Fény az alagút végén

A szorgalmi időszak az egyetemen 14 hétből áll. Eddig három ilyen 14 hetes turnuson vagyok túl. Amikor elkezdődnek, mindig úgy érzem, hogy vállalható, teljesíthető minden, nem sok dolgom lesz. Aztán ahogy eltelik 2-3 hét és minden tantárgyból tüzetesen is megismerem a követelményeket, ráébredek, hogy ennyi mindent megtanulni, megírni, elkészíteni korántsem egyszerű. Ahogy egyre haladunk előre az időben és közeledik „a vég”, a 12. hét környékén csúcsosodik ki minden. A legtöbb határidő ekkor van, az ember pedig hajlamos mindent a határidő előtti estén elkészíteni. Én ebben a félévben próbáltam elejét venni ennek és sok beadni valót jóval a határidő előtt elküldtem, de azt hiszem, ez a félév volt az, ami a legjobban próbára tette a kitartásomat.

Mindenesetre, mivel erről már igen sokat írtam, annyival zárnám le az elmúlt időszakot, hogy már látszik a fény az alagút végén. A szorgalmi időszak végeztével egymás után kapom a beadott munkák után járó érdemjegyeket, ráadásul a vizsgaidőszakban is csak 1 vizsgám lesz – mellette pedig egy szigorlat. Ez utóbbi nem kis falat, de úgy, ahogy eddig mindennel, meg fogok birkózni vele.

Amikor ezt az egészet elkezdtem, fogalmam sem volt arról, hogy mennyire nehéz lesz munka mellett csinálni. Szerencsére nagyon sok mindent fel tudtam használni azokból a dolgokból, amit hallgattam előadásokon, így ebből a szempontból némiképpen kompenzálva volt az elveszettnek látszó idő. Emellett voltak olyan dolgok, amiknek semmi értelmét nem láttam, és nem is látom a mai napig sem. Gondolom, hogy ezek azok az ismeretek, amik minden képzés kötelező elemei. Én még nem voltam olyan képzésen soha, ahol ne lett volna értelmetlen(nek tűnő) tananyag, pedig jó pár fejtágításon túl vagyok már.

Egy a lényeg: tanulni kell és dolgozni keményen. Ez nem csak az egyetemi oktatásra igaz, hanem mindenre az életben. A tunyulás vége mindig fájdalmas, éppen ezért nyomulni kell, ahol és ahogy csak lehet.