A viaszhengeres diktafon

Általában amikor szombaton hajnali háromkor felkelek, már ki vagyok égve. Amikor meg reggel 7.30-ra bevánszorgok Óbudára, az Universitas Budensisre, hogy újabb veretes előadást hallgassak meg az Ethernet- és IP-csomagok szexuális életéről, végképp lelöki agyam az ékszíjat. De mint ahogy eddig is, szünetekben nagy csodálattal adózom a folyosón kiállított technikatörténeti érdekességeknek. Régebben már írtam az IBM 3350-es merevlemezéről, amit testközelből csodálhattam meg. Tegnap a hangrögzítők ősét, az 1927-ben megjelent Dictaphone-t fotóztam körbe és nem is én lennék, ha nem osztanám meg veletek, amit láttam.

A hangrögzítés nem mindig volt olyan magától értetődő, mint manapság, amikor érintőképernyős mobilunkon bökünk egy ikonra, és már mondhatjuk is a magunkét, órák hosszat, a készülék pedig rögzíti. Nagyon hosszú út vezetett idáig, bár hozzá kell tenni, hogy mindez viszonylag rövid időn belül lezajlott. 1927-ben a Dictaphone vállalat és márkanév az akkori Columbia Gramophone Records lemezcégből jött létre, és a diktafon szó olyannyira hétköznapivá vált, hogy mindenhol a beszédrögzítés szinonimájaként terjedt el.

Bal oldalt a The Dictaphone néven futó hangrögzítő
és -lejátszó, jobb oldalt a törlő berendezés

Márkajelzés

A viaszhengeres hangrögzítőt legalább 13 éven keresztül, 1940-ig gyártotta a cég, és a magnók megjelenéséig aktív használatban is voltak ezek a készülékek. De hogyan is működtek? Ez a gép már villanymotorral működött. A módválasztó karral ki kellett választani, hogy lejátszás, vagy felvételkészítés történik. Rögzítéskor a bal oldalon látható cső végébe kellett beszélni, és a rögzítésre szolgáló tű a hang rezgéseinek megfelelő, a bakelitlemez barázdáihoz hasonló barázdákat vésett a viaszhengerbe.

Lejátszás vagy felvétel?

Lejátszáskor a lejátszó fejet a henger elejére kellett állítani és a kart lejátszás állásba kellett kapcsolni. A rögzített hang szintén a cső végén található tölcsérből volt hallható.

A piros jelzés mutatja, hogy hol tartunk a felvételben/lejátszásban.
Mögötte a rögzítő/lejátszófej.

A viaszhenger többször is felhasználható volt. Törléséhez a törlő berendezésbe kellett tenni a hengert, ami gyakorlatilag nem volt más, mint egy pici eszterga. Ez simára esztergálta a viaszhengert, letörölve arról a már belevésett barázdákat. Természetesen ennek köszönhetően az eszköz csak véges számú alkalommal volt törölhető és újra használható, ha elkopott, újat kellett vásárolni.

A törlőberendezést kézzel kellett hajtani

Szíjmeghajtás a törlőn

A törlőberendezés egy másik nézetből.
Az esztergakés romantikusan a hengerhez simul.

A berendezéshez több gyártó kínált viaszhengereket, különböző áron és ennek megfelelő minőségi színvonalon. A viaszhengerek kb. 150 fordulat/perc sebességgel forogtak a gépben, így egy hengerre körülbelül négy percnyi hanganyag volt rögzíthető.

Viaszhengerek

Mindössze 90 év alatt eljutottunk az analóg hangrögzítésnek ezen módjától a mágnesszalagon át a digitális rögzítésig. Ma már mozgó alkatrészek nélküli eszközökön, tökéletes minőségben rögzíthetjük a hangot, és talán eszünkbe sem jut, hogy valamikor külön kihívás volt ennek megvalósítása. Hajtsunk fejet az évszázados tudomány és a remek mérnöki munka előtt, ami lehetővé tette, hogy ma sokkal kényelmesebben éljünk.