Diáktípusok

Ma a három alapvető diáktípusról írok, mintegy okulásképpen.

Akiből ma nagyon kevés található az iskolában tanuló ifjúság körében, az a gondolkodó ember. Az a fajta, aki nem esik kétségbe, hogyha olyan feladattal találkozik, amilyet eddig még nem látott, sőt, örül is neki, ha valami új dologban mérheti meg magát, és nem megint azokat a típusfeladatokat oldja meg, amiket nap mint nap többször is végigrágunk. Én magam egy kezemen össze tudom számolni, hogy hány ilyen embert ismerek a suliban, és természetes, hogy velük szeretek a legjobban dolgozni.

Legnagyobb számban olyan diákokkal találkozom, akik jól elvannak egész nap, a maguk csendességében. Tulajdonképpen mindegy, hogy mit csinálnak, csak ne kelljen kreatívnak lenniük, ne kelljen megszólalniuk. Nem tudnak együtt dolgozni, és önállóan sem. Igénylik a segítséget, szinte minden feladathoz, de ha megkapják sem biztos, hogy el tudnak elindulni a megoldás ösvényén.

A gondolkodókhoz hasonló számban találhatóak azok, akiket egyáltalán nem hat meg az iskola. Halálosan és jól láthatóan unnak minden órát. Nem is érdekli őket, hogy mi történik körülöttük, vagy az, hogy éppen milyen témáról van szó, ennek függvényében az se számít, hogy milyen jegyet kapnak az egyébként nem létező tudásukra. Mindez nem jelentene problémát, hiszen mindenki magának tanul, de amikor az órát bojkottálják, az rendkívüli módon mérgel engem is, meg a többieket is, akik esetleg szeretnének annál többet tudni negyedik végén, mint első év elején.
Természetesen még számos más diáktípus különböztethető meg, de alapvetően mindenki besorolható a fenti három csoport valamelyikébe. Ami nem is lenne baj, hiszen véleményem szerint mindig is ez volt a felállás, a problémát csak az egyes csoportok arányának változása okozza. És ha minden így marad, sok jóra nem számíthatunk az elkövetkezendő években...

Végre!

Ez a nap... Kriminális volt. A részleteket nem taglalva annyit tudok mondani, hogy nagyon elfáradtam. Most egy kényelmes pamlagon fekszem, kezemben a telefon, és végre írok a naplóba pár sort. Hihetetlen, hogy mennyi mindennek meg kellett történnie, amíg ide eljutottam. Röviden el is sorolom, így a mai bejegyzés kissé én-blog jellegű lesz.

Kezdődött úgy, hogy délelőtt túl kellett élnem 7 órát, ami nem volt egy egyszerű dolog. Utána kis utazás következett, majd meglátogattuk a naplóm hivatalos repperét, aki éppen kórházban van (vakbélgyanús), de amint lehetséges, biztosan előad egy újabb remekbeszabott alkotást a bent töltött napjairól. Aztán egy kutyatenyészetet látogattam meg, majd csak ezt követően huppanhattam le a már fentebb említett pamlagra.

És most jó itt nekem. Komfortérzetemet egy tábla csoki azért tudná növelni, de az ma elmaradt.

Kellemes estét kívánok mindenkinek, fülbemászó dallamokkal, finom vacsorával, jó társasággal!

Életviteli tanácsok

Az eddigi tapasztalataim révén összegyűjtöttem egy pár, idősebb korosztály számára már nyilvánvalóan triviális jótanácsot, melyekre - ha túl akarjuk élni modern világunkat - mindenképpen szükség van. Hogy megfogadod, vagy sem, az már rajtad áll.

Csak a saját dolgoddal kell, hogy foglalkozz. Mindenből csak annyi érdekeljen, amennyi téged érint, több ne. Beleavatkozva mások munkájába vagy életébe, akár csak érintőlegesen is, később beláthatatlan következményekhez vezet.

Csak annyit vállalj, amennyit még tökéletesen meg tudsz csinálni. (Az örök "Nem a mennyiség, hanem a minőség számít" - szabály.) A felületesen elvégzett munkának semmi értelme sincs, ráadásul egy idő után belefulladsz a félkész, meg nem oldott feladatokba, tologatod magad előtt, mintha csak egy hógolyót görgetnél a havas síkságon. Az egyre nagyobb feladathalomra pedig újabb és újabb feladatok rakódnak az idők során. Állandó bűntudatban élsz, hogy még mindig nem vagy kész a fél éve elkezdett dolgaiddal (mert fél év az gyorsan eltelik), és kisvártatva már azt sem tudod nyilvántartani, hogy melyik munkát kellene előbb és később végezni. Ennek egyenes következménye lesz, hogy nem is csinálod meg azokat - elvállalod, és belebuksz.

Nem kell mindenkivel törődni: az agyilag impotens embereken éppúgy át kell nézni, mint azokon, akik valamilyen oknál fogva úgy hiszik magukról, hogy mindent tudnak. Ez a két véglet az, ami nem viszi előre a világot, csak gátolja a fejlődésed minden formáját. Ki kell őket röhögni, el kell felejteni mindent, ami velük kapcsolatos, és nagyon fontos, hogy semmi esetre sem szabad őket komolyan venni.

Ne generálj felesleges feszültséget magadban. Csak amiatt érezz bűntudatot, ami miatt tényleg kell, és ami miatt tényleg bűnös vagy. Mások hülyesége, felkészületlensége és alkalmatlansága miatt soha. Ne kérj bocsánatot, csak akkor, ha tényleg szükséges, és te voltál a bunkó, ellenkező esetben megalázkodni felesleges, és egyáltalán nem célravezető, hiszen a sűrű bocsánatkéréseket egy idő után már senki nem hallja meg, "szavajárásoddá" válik.

Tudd szétválasztani a munkát és a magánéletet: a kettő együtt nem működik. Az átlapoló megoldások csak ahhoz vezetnek, hogy az egész életed egy gürcölés lesz, amiben csak apró boldogságfoszlányokat találsz. Tudni kell a dugót kihúzni a falból, letenni a munkát, és leereszteni egy kicsit. Nem szabad sajnálni az időt egy délutáni szunyókálásra vagy sétára, egy kirándulásra, egy kis beszélgetésre. Ha állandóan azon jár az agyad, hogy ezalatt mennyi mindent megcsinálhattál volna a munkádból, akkor keserű világunk fel fog zabálni. Ne válj a munkád rabjává. (Kis hasonlattal élve, aki állandóan dolgozik, úgy jár, mintha túl sokáig áztatná a filtert a teában: az megkeseredik, élvezhetetlen lesz. Ha azonban minden alkalommal csak a megfelelő ideig forrázod a teát, sokkal élvezhetőbb eredményt kapsz.)

Ember tervez

Mostanában arra kellett rájönnöm, hogy ösztönzőleg hat rám, ha valamit gyorsan, időre kell megcsinálnom. A mai hatodik órám előtt az órarend-generáló szoftver jóvoltából négy lyukas órám lett volna - optimális esetben. Nyertem azonban két óra helyettesítést, így azon tervem, hogy majd délelőtt készülök a hatodik, elméleti órára, kútba esett. Mindössze 50 perc maradt arra, hogy egy feladatlapot kitaláljak, papírra vessem és sokszorosítsam. Mivel a minőségi munka híve vagyok, ezért minden percet ki kellett használnom. A végeredmény: jobban sikerült a feladat, mintha négy órán keresztül szenvedtem volna vele.

Hogy az osztálynak mennyire fog tetszeni, az már egy másik kérdés, de ha valaki olvassa ezt onnan, egy hozzászólásban megoszthatja velem. :-)

Gondolj rám

Tegnap éjjel került föl a netre a legújabb dalom Gondolj rám címmel. A dal és a dalszöveg elérhető a hivatalos honlapról, vagy még gyorsabban az alábbi linkről:

• Le akarom tölteni, most!

Jó szórakozást!

A dalról vélemények jöhetnek ehhez a posthoz, hozzászólásként.

Tavaszi nagytakarítás

Itt a nyári időszámítás és vele együtt megérkezett a tavasz is. A billentyűzet takarításán már év elején átlendültem, most a gép volt soron. Ehhez lelki erőt kellett, hogy gyűjtsek, de hétvégén rászántam magam, és ezzel foglalatoskodtam. Meglepődtem, hogy a rendszeres (bár nem teljeskörű) takarítás ellenére is az eldugottabb helyeken mennyi por és piszok gyűlt össze. Őszintén megvallva azon csodálkozom, hogy a por rendkívül jó hőszigetelő hatása miatt hogyan tudták még a ventillátorok bizonyos alkatrészek hűtését biztosítani.

A munka megkezdése előtt kiemeltem a számítógépet a helyéről, és körbeporszívóztam a szőnyeget. (A számítógép elhelyezése és környezete egy régebbi postban tanulmányozható.) Nagyon szépen látszott a gép nyoma, így aztán nem volt nehéz takarítani körülötte. Az összes kábelt végigtörölgettem, és az asztal mögötti helyet is kiporszívóztam. A hangrendszer tápegységén lévő feliratokat már nem nagyon lehetett elolvasni a portól, így aztán azt is megtisztítottam.

Még mielőtt az érdemi munkába belefognánk, vessünk egy pillantást a számítógépre. Az oldallapokat leszedve a következő, kaotikus látvány tárult elém:


A kártyákon és a ventillátorok lapátain áll a por, a vezetékek teljes összevisszaságban: tenni kell valamit.

Első lépésként a kábeleket szedtem ki a gépből: az alaplapról, aztán a meghajtóról távolítottam el őket. Az IDE-kábelek fekete színe miatt nagyon jól látszott, hogy mennyire megült rajtuk a por, ráadásul ezt bordázott kivitelük miatt csak nehezen lehetett eltávolítani.

Áll a por a szalagkábelen - a felirat is alig olvasható

A meghajtókat kiszerelve is tapasztalnom kellett, hogy a por őket sem kímélte: a pálmát a DVD-író vitte el, aminek tetején iszonyatos mennyiségű por ült meg.

Ráfér egy portalanítás...

Tovább szedve részeire a gépet, a tápegység volt az, amivel a legtöbb időt kellett eltöltenem, mivel ide rengeteg por szorult be. A tápegységnek szükséges, hogy jól szellőzzék; megvallom őszintén, hogy amikor megláttam a szellőzést szolgáló nyílásokat, egy kicsit elborzadtam azon, hogy ilyesmi létezhet.

Poros. Nem kicsit.

Ez azonban még csak a külcsín: a táp belsejében lévő áramkört szinte megette a por, az IC-k, kondenzátorok és vezetékek köré vastagon fonódott porréteg, a minden egyéb résben megbúvó porcicák és apró szöszök miatt azon csodálkozom, hogy nem égett le a tápegység egészen idáig.

Előtte...

... és utána.

Mielőtt összeraktam volna, természetesen a tápegység burkolatát is megtisztítottam: olyan lett, mint az új!


Éreztem, hogy az alaplap sem maradhat a helyén, azalatt ugyanis legalább fél-egy centiméter hely van, ami ideális búvóhely az összegyűlt szösznek. Az alaplap gyors kiemelése után meg is találtam, akit kerestem: egy jó minőségű, kövérre hízott porcica pislogott rám, aki pár másodperccel később a porszívóban lelte halálát.

Itt bújt meg a gonosz.

Miután mindent portalanítottam, nem volt más hátra, mint visszatenni a tápegységet, aztán az alaplapot, visszahelyezni a meghajtókat, bekötni és normálisan elrendezni a kábeleket. A végeredmény egy tiszta, a lehetőségekhez mérten rendezett gépház lett, amelyet egy ideig nem takarítok újra. A teljes művelet másfél órába került. Úgy gondolom, hogy ennyi időt mindenkinek megér, hogy egy kis rendet tegyen kedvenc masinájában - ennyit ő is megérdemel a mindennapos munka után. ;-)

Minden a helyén

Életveszély

10 évvel azután, hogy levizsgáztam KRESZ-ből, és kisvártatva megszereztem a jogosítványomat, újra kipróbáltam magam, és próbavizsgáztam a hivatalos KRESZ-szoftverrel. Én még annak idején tesztlapon töltöttem ezt ki, ma már számítógép segítségével történik mindez, minden kérdésre maximum 1 perc gondolkodási idő, az ember drukkol. Olyan szinten volt izgalmas, mintha csak először vizsgáznék. Voltak kérdések, amelyekről már fogalmam sem volt (pl. hogy a különböző erők milyen irányból merre hatnak), a többit a 10 éves vezetői tapasztalat és a józan ész segítségével azért könnyen kitaláltam.

Az eredmény mégis siralmas. A vizsgán nem mentem át.

12 rossz válasszal 14 hibapontot sikerült begyűjtenem. Ami azért vigasztal, hogy 3 pontosból csak egyet rontottam el, de az apróbb kérdésekből csak sikerült összeszednem tizenegy hibát. Nem tudtam például, hogy segédmotoros kerékpárral milyen sebességgel haladhatok kerékpárúton (soha nem is motoroztam, csak életem egy rövid szakaszában, de azt csak titokban). Nem tudtam például azt sem, hogy a TAXI tábla előtt 15, után 5 méterre lehet megállni, illetve arra sem jól tippeltem, hogy autópályán, ha még nem látom a biztonságos visszatérési pontot, belekezdhetek-e az előzésbe. (Azt mondtam, hogy nem. A helyes válasz: igen.)

Érdemes lenne gyakrabban tesztelnem magam...

A lesújtó eredmény. Kattints a képre a nagyobb változatért!

Éjszakai rohanás

Az úgy volt, hogy...

• 19 óra 45 perc: megkívánom a Plusban kapható ketchup ízesítésű, maci alakú chipset. A Plus nyolcig van nyitva. Igyekeznem kell.
• 19 óra 50 perc: mindent összeszedve rohanok a biciklimért, rápattanok, és a kihalt utcán villámsebességgel száguldok az üzlet irányába.
  
• 19 óra 53 perc: csikorgó gumival érkezek meg a Plus elé. Legnagyobb meglepetésemre nyomát sem látom annak, hogy záráshoz készülődnének: még minden kocsi kint van a bolt előtt, egy pénztáros dohányzik, bent a vevők komótosan cirkálnak az áruk között.

- Még nyitva vannak? - kérdezem lihegve.
- Persze. Kilencig - kapom a választ.

Azért szaggattam fel az aszfaltot a biciklimmel, hogy legyen kerek egy órám venni egy nyomorult ketchup ízesítésű, maci alakú chipset? Ez nem ér.

Pedig de: a Plus március 5-től hétköznap és szombaton este 9-ig van nyitva. Úgyhogy ne siessetek...

Zsolti az információtechnológus

Vannak, akik eleve tanárnak születnek. Itt van például Zsolti, aki éppen a minap fejtegette, hogy mennyire nagyon tanítani akart már gyerekkorában is, amikor a maciknak magyarázta a tananyagot. Nincs ebben semmi pláne, mert ilyet gyerekkorában minden jó érzésű ember csinált, viszont a kettőnk között zajló párbeszéd közepette az is elhangzott, hogy ő már régóta egy információtechnológus. Itt megtorpantam egy kicsit, aztán számoltam ötig, mert az ilyesféle titulusoktól minduntalan rosszul leszek, és el sem tudom képzelni, mi válthatja ki az emberekből azt, hogy saját magukat ilyen pozíciókba helyezzék. Mindent összevetve azt hiszem, hogy ezt neki képes vagyok megbocsátani, hiszen a bölcsészlélek érzékeny műszer, azzal durva dolgokat művelni nem lehet. Tudom én ezt, s ennek fényében bólogatok a hülyeségre is néha. Teszem mindezt birkatürelemmel, kitartóan, hiszen egy bonyolult lelket megismerni nem lehet napok, hetek vagy hónapok alatt, sokszor egy élet is kevés erre. Zsolti esetében kettő is. De így szeretjük őt mindannyian.

ChaCha

Száj(t)ról száj(t)ra terjed a hír az új keresőről, amivel magam is elszórakoztam egy fél órán át: ha nem megy a kulcsszavas keresés, de tudsz angolul, a www.chacha.com-ot neked találták ki. Beírod a kérdésedet, úgy, ahogy felmerül benned, és mások megkeresik helyetted a választ, eredményként pedig adnak egy linket. Ha azon nincs meg az információ, egy újabbat.

A szolgáltatást természetesen magam is kipróbáltam, látnom kellett, hogy ilyesmi létezik.

Elsőként afelől érdeklődtem, hogy a "gumicukor" szó vajon mit jelenthet? Elárultam, hogy magyar a szó, tehát tulajdonképpen nem volt nehéz keresés ez, éppen ezért a találat is nagyon ott volt: a magyar-angol sztaki szótárat kaptam eredményül 1 perc és 6 másodperc elteltével. (A kisördög persze nem alszik, megpróbáltam a keresést úgy is, hogy nem árultam el, hogy eredendően magyar a szó: a találatok így már sokkal érdekesebbek. Az első jelölt 1 perc 32 másodperc után azt mondta, hogy mivel amit keresek, az tiltott tartalom, így sajnos itt most befejezzük a beszélgetést. :-) A második jelölt 3 perc 21 másodperc után a Magyar Elektronikus könyvtár magyar-angol szótárában találta meg az eredményt. Gratuláltam neki.)

Második keresésként magam felől érdeklődtem: azt mondtam, információt gyűjtök a thozoo nevű bloggerről. Az első jelölt 2 perc 47 másodperc után azt mondta, hogy sajnos semmit sem talált rólam (érdekes, keresőbe beírva, hogy thozoo, máris kapom az eredményt), majd továbbított egy másik kereső-segédhez, aki 2 perc 20 másodperc után hirtelenjében megtalálta a honlapomat.

Harmadikként az érdekelt, hogy vajon hol lehet Kisújszállás? Erre egy fél perc után megkaptam a választ egy Wikipediás link keretében.

Mindent összefoglalva: a szolgáltatás alapvetően azoknak lett kiagyalva, akik nem konyítanak az informatikához, mégis használnak számítógépet. Egyszerűbb esetekben jól jöhet, amikor lusták vagyunk keresni, bár az én véleményem az, hogy a kulcsszavas kereséssel a keresőkkel kb. 2 másodperc alatt megtaláljuk az eredményt. Hiszen ki az, aki fejből tudná, hogy mit jelent a román "scaun" szó? A Google képkereső egy pillanat alatt szolgáltatja az eredményt. Nem tudod, hogy hol van Sunne? A Wikipedia segít. Így megy ez.

A ChaCha egy érdekes kiruccanásnak jó volt, nem hinném, hogy napi szinten használni fogom.

Falipolc

Tegnap megmutattam a világnak, és saját magamnak is, hogy micsoda egy mesterember is vagyok én. A dolog úgy történt, hogy mivel kicsi a lakásunk, mindenhol panaszkodom, hogy mennyire jó volna nekem egy falra szerelhető polc. Meghallotta ezt hetekkel ezelőtt egy végletekig rendes, asztalosvénával megáldott, tanult kollégám, és felajánlotta, hogy készít nekünk egy egyszerűbb falipolcot, ha már úgyis olyan régen áhítozunk rá. Kapva kaptunk a lehetőségen, és rögvest tervezgetni kezdtük, mekkora, és milyen kialakítású polcra lenne szükség. A tervet megvalósítás követte, a tegnapi mocsok esős időben mehettünk is a polcért.

Mondanom sem kell, hogy a polc szállítása személygépkocsival nem volt a legegyszerűbb. Először is, mint ahogyan az lenni szokott, 1-1 centiméter híján sehogyan sem fért be a kocsiba, így aztán a csomagtartó nyitva hagyásával szállítottuk haza a bútort, ugye mondanom sem kell, hogy szakadt az eső aközben is, hogy a polcot a kocsiba szenvedtük, aközben is, hogy hazaszállítottuk és persze akkor is, amikor itthon a kocsiból a lakásba cipeltük. (A lakásba most - kivételes módon - nem esett be az eső.)

A polc felfúrása sem okoz gondot annak, akinek megfelelő szerszámai vannak minderre. Nekem azonban a vietnámi háború idejéből visszamaradt amerikáner (nem a sütemény, hanem a kézi fúró, ld. itt jobb oldalt), önmagam magasságának megnövelésére egy hokedli, öt csoffadt tipli és szintén öt csavar állt rendelkezésemre a művelet végrehajtásához. (Bár csak 4 tipli és 4 csavar kellett, babonából mindig eggyel többet veszek.) Ezzel a fúróval egyébként, mint az tegnap számomra kiderült, normális magasságban sem egyszerű fúrni, nekem viszont fejmagasság fölött kellett egyidejűleg tekernem a kart, és terhelni a fúrót, hogy haladjon a falba bele jól. Úgy nézhettem ki munka közben, mint valami cirkuszi mutatványos, aki éppen meghalni készül mutatványa közepette.

Az első két tipliig nem volt gond, a harmadik tipli behelyezésekor azonban észleltem, hogy nem fúrtam megfelelő hosszúságú lyukat a falba (pedig meg voltam győződve, hogy igen), éppen ezért megpróbáltam kihúzni a félig bedugott tiplit. Természetesen ez nem sikerült, a tipli szétszakadt. Az egyik (kisebb) fele a kezemben volt, másik (nagyobb) fele pedig a falban maradt. Más megoldás nem lévén a fúróval próbáltam meg lyukat fúrni a műanyagba, nem túlzottan sok sikerrel. Már-már feladtam, amikor 15 perc után sikerült lyukat ütnöm, így kb. egy háromnegyed óra alatt elkészült a 4 lyuk, benne a 4 tipli. Szép eredmény.

Innentől azonban már gyerekjáték lett volna a polc elhelyezése, azonban a lyukak a fúró manuális mivolta miatt ide-oda tolódtak, így kellett egy kis ügyesség a polc felcsavarozásához. Ezt ügyesen áthidaltam mindenféle alternatív megoldásokkal, így a polcunk immáron teljes pompájában terebélyesedik a falon.

Ilyen szép, immáron berendezve:

Commodore

Gyermekkorom nagy szerelme volt a Commodore 16 és 64 számítógép, pedig saját tulajdonomban egy sem volt belőlük. Az informatika alapjait az iskolában mégis ezen a számítógépen sajátítottam el, talán még egy egyszerűbb játékot is írtam rá... Eszembe jutnak régen elveszett magnókazetták, amelyek a programot tartalmazták, és hogy mennyire nem szerettem kivárni, amíg a kazettáról a memóriába töltődnek valami hihetetlen lassúsággal a programok...

Ez volt hát ő, még azelőtt, hogy 1990-ben megismerkedtem volna a PC világával:

Klasszikus Commodore 64

A cég még valamikor a nyolcvanas évek környékén abbahagyta a gépek gyártását. Azt sejteni lehetett, hogy a retró jegyében újra kaphatóak lesznek majd a Commodore-ok, azonban azt nem gondoltam volna, hogy sok-sok évnyi hallgatás után PC-alapokon éled újra a márka. Az nem meglepő, hogy az új gépek főleg játékra vannak kihegyezve, a régi Commodore-ok nagy részén is csak játszottak tulajdonosaik.

Elképesztő masinákat pakoltak össze a srácok. Minden elem cserélhető, és módosítható, de az alapkiépítés így fest:

• Intel® Core™2 Extreme Quad-Core (négymagos) processzor QX6700: 2.66GHz 8M Cache
• ASUS® P5N32-E nForce 680i SLI alaplap
• 2x 150GB 10000 fordulatos SATA Raid 1 and 1x 500GB 7200 RPM SATA Raid 0 vincseszter
• 4GB Corsair® Dominator 2xTwin2x2048-8500C5D memória: 1066MHz
• Philips® DVDRW optikai meghajtó
  
• 1000W ICE Cube tápegység
• Creative® SoundBlaster X-Fi Xtreme Gamer hang
  
• 2x NVIDIA® 8800 GTX 768MB videokártya

Ez több, mint elegendő egy mai játékhoz.

A Commodore nagyon jól tudta, hogy hol kell a mai játékosokat megfogni: ha nem akarsz konzolt venni, és maradsz a PC-nél, akkor legyen egy olyan géped, amelyet büszkén mutogathatsz bárkinek, és amin egy játék sem fog szaggatni, az összes kedvenced elfér rajta, és akár még asztali gépként is használhatod. Bár tény és való, hogy ez utóbbi célra ezeket a számítógépeket bűn használni, de biztosan van olyan nap is egy hardcore játékos életében, amikor megnézné a leveleit, vagy esetleg netezne egy kicsit. A gépek a Windows Vista Ultimate verziójával érkeznek, ez még egy kicsit dob a gépek feltételezhetően egyébként sem alacsony árán. A webshop április közepén nyit, érdemes lesz benézni, ha másért nem is, talán csak szörnyülködni egy kicsit a gépek árain...

A Commodore ma

• Link oda: http://commodoregaming.com
  

Höh!

Ma este ezen post előtt valami nagyon vagányat írok. De addig még meg kell tartanom három órát izibe'.

Tartsatok ki velem, és drukkoljatok nekem, jól.

Re: Fotózóidő

Ma kint jártam a Tisza partján, fotóznivaló témák reményében, de nem mondhatom, hogy tavaszi a hangulat. A kiáradt víz által letarolt töltésoldalban sajnos egy dekoratív némakacsán kívül semmi fotóznivaló nem akadt. Így aztán nagy kérdés, hogy mi kerül a PhotoBlogba jövő héten. Azért még nem adom fel a reményt és megpróbálok újabb képeket késziteni, de érezhető, hogy jön a rossz idő: feltámadt a szél, sok a felhő és romlanak a fényviszonyok.

Így jártam ma. Más érdekes nem történik. Pihenés van.

A sport és én

A tavaszi időjárás engem is a szabadba csalt, és tegnap már odáig merészkedtem, hogy egy játékos kedvű rokongyerekkel tollaslabdát és ütőt ragadva rögtönzött műsorral szórakoztattuk az utca népét.

Ezt a játékot mi ketten egyébként rendkívül profi szinten űztük, hiszen némelykor 8 olyan ütést is tudtunk produkálni gyors egymásutánban, ahol a labda nem ért a földre, nem akadt fenn az utcai fák rügyező ágain és nem esett a füves árokba sem.

Tapasztalt sportolóként be kell látnom, hogy van még mit csiszolni mind a technikán, mind pedig az erőnlétemen, hiszen 10 perc játék után gyakorlatilag levegő után kapkodva, erőtlenül rogytam a földre, és a Mindenhatót kértem, legyen kegyes hozzám, adjon még egy kis időt, mielőtt végleg elpusztulok. Imám meghallgattatott, így ma sajgó-égő tagokkal próbálom meg túlszárnyalni mind időben, mind pedig teljesítményben azt a puhány semmirekellőt, aki tegnap még én voltam.

Rendelés

Drága olvasók! Az orvosi rendelőből írok nektek. Nem vagyok beteg, egy gyógyszert szeretnék felíratni, de ezért legalább másfél órát kell várnom. Nincs jelentősége végülis.

Itt izgalmas dolgok történnek. Szétgurult az imént valakinél 300 forintnyi vizitdíj, ötvenesekben, nem győztek utána menni. Ez mondjuk tetszett. Szeretem, hogy itt sok az okos ember, aki tudja, hogy hogyan is kellene a vizitdíjon keresztül rendbetenni hazánk gazdaságát. Sokan azt is tudni vélik, hogy mi lesz a beszedett vizitdíjak sorsa. Ennyi okos emberrel felemelő érzés egy levegőt szívni, talán egy kicsit okosabb leszek én is.

A mamák már nagyon koncentrálnak rám, hiszen tíz perce írok a telefonon. Ez manapság még szemet szúr.

Mögöttem a sorszámkiadó automata okoz galibát. A rendelőbe lépve ki kell választani, hogy melyik rendelésre jön a páciens, meg kell nyomni a megfelelő gombot, és a gép egy sorszámot nyomtat. Ezt azonban olyan jelentős válaszidővel teszi, hogy mindenki akaratlanul is újra és újra megnyomja a gombot, így az automata szórja a sorszámot vég nélkül. A nap végére itt kupacban állhat a fel nem használt sorszám. Most egyelőre még elfér az automata tetején.

Vannak itt felkészült emberek is. Komoly vastagságú regényekkel jönnek várakozni. Nekik van igazuk, így jobban telik az idő. Valaki éppen filmet néz mobilon - az új kor szellemében.

A mamák hamarosan kérdőre vonnak, így most befejezem helyszíni tudósításomat. Egészséges ünnepeket mindenkinek!

Fotózóidő

Itt a tavasz, bennem pedig újra felébredt a fotózási vágy. Vég nélkül akarok fényképeket készíteni napfényes délelőttökön és délutánokon, fűben fekve, kőkerítés mellett csücsülve, árnyékra és méhekre vadászva; keresztül-kasul mennék mindenféle elhagyatott helyen, és bosszankodnék, mert a zoom zajára elrepül a lepke. Ki a tavaszba, a jó időbe, és egyre-másra csak készíteni a fotókat. Ehhez lenne kedvem, és ezt fogom csinálni a négy napos ünnep alatt. Megállás nélkül. Én.

Eper tejjel

Hamarosan itt az eperszezon, újra lehet tejes epret enni! :-) Én már túl vagyok az idei első adagomon. A tejes eper elkészítése nem igényel szakértelmet, 4 lépésből megoldható:

1. lépés: a frissen szüretelt (vásárolt) epret mossuk meg, tegyük egy tálkába.


2. lépés: az epret öntsük fel friss, hideg tejjel (játékosabb kedvűek a tejbe is dobálhatják az epreket, mint én).


3. lépés: adjunk hozzá egy kanálkányi kristálycukrot, majd a tejet addig kevergessük, amíg a cukor el nem olvad benne.


4. lépés: vagdaljuk szét valamilyen módon az epreket. (Korai ropogós epernél krumplitörővel oldhatjuk meg hatékonyan a kérdést.) Ha jól dolgoztunk, akkor nagyon finom csemegét kapunk eredményül. Az eprek elfogyasztása után megmaradó tej rózsaszínű, és nagyon finom eperízű.

(Én rengeteg tejjel szoktam készíteni az epreket, így az utána megmaradó epres tejet is sokáig lehet élvezni.)

Egészségünkre!

Ikontörténelem

Régi motorosok talán jobban tudják értékelni a következő apróságot, de a fiatalabbaknak sem árt a visszatekintés: a www.windows-icons.com weboldalán egy könnyed összefoglaló található a Windows ikonjainak fejlődéséről, pontosabban arról, hogyan is szépültek verzióról verzióra, napjainkig. Én magam a 3.1-es Windows óta kattintom ezeket az ikonokat, és jó érzés újra látni őket - már csak azért is, mert végre kiszabadultunk a 16 színű, 32×32 pixeles világból, és ma már tényleg művészetté vált az ikonrajzolás.

Chokito

Elveszett termékek nyomában című kutatássorozatunk első részében a Chio Sombreros után kutattunk, amiről kiderült, hogy kivonták a piacról, és azért nem találkozunk már vele. A másik ilyen finomság, ami időközben eszembe jutott, a Chokito. Ami ronda és finom. Ez olyannyira eltűnt, hogy már képet is csak a Nestlé svájci csokigyárából származó eredeti Chokitóról találtam. Arról, amit nálunk lehetett kapni, nem leltem fotót. Ez a puffasztott rizses, puha karamellát tartalmazó, csokival bevont édesség a Nestlé elmondása szerint szintén csak azért tűnt el, mert kevesen vásárolták. Lehet, hogy bennem van a hiba, és csak olyan csemegéket szerettem, amik azóta megszűntek? A Traubisoda hála a jó istennek visszajött... Azóta is szeretem.

Te emlékszel valamire, amit nagyon szerettél, de már nem lehet kapni?

RE: Chio Sombreros

Írtam a Chionak Sombreros-ügyben. 20 percen belül jött is a válasz (ez dícséretes manapság):

Köszönjük levelét.

Örömmel értesültünk arról, hogy Chio Sombreros termékünk ennyire ízlett Önnek. Azonban sajnos a termék nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, nem vásárolták olyan sokan, ezért is döntöttünk a megszüntetés mellett, és a közeljövőben nem is tervezzük ismét a gyártását.

Bízunk abban, hogy a mostani ízválasztékunkból talál Önnek megfelelőt, és Chio termékeink a jövőben kedvenc ropogtatnivalói lesznek.

Üdvözlettel:
Chio-Wolf Magyarország Kft.

Hát ennyi. Így múlik el a világ dicsősége. Szomorú vagyok.

Kommentek, sokadjára

Szolgálati közlemény.

Vannak ám olyan emberek, akik:

• nem képesek értelmes dolgokat hozzászólni a naplóhoz - ők inkább maradjanak csendben, és ne árasszák el hülyeségükkel az egész internetet.
  
  
• nem tudják eldönteni, hogy hogy is hívják őket, és hetente váltogatják a nevüket.

A felsorolt két csoportba tartozó emberek hozzászólásai kigyomlálásra kerültek, és a jövőben sem fognak megjelenni.

Köszönöm.

Parasztreggeli

Gasztro rovatunk legújabb tagjaként a Parasztreggelit tárnám a nyájas olvasóközönség szemevilága elé, fotókkal illusztrálva. 310 forintért készítettünk meleg, laktató vacsorát, annak ellenére, hogy a gyártó már az elnevezésében is reggelinek szánja a terméket.


A termék csomagolása, azt kell mondjam, nem egy műremek, nem értő szemek könnyedén elhussannak fölötte, azonban a hamisítatlan magyaros ízek kedvelője (és itt szándékosan nem írtam azt, hogy az igazi paraszt) rögvest meglátja benne a rejtett fantáziát ugyanúgy, mint azt, hogy a csomag meglehetősen kicsi, egy embernek elegendő étel van benne, ezért is vettünk rögvest kettőt, hogy kiadós legyen a vacsora. (2 x 155 forint)

Gyorsfagyasztott kaja lévén valóban nem tart sokáig elkészíteni. Eredetileg teflonserpenyőben, olaj nélkül kellene legyártani, az azonban háztartásunkban a teflonserpenyő nem fellelhető, így maradt a jó öreg olajos megoldás. Megérte. Nem tudom, hogy milyen lehet teflonban elkészítve, olajjal azonban remek ízharmónia kavarodott össze, de ne szaladjunk ennyire előre. A csomagot kibontva felsejlenek az összetevők:


Amint láthatjuk: hasábburgonya, póréhagyma, paprika, szalonna, és igazi hagyma.

A művészet itt sem sok: a még nem felforrósodott olajba beleöntjük a tasak tartalmát, és tetszés szerint sütjük: én fedő alatt tettem mindezt, így a krumpli kellemesen megpuhult, már-már szét is főtt egy kicsikét, de ezt betudtam a termék alacsony árából fakadó minőségnek és hozzá nem értésemnek.


Fertály óra (=15 perc) elteltével az intenzív keverés miatt már lekerült a fedő, úgy sütöttük még kb. 10 percig. (Villanyrezsón, ahol kívánatos a türelem.)


Aztán egyszer csak készen lett. Leöntve róla a fölösleges olajat a sütés közben érezhető finom hagymás illat lengte be körülötte a levegőt.


Nem volt más hátra, mint elfogyasztani a csemegét. Bátran tudom ajánlani mindenkinek, igazán finom. Mivel még most készült ilyesmi először konyhánkban, ezért nem mertem vadítani, és csak némi ételízesítő és chilisbabok ízesítésére szolgáló, kellemesen csípős paprikapor került bele, de legközelebb zöldborsó és zöldbab, őrölt csemegepaprika, kicsi ketchup, esetleg egy pár pötty gulyáskrém is lesz az összetevők között.

Jó étvágyat mindenkinek, aki megpróbálkozik vele!

Bluetooth 2

Tulajdonképpen már régebben szerettem volna egy bluetooth-adaptert (szaknyelven dongle), de tegnap jött el a napja, hogy végre vásároljak magamnak egyet, meglepetés keretében, közelgő névnapom alkalmából. Belépve a bluetooth-adapter-boltba jó hangulat fogadott, majd az eladó hamarosan hozzám fordult, és orcájára nyájas mosolyt erőltetve feltette a kérdést:

- Oda mi lesz?

- Egy bluetooth pöcök - válaszoltam, teljesen meggyőződve arról, hogy érthető vagyok, és világos. Fejemmel a termék felé is biccentettem, mely a meglehetősen kaotikus képet nyújtó polcon nem volt éppen egyértelmű helyen.

- Milyen telefonhoz? - jött a kérdés.

Meg kell mondjam, meglepett ez engem, és meg is torpantam kicsidég, hiszen a bluetooth egy olyan szabvány, amelyet egyrészt nagybetűvel kell írnunk (így, Bluetooth), másrészt pedig tetszőleges, a szabványt ismerő készülékek összekapcsolására szolgál. Kenyérpirító és laptop közötti románc ugyanúgy fakadhat ezáltal, mint egy telefon és egy számítógép közötti. Ebből adódóan ilyen földhözragadt dolgokra, mint "telefon típusa", nincsen szükség. Mindezt összegezve meg is jegyeztem halkan, tömören:

- Az mindegy.

Érezhette válaszom késlekedésében az eladó is, hogy most akkor a beszélgetésünk csermelyét nem pont a legjobb mederbe terelte, s hirtelenjében rögvest kétszer akkora mosolyt rántott az arcára, mint eddig, majd fennhangon közölte, hogy "Hát Persze, hogy mindegy is, hiszen számítógéphez kell ez, telefon és számítógép közé". Tette mindezt olyan dallamos, agyafúrt beszédtechnikával, hogy az üzletben tartózkodó összes vásárló örökre az eszébe véste az itt elhangzottakat.

Később amikor fizettem még próbált korrigálni, és halkan odasúgta, hogy csak azért kérdezte meg a pontos típust, mert nem minden telefon tud ám Bluetoothon keresztül kommunikálni. Ezt csábos mosollyal nyugtáztam, de - feltételezem - azt nem gondolhatta ő sem komolyan, hogy úgy veszek meg egy ilyen eszközt, hogy nem tudom majd használni a technológia híján.

---
Illusztráció: www.sxc.hu

Rémálom

Álmomban éppen azon szenvedtem, hogy megírjak egy földrajz-dolgozatot, amit a volt osztályfőnököm tartott nem szakszerű helyettesítésben. Tekintve hogy semmit nem tudtam, a jelenlegi osztályom egyik oszlopos tagjától kértem segítséget, aki mindent tudott, és súgott is egy darabig. Egy idő után, megelégelve, hogy mindig őt kérdezgetem, azt találta mondani, hogy kussoljak. Bennem meg felment a pumpa, és azt mondtam neki, hogy akkor most adja ide az ellenőrzőjét, mert osztályfőnöki figyelmeztetéssel díjazom ezt a beszólását.

Biztos telihold volt, akkor álmodok ilyen ökörségeket.

Tévé nélkül

Amikor bevallom valahol, hogy nem nézek tévét, úgy néznek rám, mint valami marslakóra. Egy percig feszült csend honol, majd jön a szokásos kérdés:

- Miért nem?

Igazából nem tudom rá megadni a választ. Így alakult az idők során. A tévé soha nem tudott annyira lekötni, hogy órákat áldozzak föl a bambulás oltárán. Elvesztegetett időnek érzem, amit előtte töltök. Nem találok magamnak olyan műsort sem, ami a kereskedelmi tévé kínálatában le tudna kötni. Más adó nálam nincs, fizetni pedig még mindig nem vagyok hajlandó érte.

Nem volt ez mindig így. Régen, amikor még fiatal életem feleennyire se volt zaklatott, mint most, rendesen Barátok közt és Big brother rajongó voltam, de ezek az idők elmúltak mára. És, ha minden változatlan marad, soha nem is fognak visszajönni. Lehet, hogy nem is bánt a dolog. A neten található híreket megbízhatóbbnak tartom a Híradó által összeválogatottaknál, a sorozatokért nem rajongok (de ha mégis, mindet le lehet tölteni, és nem kell heteket várni a folytatásra), a 20 évvel ezelőtti filmeket pedig már annyiszor láttam, hogy szinte kívülről tudom mindet.

Nos, azt hiszem, ezért nem nézek tévét.

A munka jutalma

Számítógépek, monitorok, tévék, és a többi elektronikai cikk. Rengeteget érnek, amikor megszerezzük őket, dolgoznak, kiszolgálnak bennünket napi 24 órán át. Pár év, és egyre több velük a probléma, javítani kell őket, bővíteni, értékes alkatrészeket cserélni bennük. Megpróbálnak a kor követelményeinek megfelelni, ameddig csak lehet. Végül jönnek helyettük az újak, és ők értéktelen vacakként kerülnek egyik pillanatról a másikra egymásra dobálva egy elhagyatott sarokba. Ha nem veszem figyelembe, hogy mind csak vas és műanyag keveréke, és lelket is képzelek beléjük, megsajnálom őket. Nézem ezt a fotót, és minden szögből vizsgálva egy szomorú kép tárul elém. Közben elmerengek azon, hogy ez a sors mennyire igaz ránk is, emberekre. Ahogy kezdjük, tele tervekkel és energiával, ahogy egész életünkben dolgozunk valamiért, valakiért. Aztán ahogy halad az idő, lassan mi is ide jutunk. Megunnak és félresöpörnek majd bennünket. Nem leszünk mások, csak megunt, kiöregedett lenyomatai egy olyan kor múltjának, amely számunkra a jövőt jelentette valamikor.

Chio Sombreros

A chipsekkel kapcsolatos legelső élményem egy tavaszi délutánhoz kötődik. Mamám házában kutattunk testvéreimmel valami finomság után, amikor rátaláltunk egy felbontott csomagra, amelyből félig el volt fogyasztva a tartalom. Akkor még nem tudtuk, hogy mi van benne, ma már persze tudom: chips volt. Megkóstoltuk, és először nem ízlett, de pár falat után már nagyon finomnak tűnt ez a talált csemege. Percek alatt eltüntettük, és ahogy annak lennie kellett, rögvest függővé is váltunk. (Nálam azóta is tart.)

Mindez egy olyan világban történt, amikor kicsiny szülőfalumban még nem álltak az üzletek polcain a különféle chipsek. Mi több, talán kapni sem lehetett. Mi gyerekként mindig csak egyfélét fogyasztottunk (amit mellesleg Nemzetünk Fővárosából hoztak az idelátogató rokonok, csomagszám), ez pedig a Chio Sombreros volt. Régi, narancssárga csomagolásban, még a régi Chio logoval.

Ezt a chipset azóta is hiába keresem, nem találom. Talán kivonták a magyar piacról, talán csak mindeddig elkerülte a figyelmemet, nem tudom. Ezt a mellékelt képet is a chio ukrajnai weboldalán találtam. ;-) Ott még kapható, meglehet, érdemes lenne átugrani egy pár csomagért.

Aki tud Chio Sombreros lelőhelyet Magyarországon, feltétlenül ossza meg velem!

Egy kis érdekesség a Chio-ról. A weboldalukon találtam:

Chio az autógyáráról ismert Opel család vállalkozásaként, kényszerűségből jött létre. Az autógyártó berendezéseket 1945-ben háborús jóvátételként külföldre szállították, így a család tagjai az autóiparnál kevésbé tőkeigényes vállalkozásba fogtak, az új divatot felismerve burgonyachips-et kezdtek gyártani. A Chio név a családtagok keresztneveinek kezdőbetűiből - Carlo, Heinrich, Irmgard - és az Opel családnév kezdőbetűjéből jött létre. A kezdeti önállóság után a Chio a nagy európai snackgyártó, a kölni székhelyű Intersnack vállalatcsoport tagja lett. Az Intersnack GmbH nem csak a Chio-t, hanem több más német snack gyártót is magába olvasztott, pl. 1994-ben a Wolf Intersnacks GmbH-t. Az Intersnack 1990-től kelet felé - a magyar, lengyel, cseh, szlovák, román, bolgár, szlovén, horvát piacok felé terjeszkedik.

---
Történelem: www.chio-wolf.hu