok, többet, mint régebben. Így jobban megmaradnak a diákokban azok a dolgok, amiket tananyagként elő kell vezetnem számukra. A mai fiatalok ugyanis alapvetően vizuálisak. Nem kell, hogy olvassanak ahhoz, hogy információt szerezzenek: elég csak bekapcsolni a tévét vagy megnézni egy-két videót a YouTube-on. Nem is csoda, hogy egyre jobban hanyatlik az írásos információ népszerűsége az interneten is: a képek, videók, animációk sokkal nagyobb népszerűséggel bírnak, egyszerűbb őket befogadni.
De nem csak ez oka, hogy a vizualitás teret nyer: ha megnézünk egy mai modern mobil eszközt (ami rendkívül népszerű fiataljaink körében), mást sem találunk benne, mint érintőképernyőt, ikonokkal (=képekkel), tehát még csak a menüpontokat sem kell elolvasnia a felhasználónak. Elég ha az ujjával bök a megfelelő helyre, máris indul a megfelelő funkció. Ezen a téren mindenképpen visszafelé haladunk, a képek felé: bár nem festünk gigászi freskókat a falakra, plafonokra, a képek mindenhol körbevesznek és befolyásolnak bennünket. Komoly pszichológiai háttérmunka eredményeképpen hatnak ránk a reklámok, színek és képek is.
A képek, ha véglegesen át nem is veszik az írott szövegek szerepét, mindenképpen felértékelődnek az elkövetkezendő időszakban. Képtől képig jutunk így, miközben a társult tudás leértékelődik. A művelt ember pedig vélhetően egyre inkább többet fog érni. Érdemes tehát befektetni némi tanulást azért, hogy hasznosnak érezzük magunkat a többiek között.
2010. október 20., szerda
Mai napnak történetje czimszavakban
S csergeté meg vala az Úr ébresztőnek trillázássát husz perczel hat után vala. S magam már kimászék rögvest orcám tisztítandó. Felöltvén szokvány-leplem, készen állottam a harcra, mit eme nap kinált. Rögvest reggeltájt, mikorron az áldott Nap fénye még csak surolá anyaföld rögeit, a bohó tanulóifjuság számára adom át tudásom, mi bennem évek alatt felgyüle, leülepede, s tudatom szürején általpaszirozván rendszerbe kasírozóda vala. Meglett korú ifjak okitássa tripla tanórában elfáraszt vala, s ím máris sarjadó ifjaktól szakajtom le tudásnak virágját, melynek magvát magam ültettem el vala. Némelyik férges, szintelen vala, s néhol biza ki sem hajtott, de azonmód itt a következő okitás, melyben folyó szövegnek szerkesztésébe merülünk bele, mint mély tóba, mely lehúz bennünket oly mélyre. Csengőszóra azonban felbukkanunk s számítógépek programozássának mély kulturájával teszem érdekesebbé a napot már a tanulóifjuság számára, melyet ők lélekben bizonyára megköszönnek nekem. Napi rutinomat illatos, gőzölgő kávéval szakítám meg, mely után beugrom vala egy kicsit segítni, hogy kollegiális viszonyt ápoljak, s hogy minden gördülhessen a maga útján tova. Jóllehet a rám rótt kötelesség terhe igen nagy, s alatta roskadva látogatom meg fejlődő városunk művelődési központjának auláját. Itten tüdejemet átszürék sugarakkal, de annyit sem mondanak: klumpa. Az idő ím délutánba hajlik már, magam meglepetésből ételt készitek, melyből jóízűen fogyasztunk öt tájban szívem szerelmével. Kávéivásnak ideje jövel, rákövetkezően pedig métely és posvány, mi lehúz engem újra a mélybe: zárthelyi dolgozatra tanulok ímhol, melyből csak a naplómba való írás adhat menedéket, egy-egy lélegzetet, hogy teljesen meg ne tompuljon agyam, s el ne vesszek az ingoványban.
2010. október 15., péntek
Beszélő vonatok
A mai napon éppen hazafelé utaztam a suliból, amikor indulás után egy trillázó hangot követően arra lettem figyelmes, hogy a mozdonyvezető beszél hozzánk:
– Hölgyeim és Uraim! Szeretettel köszöntöm Önöket a Budapest, Nyugati pályaudvarról Ceglédre közlekedő személyvonaton. Jó utazást kívánok Önöknek!
Ehh, mondom, ennek már fele sem tréfa, hirtelen annyit ugrottunk az időben a kora reggeli 7.30-as vonat rozsdás, málló világához képest, hogy hirtelen felfogni sem voltam képes, ami velem történt. Köszöntenek? Jó utat kívánnak? Érdekes egyébként, hogy ezen kívül semmi változás nem történt a szokásos járathoz képest, de máris jobb szájízzel merültem bele a hálózati szolgáltatások ZH-ra való tanulásba – amely holnap lesz esedékes, és nem mellesleg levél Xanaxon élek már.
Alig haladunk kicsikét, megint trilla, majd közli velünk a masiniszta, hogy Budapest, Zugló megálló következik, az ajtók a jobb oldalon nyithatók. Öcsém, mondom: én, mint parasztgyerek azon is meglepődtem, hogy a 4-6-os villamoson, Pesten, egyáltalán bemondják, hogy melyik megálló következik, de hogy a vonaton, gyerekek... hihetetlen. Az apparátus egyébként már évek óta megvan, van mód arra, hogy a vonat vezetője ilyen szimplex formában kommunikáljon az utazóközönséggel (hopp, egy hálózatos fogalom, hogy szimplex, vigyázzál, benne vagyok!), ezt mégsem szokták alkalmazni. Pedig nagyon jó megoldás.
Ekkor már úgy gondoltam, hogy ezt be kell mutatnom, ezt nekem rögzítenem kell, hát meg is tettem, de sajnos a hangmérnökünk nem állt a helyzet magaslatán, ezért pont ami a lényeg, az lett a legrosszabb minőségű: talán ki tudjátok silabizálni, na, mégis:
Azt már nem is mondom, hogy Ferihegy előtt angolul és németül is elhangzott, hogy a repülőtér következik: nah, vigyázzunk azért! Amikor pedig a végállomásra értünk, jó hétvégét kívánt nekünk a mozdonyvezetőnk, elköszönt tőlünk... Hihetetlen. De jól jött volna ez a prémium szolgáltatás nekem egy éve, amikor akkora köd volt, hogy fogalmam sem volt, hogy hol tartunk. Pedig illett volna átszállnom. Akkor a mobilos helymeghatározás mentett meg...
Hát így utaztam én a mai napon, legnagyobb meglepetésemre. Remélem, hogy ez a szolgáltatás hamarosan mindennapossá válik, és jobb képet sikerül kialakítani ezáltal is országunk vasúti közlekedéséről. Már éppen itt lenne az ideje, hogy valami változzon. Mint látszik, nem kellene annyira sok minden hozzá.
– Hölgyeim és Uraim! Szeretettel köszöntöm Önöket a Budapest, Nyugati pályaudvarról Ceglédre közlekedő személyvonaton. Jó utazást kívánok Önöknek!
Ehh, mondom, ennek már fele sem tréfa, hirtelen annyit ugrottunk az időben a kora reggeli 7.30-as vonat rozsdás, málló világához képest, hogy hirtelen felfogni sem voltam képes, ami velem történt. Köszöntenek? Jó utat kívánnak? Érdekes egyébként, hogy ezen kívül semmi változás nem történt a szokásos járathoz képest, de máris jobb szájízzel merültem bele a hálózati szolgáltatások ZH-ra való tanulásba – amely holnap lesz esedékes, és nem mellesleg levél Xanaxon élek már.
Alig haladunk kicsikét, megint trilla, majd közli velünk a masiniszta, hogy Budapest, Zugló megálló következik, az ajtók a jobb oldalon nyithatók. Öcsém, mondom: én, mint parasztgyerek azon is meglepődtem, hogy a 4-6-os villamoson, Pesten, egyáltalán bemondják, hogy melyik megálló következik, de hogy a vonaton, gyerekek... hihetetlen. Az apparátus egyébként már évek óta megvan, van mód arra, hogy a vonat vezetője ilyen szimplex formában kommunikáljon az utazóközönséggel (hopp, egy hálózatos fogalom, hogy szimplex, vigyázzál, benne vagyok!), ezt mégsem szokták alkalmazni. Pedig nagyon jó megoldás.
Ekkor már úgy gondoltam, hogy ezt be kell mutatnom, ezt nekem rögzítenem kell, hát meg is tettem, de sajnos a hangmérnökünk nem állt a helyzet magaslatán, ezért pont ami a lényeg, az lett a legrosszabb minőségű: talán ki tudjátok silabizálni, na, mégis:
Azt már nem is mondom, hogy Ferihegy előtt angolul és németül is elhangzott, hogy a repülőtér következik: nah, vigyázzunk azért! Amikor pedig a végállomásra értünk, jó hétvégét kívánt nekünk a mozdonyvezetőnk, elköszönt tőlünk... Hihetetlen. De jól jött volna ez a prémium szolgáltatás nekem egy éve, amikor akkora köd volt, hogy fogalmam sem volt, hogy hol tartunk. Pedig illett volna átszállnom. Akkor a mobilos helymeghatározás mentett meg...
Hát így utaztam én a mai napon, legnagyobb meglepetésemre. Remélem, hogy ez a szolgáltatás hamarosan mindennapossá válik, és jobb képet sikerül kialakítani ezáltal is országunk vasúti közlekedéséről. Már éppen itt lenne az ideje, hogy valami változzon. Mint látszik, nem kellene annyira sok minden hozzá.
2010. október 13., szerda
Nem üzenőfüzet
Megkérek minden volt és jelenlegi tanítványomat, hogy a naplót ne használja személyes üzenőfalnak, a kommentezési lehetőséget pedig ne tekintse velem való személyes kapcsolatfelvételi módnak. Ez a napló nem azért készül, hogy a naplóban érintett témáktól eltérő üzenetekkel megkeressetek engem.
Köszönöm.
Köszönöm.
Fontos dolgok
Olyan érdekesen kopnak ezek a billentyűk. Az E már teljesen simára kopott, a fény is megcsillan rajta, de a szóköznek csak a jobb oldala kopik. Miért lehet? Biztosan ott nyomkodom gyakrabban. És ez a gumírozás a kijelző körül… milyen jól megoldották, hogy ha lehajtom a laptop fedelét, akkor ne verődjön a kijelző a billentyűzetbe. Ügyes. Volt már nekem valaha ilyen világmegváltó ötletem? Nem hiszem. És egyébként is hogy tudták ezt az egész gépet ilyen kicsiben megcsinálni? Nem tudom, de azért ez mérnöki csúcsteljesítmény. Mi ez a sok kosz? Hát nem látok semmit, ha mondom! Áh, a kijelzőn áll a por, le kell hogy töröljem. Így, mivel is? A pulóverem ujja tökéletes választás erre. No, máris szebb, ragyog. Sokkal jobban látszik a kép. De hogy szedjem ki a piszkot innen, ahol a kijelző felnyílik? Zsanér ez, azt mondják. A kisujjam nem megfelelő, egy csomó por ott marad. Igen, a papírzsebkendő jó lesz. De nem csak így, na, mindjárt hajtogatok egy kicsit belőle, hogy beférjen… igen, még egy picit… Áh, nem fér oda teljesen. Vajon van nálam egy toll? Ó igen. Annak a végére, ha hajtok egy kis zsepit… na, most már tiszta is lett. Fültisztító pálcika jobb volna. Na, most meg beleszorult egy kis papír. Ezt valamivel ki kell szedni. Kulcsom? Nem, összekarcolja. Rotring-ceruza. Igen, ez jó. Ki is jött a kis mocsok… Fel van még töltve a gép? Igen, van még 80%. Miért akad be mindenbe az egér kábele? Ja, rajta van a gép. Venni kellene egy vezeték nélküli egeret. A múltkor láttam is egy jót, csak megint nem volt nálam egy fia buznyák sem. Na, így, szépen elrendezem, és akkor talán jobban tudok dolgozni. Meg persze jobban tudok figyelni is arra, amit csinálok.
Jaj, annyira megterhelő ZH-ra tanulni, PDF-ből, laptopon.
Jaj, annyira megterhelő ZH-ra tanulni, PDF-ből, laptopon.
2010. október 12., kedd
Rövid volt ez a hét
A lassan szétmálló karcagi Déryné Művelődési Központban egy kicsit elcsúsztak a napok számának és nevének összepárosításával. A kiírás szerint ma, pénteken lesz a bemutatója a Salt ügynök című filmnek. Ma ugyan kedd van, de ez a film élvezeti értékéből mit sem von le, bár szerintem akkor sem, ha 15-én, kedden vetítik majd. :-)
2010. október 10., vasárnap
2010. október 8., péntek
A keleti világ érdekességei
Tegnap egy érdekes eszmefuttatásban volt részem, amelyet ma beidéznék blogom hasábjaira. Ha nem tudtad eddig a japán, koreai és kínai írásjeleket megkülönböztetni egymástól, olvasd el hűséges olvasónk, r4tb4g sorait, aki az alábbiakban foglalja össze a tudnivalókat:
Hogy a keleti hangulatot fokozzuk, frissiben osztanám meg az olvasóközönséggel legújabb muzikális alkotásomat, amelynek címe, stílusosan: Mah Jongg.
Ha letöltenéd a dalt, katt ide!
Van erre egy maszek technikám. Ami ilyen szögletesebb, egyenes vonalakból áll + kis karikák az a koreai. Abban sok a pálcikaember. Az összevissza krix-krax, ami olyan, mintha egy bozontos pemzlivel húzták volna a vonalat, az a kínai. A maradék a japán. Így ránézésre is amúgy a japán a legszebb. Kínaival összehasonlítva olyan, mint egy szépen meg rondán író gyerek írása közötti különbség. A japán arányos ívekből és egyenes vonalakból áll.
Hogy a keleti hangulatot fokozzuk, frissiben osztanám meg az olvasóközönséggel legújabb muzikális alkotásomat, amelynek címe, stílusosan: Mah Jongg.
Ha letöltenéd a dalt, katt ide!
2010. október 6., szerda
Gizel nénéd születésnapja
Na belüllem oszt ki nem húzod, hogy hányadik. Ki nem mondom a számot. Ëccër az uram próbákozott, de rágyöttem gyorsan, hogy merejű elfelejtëtte ëgyrészrü azt, hogy mellyik nap ünnepëlëm, másrészrű hogy hányadikat tartom. Në tudd mëg mit kapott. Azt kértem tülle, hogy az lëgyën az ajándéka, hogy kimëgy fürésszëlni a gépjihë, egész éccaka, oszt’ akkor ëgyrészt pézt is keres, másrészt mëg legalább éccaka nem hallom, hogy horkog avval a nagy krumpli orrával.
Elég a’hhozzá, hogy sëmmirű së tuttam. Úgy kezdődött, hogy tárgynapon mëggyött a postás, oszt’ mivel új van a faluba, felülem érdeklődött. Nem vót a szëmemën a kusli, így oszt’ nem láthattam millyen sihëdër kijabál, nem mëntem ki, mindëggy. Akípp adódott, hogy egész napon nem néztem mëg a postaládát, bennemaratt mindën.
Tëszëkvëszëk, egész nap buddogok ott a ház körű, rugdosom a Fánglit, mer’ mostanába ki-kiszakajt ëggy darabot az othonkámbú, nevelni këll. Vézna ëggy dög, nem nagyon kap ollyankor vacsorát, ha mëgpocsíkojja az őtözékëmet. Tizënëggy felé mëgál a ház előtt egy hatalmas fekete ótó, gyön be ëggy snájdig fijatalembër a kertkapun, mivanmán?, mondok. Aztat hittem ugyanaz, amék rëggel vótt errefele. Aszongya Gizël mamát keresëm. Szép szál legény vót, száraz álapotba vagy nyócvan kilo, de arányos. Lëmamázott, átalában erre elborúl az agyam, de most oszt’ annyira mëg vóttam illetődve, hogy aszontam, én vagyok. Aszongya őtözzön, mama, mer’ mëgyünk. Nem vëttem még be akkor a Gektizált aznapra, oszt’ olyankor előfordul, hogy látok ollyanokat, akiket mán magáho szólított az úr, vagy akiket nem ösmerëk, hát gondoltam ez is ollyan. Nem is foglalkoztam vele, mondom majd eltünedëzik, mint a többi. Ëccër csak oszt’ mëgint szólít, hajja-ë mama? Őtözzön hát! Mondom neki minek őtöznék? Hova mëgyünk hát? Aszongya nem gyött mëg a távírat? Hát mondom, én nem néztem a postát. Erre aszongya, így hát még jobb lëssz, elég lëssz-ë annyi ha aszongya, hogy a fijam kűdött?
Fogalmam së nincsen, hogy mijé, de rögtön elhittem neki, hogy csak a fijam kűdhette. Cselekëttem amit mondott, báli ruhába őtözzön mama, ezt vëgye fël, azt hozza el… Azé a nëgyedik mamázásná’ má’ mondtam neki, hogy ha nem akar sokat fogorvosra kőteni, akkor felejcse el gyorsan. Nem këllëtt győzködni. Nekëm mëg ettű sosë rossz a lelkiismeretëm, végűl is nem cigány mellett teleltem, fénivalóm nincsen. Be is űttem az ótójába, de előtte bevëttem a Gektizált, oszt’ az úton kitisztútam.
Elég a’hhozzá, hogy az a snájdig fijatalembër télleg a fijamékho’ vitt engëmet. Ott oszt’ kiszáttam, ű mëg tovább ment a szép ótójával. Csillogott, akkar a bëtyárszencség. Mán az ótója. Nem a fijatalembër. Na, mondom, ereggy Gizël, befele. Bemëntem, sëhun sënki. Së halk kopp, së zörej. Mán akkor nagyon gyanús vótt, gondoltam, hogy ez a fijatalembër csak mëggyilkolta itt az összest, oszt’ most rám vadászik biztossan. (Mer’ néha ilyenëket gondolok, főleg ha bennem van a Gektizál.) Së konyhába, së szobába sënki, szólongatok ott, fijam, mënyem, onokááám, hát merre vagytok mán? Oszt’ akkor kinyitom a háccsó ajtót a ker’be, ménkű sok embër ëccërre kezdi óbégatni, hogy Isten étesse Gizël! Ollyannyira mëgijjedtem akkor, ahogy üvőteni keztek, hogy mënten elhajítottam magamat, úgy érëztem magam, mint akire kotlóláz gyött, elfeküttem azonnali jelleggel.
Aszongya a fijam, hogy ollyan két óráig próbáttak ébresztenyi, orvos is látott tán. Aszitték mëgtérek az Úrho’, de oszt’ azé’ illyen könnyen csak nem adom magamat. Kiderűtt, hogy ünnepséget hoztak össze ezëk nékëm, hogy ezt a vínasszonyt, mán engëmet, mëgünnepëjjënek. Na, ez ollyannyira elérzékënyített, hogy hozzáfogtam ríni, hogy hát csak a fijam, mégis foglalkozik velem. Ríttam ëggy órát, oszt’ akkor mán csak monták, hogy ereggyek ki a vendégëkhë, hogy tudnák mán, hogy nem hóttam mëg.
Kimënëk a ker’be, hát úram Jézus, mit látok: legalább ötven embër, asztallok roskadásig mëgterítve, merejű mindënféle étellel – tán a kisbótba së lëhet annyi mindent kapni, mint ami ott vótt. A sok vendég, akibül alig ismertem ëgykettőt, úgy falt befele mindënt, mint a kalapácsos daráló. Vég nékű ëttek, de közbe’ oszt be nem átt a szájok. Beszégettek világi dógokrú. Mondom, azé’ ëggy üdvözlégy Máriját csak elmotyorgok, mielőtt közibéjük mënëk, soha nem lëhet tunnyi, nem-ë a sátánt szógájja valamelyik.
Gondoltam magamba, hogy elvëgyűlök, mint az uriasszonyok, akkor mán csak belegyöttem, hogy itt oszt’ mindenki engëm ünnepël. De ugy képzejjed el, hogy ahogy ott belejtëk a nép közé, többen mëgkérdëzték, hogy csókolom, ki vóna maga? Na erre oszt’ rëttenetësen lëszalatt a vércukrom. Visítni keztem, hogy mëgëszed az ételt, de azt së tudod, hogy ki vagyok? Hánnyá azonnal! Hogy hát éngëmet ünnepëlnétek itten, essë tudod? Ki fija-borja vagy? Jaj, mëgint rosszú lëttem e përcbe, úgy húzott össze vagy négy-öt fijatalembër, annyira elgyëngűttem. (Engëm nem ëccërű összehúzni, ha elgyëngűlök.) Gyött a mënyem, kupálódik mán, aszongya anyuka, hát magának sëmmi së jó? Az a szërëncséje, hogy még nem vóttam teljesen magamná’, mer’ kapott vóna ollyan viszontválaszt, hogy lëhet el is váttak vóna a fijammal, ágytú-asztaltú.
Az lëtt a vége, hogy a mënyem szërint elűztem mindënkit, aki számított, oszt’ elgyött engëmet köszöntenyi. Mer’ álítólag az eset után rohamossan csökkent a létszámok. Montam néki, hogy lëhet, hogy éngëm köszöntöttek, jányom, de bízvást álítom, hogy ëggy së ösmert éngëmet, én meg űköt, így oszt’ nincs sértődés ëggyik részrű së.
Eképp ünnepëltem, lelkëm. Amikor hazamëntem benéztem a postaládába, hát ott a távírat, úramfija: a fijam előre mëgírta, hogy mi lëszësz. Jobb is, hogy nem olvastam el előre, mer’ az biztos, hogy nem mëntem vóna ekkora nagy sokadalomba a magam erejitű. Eriggy mostan, tanújjá, letközelebb is mesélëk nektëk – ha mëgérem.
Elég a’hhozzá, hogy sëmmirű së tuttam. Úgy kezdődött, hogy tárgynapon mëggyött a postás, oszt’ mivel új van a faluba, felülem érdeklődött. Nem vót a szëmemën a kusli, így oszt’ nem láthattam millyen sihëdër kijabál, nem mëntem ki, mindëggy. Akípp adódott, hogy egész napon nem néztem mëg a postaládát, bennemaratt mindën.
Tëszëkvëszëk, egész nap buddogok ott a ház körű, rugdosom a Fánglit, mer’ mostanába ki-kiszakajt ëggy darabot az othonkámbú, nevelni këll. Vézna ëggy dög, nem nagyon kap ollyankor vacsorát, ha mëgpocsíkojja az őtözékëmet. Tizënëggy felé mëgál a ház előtt egy hatalmas fekete ótó, gyön be ëggy snájdig fijatalembër a kertkapun, mivanmán?, mondok. Aztat hittem ugyanaz, amék rëggel vótt errefele. Aszongya Gizël mamát keresëm. Szép szál legény vót, száraz álapotba vagy nyócvan kilo, de arányos. Lëmamázott, átalában erre elborúl az agyam, de most oszt’ annyira mëg vóttam illetődve, hogy aszontam, én vagyok. Aszongya őtözzön, mama, mer’ mëgyünk. Nem vëttem még be akkor a Gektizált aznapra, oszt’ olyankor előfordul, hogy látok ollyanokat, akiket mán magáho szólított az úr, vagy akiket nem ösmerëk, hát gondoltam ez is ollyan. Nem is foglalkoztam vele, mondom majd eltünedëzik, mint a többi. Ëccër csak oszt’ mëgint szólít, hajja-ë mama? Őtözzön hát! Mondom neki minek őtöznék? Hova mëgyünk hát? Aszongya nem gyött mëg a távírat? Hát mondom, én nem néztem a postát. Erre aszongya, így hát még jobb lëssz, elég lëssz-ë annyi ha aszongya, hogy a fijam kűdött?
Fogalmam së nincsen, hogy mijé, de rögtön elhittem neki, hogy csak a fijam kűdhette. Cselekëttem amit mondott, báli ruhába őtözzön mama, ezt vëgye fël, azt hozza el… Azé a nëgyedik mamázásná’ má’ mondtam neki, hogy ha nem akar sokat fogorvosra kőteni, akkor felejcse el gyorsan. Nem këllëtt győzködni. Nekëm mëg ettű sosë rossz a lelkiismeretëm, végűl is nem cigány mellett teleltem, fénivalóm nincsen. Be is űttem az ótójába, de előtte bevëttem a Gektizált, oszt’ az úton kitisztútam.
Elég a’hhozzá, hogy az a snájdig fijatalembër télleg a fijamékho’ vitt engëmet. Ott oszt’ kiszáttam, ű mëg tovább ment a szép ótójával. Csillogott, akkar a bëtyárszencség. Mán az ótója. Nem a fijatalembër. Na, mondom, ereggy Gizël, befele. Bemëntem, sëhun sënki. Së halk kopp, së zörej. Mán akkor nagyon gyanús vótt, gondoltam, hogy ez a fijatalembër csak mëggyilkolta itt az összest, oszt’ most rám vadászik biztossan. (Mer’ néha ilyenëket gondolok, főleg ha bennem van a Gektizál.) Së konyhába, së szobába sënki, szólongatok ott, fijam, mënyem, onokááám, hát merre vagytok mán? Oszt’ akkor kinyitom a háccsó ajtót a ker’be, ménkű sok embër ëccërre kezdi óbégatni, hogy Isten étesse Gizël! Ollyannyira mëgijjedtem akkor, ahogy üvőteni keztek, hogy mënten elhajítottam magamat, úgy érëztem magam, mint akire kotlóláz gyött, elfeküttem azonnali jelleggel.
Aszongya a fijam, hogy ollyan két óráig próbáttak ébresztenyi, orvos is látott tán. Aszitték mëgtérek az Úrho’, de oszt’ azé’ illyen könnyen csak nem adom magamat. Kiderűtt, hogy ünnepséget hoztak össze ezëk nékëm, hogy ezt a vínasszonyt, mán engëmet, mëgünnepëjjënek. Na, ez ollyannyira elérzékënyített, hogy hozzáfogtam ríni, hogy hát csak a fijam, mégis foglalkozik velem. Ríttam ëggy órát, oszt’ akkor mán csak monták, hogy ereggyek ki a vendégëkhë, hogy tudnák mán, hogy nem hóttam mëg.
Kimënëk a ker’be, hát úram Jézus, mit látok: legalább ötven embër, asztallok roskadásig mëgterítve, merejű mindënféle étellel – tán a kisbótba së lëhet annyi mindent kapni, mint ami ott vótt. A sok vendég, akibül alig ismertem ëgykettőt, úgy falt befele mindënt, mint a kalapácsos daráló. Vég nékű ëttek, de közbe’ oszt be nem átt a szájok. Beszégettek világi dógokrú. Mondom, azé’ ëggy üdvözlégy Máriját csak elmotyorgok, mielőtt közibéjük mënëk, soha nem lëhet tunnyi, nem-ë a sátánt szógájja valamelyik.
Gondoltam magamba, hogy elvëgyűlök, mint az uriasszonyok, akkor mán csak belegyöttem, hogy itt oszt’ mindenki engëm ünnepël. De ugy képzejjed el, hogy ahogy ott belejtëk a nép közé, többen mëgkérdëzték, hogy csókolom, ki vóna maga? Na erre oszt’ rëttenetësen lëszalatt a vércukrom. Visítni keztem, hogy mëgëszed az ételt, de azt së tudod, hogy ki vagyok? Hánnyá azonnal! Hogy hát éngëmet ünnepëlnétek itten, essë tudod? Ki fija-borja vagy? Jaj, mëgint rosszú lëttem e përcbe, úgy húzott össze vagy négy-öt fijatalembër, annyira elgyëngűttem. (Engëm nem ëccërű összehúzni, ha elgyëngűlök.) Gyött a mënyem, kupálódik mán, aszongya anyuka, hát magának sëmmi së jó? Az a szërëncséje, hogy még nem vóttam teljesen magamná’, mer’ kapott vóna ollyan viszontválaszt, hogy lëhet el is váttak vóna a fijammal, ágytú-asztaltú.
Az lëtt a vége, hogy a mënyem szërint elűztem mindënkit, aki számított, oszt’ elgyött engëmet köszöntenyi. Mer’ álítólag az eset után rohamossan csökkent a létszámok. Montam néki, hogy lëhet, hogy éngëm köszöntöttek, jányom, de bízvást álítom, hogy ëggy së ösmert éngëmet, én meg űköt, így oszt’ nincs sértődés ëggyik részrű së.
Eképp ünnepëltem, lelkëm. Amikor hazamëntem benéztem a postaládába, hát ott a távírat, úramfija: a fijam előre mëgírta, hogy mi lëszësz. Jobb is, hogy nem olvastam el előre, mer’ az biztos, hogy nem mëntem vóna ekkora nagy sokadalomba a magam erejitű. Eriggy mostan, tanújjá, letközelebb is mesélëk nektëk – ha mëgérem.
2010. október 3., vasárnap
A viaszhengeres diktafon
Általában amikor szombaton hajnali háromkor felkelek, már ki vagyok égve. Amikor meg reggel 7.30-ra bevánszorgok Óbudára, az Universitas Budensisre, hogy újabb veretes előadást hallgassak meg az Ethernet- és IP-csomagok szexuális életéről, végképp lelöki agyam az ékszíjat. De mint ahogy eddig is, szünetekben nagy csodálattal adózom a folyosón kiállított technikatörténeti érdekességeknek. Régebben már írtam az IBM 3350-es merevlemezéről, amit testközelből csodálhattam meg. Tegnap a hangrögzítők ősét, az 1927-ben megjelent Dictaphone-t fotóztam körbe és nem is én lennék, ha nem osztanám meg veletek, amit láttam.
A hangrögzítés nem mindig volt olyan magától értetődő, mint manapság, amikor érintőképernyős mobilunkon bökünk egy ikonra, és már mondhatjuk is a magunkét, órák hosszat, a készülék pedig rögzíti. Nagyon hosszú út vezetett idáig, bár hozzá kell tenni, hogy mindez viszonylag rövid időn belül lezajlott. 1927-ben a Dictaphone vállalat és márkanév az akkori Columbia Gramophone Records lemezcégből jött létre, és a diktafon szó olyannyira hétköznapivá vált, hogy mindenhol a beszédrögzítés szinonimájaként terjedt el.
Bal oldalt a The Dictaphone néven futó hangrögzítő
és -lejátszó, jobb oldalt a törlő berendezés
Márkajelzés
A viaszhengeres hangrögzítőt legalább 13 éven keresztül, 1940-ig gyártotta a cég, és a magnók megjelenéséig aktív használatban is voltak ezek a készülékek. De hogyan is működtek? Ez a gép már villanymotorral működött. A módválasztó karral ki kellett választani, hogy lejátszás, vagy felvételkészítés történik. Rögzítéskor a bal oldalon látható cső végébe kellett beszélni, és a rögzítésre szolgáló tű a hang rezgéseinek megfelelő, a bakelitlemez barázdáihoz hasonló barázdákat vésett a viaszhengerbe.
Lejátszás vagy felvétel?
Lejátszáskor a lejátszó fejet a henger elejére kellett állítani és a kart lejátszás állásba kellett kapcsolni. A rögzített hang szintén a cső végén található tölcsérből volt hallható.
A piros jelzés mutatja, hogy hol tartunk a felvételben/lejátszásban.
Mögötte a rögzítő/lejátszófej.
A viaszhenger többször is felhasználható volt. Törléséhez a törlő berendezésbe kellett tenni a hengert, ami gyakorlatilag nem volt más, mint egy pici eszterga. Ez simára esztergálta a viaszhengert, letörölve arról a már belevésett barázdákat. Természetesen ennek köszönhetően az eszköz csak véges számú alkalommal volt törölhető és újra használható, ha elkopott, újat kellett vásárolni.
A törlőberendezést kézzel kellett hajtani
Szíjmeghajtás a törlőn
A törlőberendezés egy másik nézetből.
Az esztergakés romantikusan a hengerhez simul.
A berendezéshez több gyártó kínált viaszhengereket, különböző áron és ennek megfelelő minőségi színvonalon. A viaszhengerek kb. 150 fordulat/perc sebességgel forogtak a gépben, így egy hengerre körülbelül négy percnyi hanganyag volt rögzíthető.
Viaszhengerek
A hangrögzítés nem mindig volt olyan magától értetődő, mint manapság, amikor érintőképernyős mobilunkon bökünk egy ikonra, és már mondhatjuk is a magunkét, órák hosszat, a készülék pedig rögzíti. Nagyon hosszú út vezetett idáig, bár hozzá kell tenni, hogy mindez viszonylag rövid időn belül lezajlott. 1927-ben a Dictaphone vállalat és márkanév az akkori Columbia Gramophone Records lemezcégből jött létre, és a diktafon szó olyannyira hétköznapivá vált, hogy mindenhol a beszédrögzítés szinonimájaként terjedt el.
Bal oldalt a The Dictaphone néven futó hangrögzítőés -lejátszó, jobb oldalt a törlő berendezés
MárkajelzésA viaszhengeres hangrögzítőt legalább 13 éven keresztül, 1940-ig gyártotta a cég, és a magnók megjelenéséig aktív használatban is voltak ezek a készülékek. De hogyan is működtek? Ez a gép már villanymotorral működött. A módválasztó karral ki kellett választani, hogy lejátszás, vagy felvételkészítés történik. Rögzítéskor a bal oldalon látható cső végébe kellett beszélni, és a rögzítésre szolgáló tű a hang rezgéseinek megfelelő, a bakelitlemez barázdáihoz hasonló barázdákat vésett a viaszhengerbe.
Lejátszás vagy felvétel? Lejátszáskor a lejátszó fejet a henger elejére kellett állítani és a kart lejátszás állásba kellett kapcsolni. A rögzített hang szintén a cső végén található tölcsérből volt hallható.
A piros jelzés mutatja, hogy hol tartunk a felvételben/lejátszásban.Mögötte a rögzítő/lejátszófej.
A viaszhenger többször is felhasználható volt. Törléséhez a törlő berendezésbe kellett tenni a hengert, ami gyakorlatilag nem volt más, mint egy pici eszterga. Ez simára esztergálta a viaszhengert, letörölve arról a már belevésett barázdákat. Természetesen ennek köszönhetően az eszköz csak véges számú alkalommal volt törölhető és újra használható, ha elkopott, újat kellett vásárolni.
A törlőberendezést kézzel kellett hajtani
Szíjmeghajtás a törlőn
A törlőberendezés egy másik nézetből.Az esztergakés romantikusan a hengerhez simul.
A berendezéshez több gyártó kínált viaszhengereket, különböző áron és ennek megfelelő minőségi színvonalon. A viaszhengerek kb. 150 fordulat/perc sebességgel forogtak a gépben, így egy hengerre körülbelül négy percnyi hanganyag volt rögzíthető.
ViaszhengerekMindössze 90 év alatt eljutottunk az analóg hangrögzítésnek ezen módjától a mágnesszalagon át a digitális rögzítésig. Ma már mozgó alkatrészek nélküli eszközökön, tökéletes minőségben rögzíthetjük a hangot, és talán eszünkbe sem jut, hogy valamikor külön kihívás volt ennek megvalósítása. Hajtsunk fejet az évszázados tudomány és a remek mérnöki munka előtt, ami lehetővé tette, hogy ma sokkal kényelmesebben éljünk.
2010. szeptember 28., kedd
Elromlott, de megjavult
Behalt a pendriveom. A kicsi, de erős.Nem én vagyok az egyetlen, aki így járt mostanában, hiszen munkatársaim egész sorának hullott széjjel a napokban a pendriveon tárolt adattartalma. Mi lehet a levegőben? Ki tudja. Szerencsére én voltam annyira jó helyzetben, hogy egy-két, nem túl fontos fájl kivételével mindenről volt mentésem. Ennek ellenére azért két dolog zavart. Az egyik, hogy az eszköz két hónapos, ebből egy hónapot töltött aktív szolgálat alatt, a többiben pihent. A másik pediglen az, hogy hardverként jelen volt a cucc, csak meghajtóként nem látszott. Így nem lehetett formázni sem, nem lehetett vele semmit sem kezdeni.
Mit tesz az ember ilyenkor? Zughonlapokon zugalkalmazásokat keres, amik képesek az elromlott pendrive tartalmát megjavítani. Találtam is egy nagyon csicsás demóverziót, ami kisvártatva megmutatta nekem a pendrive mappaszerkezetét, benne a fájlokat, majd arra kért: jelöljem ki, mit akarok menteni. Ejj, mondom, ez aztán az élet, gyorsan bejelölgettem, ami fontos, majd Save. Erre jött a hidegzuhany: ebben a verzióban sajnos nem lehet menteni, csak megtekinteni a fájlokat.
Már éppen ott tartottam, hogy alternatív forrásokból jutok hozzá a szoftverhez, amikor egyszer csak az operációs rendszer minden egyéb teendő nélkül felismerte a pendrive-ot, mintha csak akkor csatlakoztattam volna. Gyors tallózás után kiderült, hogy rajta van minden adat, sértetlenül, minden megnyitható, minden működik.
Akármit is csinált vele ez a program, jól csinálta... :-)