Gizel nénéd születésnapja

Na belüllem oszt ki nem húzod, hogy hányadik. Ki nem mondom a számot. Ëccër az uram próbákozott, de rágyöttem gyorsan, hogy merejű elfelejtëtte ëgyrészrü azt, hogy mellyik nap ünnepëlëm, másrészrű hogy hányadikat tartom. Në tudd mëg mit kapott. Azt kértem tülle, hogy az lëgyën az ajándéka, hogy kimëgy fürésszëlni a gépjihë, egész éccaka, oszt’ akkor ëgyrészt pézt is keres, másrészt mëg legalább éccaka nem hallom, hogy horkog avval a nagy krumpli orrával.

Elég a’hhozzá, hogy sëmmirű së tuttam. Úgy kezdődött, hogy tárgynapon mëggyött a postás, oszt’ mivel új van a faluba, felülem érdeklődött. Nem vót a szëmemën a kusli, így oszt’ nem láthattam millyen sihëdër kijabál, nem mëntem ki, mindëggy. Akípp adódott, hogy egész napon nem néztem mëg a postaládát, bennemaratt mindën.

Tëszëkvëszëk, egész nap buddogok ott a ház körű, rugdosom a Fánglit, mer’ mostanába ki-kiszakajt ëggy darabot az othonkámbú, nevelni këll. Vézna ëggy dög, nem nagyon kap ollyankor vacsorát, ha mëgpocsíkojja az őtözékëmet. Tizënëggy felé mëgál a ház előtt egy hatalmas fekete ótó, gyön be ëggy snájdig fijatalembër a kertkapun, mivanmán?, mondok. Aztat hittem ugyanaz, amék rëggel vótt errefele. Aszongya Gizël mamát keresëm. Szép szál legény vót, száraz álapotba vagy nyócvan kilo, de arányos. Lëmamázott, átalában erre elborúl az agyam, de most oszt’ annyira mëg vóttam illetődve, hogy aszontam, én vagyok. Aszongya őtözzön, mama, mer’ mëgyünk. Nem vëttem még be akkor a Gektizált aznapra, oszt’ olyankor előfordul, hogy látok ollyanokat, akiket mán magáho szólított az úr, vagy akiket nem ösmerëk, hát gondoltam ez is ollyan. Nem is foglalkoztam vele, mondom majd eltünedëzik, mint a többi. Ëccër csak oszt’ mëgint szólít, hajja-ë mama? Őtözzön hát! Mondom neki minek őtöznék? Hova mëgyünk hát? Aszongya nem gyött mëg a távírat? Hát mondom, én nem néztem a postát. Erre aszongya, így hát még jobb lëssz, elég lëssz-ë annyi ha aszongya, hogy a fijam kűdött?

Fogalmam së nincsen, hogy mijé, de rögtön elhittem neki, hogy csak a fijam kűdhette. Cselekëttem amit mondott, báli ruhába őtözzön mama, ezt vëgye fël, azt hozza el… Azé a nëgyedik mamázásná’ má’ mondtam neki, hogy ha nem akar sokat fogorvosra kőteni, akkor felejcse el gyorsan. Nem këllëtt győzködni. Nekëm mëg ettű sosë rossz a lelkiismeretëm, végűl is nem cigány mellett teleltem, fénivalóm nincsen. Be is űttem az ótójába, de előtte bevëttem a Gektizált, oszt’ az úton kitisztútam.

Elég a’hhozzá, hogy az a snájdig fijatalembër télleg a fijamékho’ vitt engëmet. Ott oszt’ kiszáttam, ű mëg tovább ment a szép ótójával. Csillogott, akkar a bëtyárszencség. Mán az ótója. Nem a fijatalembër. Na, mondom, ereggy Gizël, befele. Bemëntem, sëhun sënki. Së halk kopp, së zörej. Mán akkor nagyon gyanús vótt, gondoltam, hogy ez a fijatalembër csak mëggyilkolta itt az összest, oszt’ most rám vadászik biztossan. (Mer’ néha ilyenëket gondolok, főleg ha bennem van a Gektizál.) Së konyhába, së szobába sënki, szólongatok ott, fijam, mënyem, onokááám, hát merre vagytok mán? Oszt’ akkor kinyitom a háccsó ajtót a ker’be, ménkű sok embër ëccërre kezdi óbégatni, hogy Isten étesse Gizël! Ollyannyira mëgijjedtem akkor, ahogy üvőteni keztek, hogy mënten elhajítottam magamat, úgy érëztem magam, mint akire kotlóláz gyött, elfeküttem azonnali jelleggel.

Aszongya a fijam, hogy ollyan két óráig próbáttak ébresztenyi, orvos is látott tán. Aszitték mëgtérek az Úrho’, de oszt’ azé’ illyen könnyen csak nem adom magamat. Kiderűtt, hogy ünnepséget hoztak össze ezëk nékëm, hogy ezt a vínasszonyt, mán engëmet, mëgünnepëjjënek. Na, ez ollyannyira elérzékënyített, hogy hozzáfogtam ríni, hogy hát csak a fijam, mégis foglalkozik velem. Ríttam ëggy órát, oszt’ akkor mán csak monták, hogy ereggyek ki a vendégëkhë, hogy tudnák mán, hogy nem hóttam mëg.

Kimënëk a ker’be, hát úram Jézus, mit látok: legalább ötven embër, asztallok roskadásig mëgterítve, merejű mindënféle étellel – tán a kisbótba së lëhet annyi mindent kapni, mint ami ott vótt. A sok vendég, akibül alig ismertem ëgykettőt, úgy falt befele mindënt, mint a kalapácsos daráló. Vég nékű ëttek, de közbe’ oszt be nem átt a szájok. Beszégettek világi dógokrú. Mondom, azé’ ëggy üdvözlégy Máriját csak elmotyorgok, mielőtt közibéjük mënëk, soha nem lëhet tunnyi, nem-ë a sátánt szógájja valamelyik.

Gondoltam magamba, hogy elvëgyűlök, mint az uriasszonyok, akkor mán csak belegyöttem, hogy itt oszt’ mindenki engëm ünnepël. De ugy képzejjed el, hogy ahogy ott belejtëk a nép közé, többen mëgkérdëzték, hogy csókolom, ki vóna maga? Na erre oszt’ rëttenetësen lëszalatt a vércukrom. Visítni keztem, hogy mëgëszed az ételt, de azt së tudod, hogy ki vagyok? Hánnyá azonnal! Hogy hát éngëmet ünnepëlnétek itten, essë tudod? Ki fija-borja vagy? Jaj, mëgint rosszú lëttem e përcbe, úgy húzott össze vagy négy-öt fijatalembër, annyira elgyëngűttem. (Engëm nem ëccërű összehúzni, ha elgyëngűlök.) Gyött a mënyem, kupálódik mán, aszongya anyuka, hát magának sëmmi së jó? Az a szërëncséje, hogy még nem vóttam teljesen magamná’, mer’ kapott vóna ollyan viszontválaszt, hogy lëhet el is váttak vóna a fijammal, ágytú-asztaltú.

Az lëtt a vége, hogy a mënyem szërint elűztem mindënkit, aki számított, oszt’ elgyött engëmet köszöntenyi. Mer’ álítólag az eset után rohamossan csökkent a létszámok. Montam néki, hogy lëhet, hogy éngëm köszöntöttek, jányom, de bízvást álítom, hogy ëggy së ösmert éngëmet, én meg űköt, így oszt’ nincs sértődés ëggyik részrű së.

Eképp ünnepëltem, lelkëm. Amikor hazamëntem benéztem a postaládába, hát ott a távírat, úramfija: a fijam előre mëgírta, hogy mi lëszësz. Jobb is, hogy nem olvastam el előre, mer’ az biztos, hogy nem mëntem vóna ekkora nagy sokadalomba a magam erejitű. Eriggy mostan, tanújjá, letközelebb is mesélëk nektëk – ha mëgérem.