WC-papír gurigákrull

Köztudott tény, hogy a férfiak azt hiszik: a WC-papír csak úgy "odaterem" a tartóra, az onnan soha el nem fogy. Legalábbis a nők ezt terjesztik az egymás között küldött PowerPoint fájlokban, utalva arra, hogy a férfiaknak bizony eszük ágában sincs új tekercset helyezni a lecsupaszított guriga helyére. Vajon igaz ez?

Legtöbbünk háztartásában előfordult már, hogy a gurigák szaporodni kezdtek az árnyékszék környékén: azokat valahogy soha nem dobta ki senki. Pedig a gurigák eltávolítása és új tekerccsel való helyettesítése létfontosságú. Gondoljunk csak bele, milyen kellemetlen, amikor dolgunk végeztével nem találunk papírt a gurigán. Szerencsésebb esetben a közelben van a csomag, amiből vételezhetünk egy újabb tekercset. Szerencsétlenebb esetben kiabálnunk kell családtagjainknak, hogy lehetőségünk nyíljon dokumentálni. Még szerencsétlenebb esetben egyedül vagyunk otthon. Ekkor bizony csak és kizárólag a kreativitás szabhat határt a műveletsor befejező mozzanatainak.

A karikák ajtókilincsen való gyűjtögetésének véget vethetünk, ha családunkban leszabályozzuk, hogy a kifogyott, vagy kifogyóban lévő tekercs helyére újat kell helyezni. Nem csak lehet: kell. Ezzel biztosíthatjuk a mindennapok gördülékenységét éppúgy, mint a családi békét.

Fontos kérdés lehet, hogy a tekercsről legördülő papírnak befelé vagy kifelé kell-e néznie. Sokan a kifelé nézésre szavaznak, ám azt hiszem többen vagyunk, akik befelé szeretik tudni a lelógó, sorra következő lapokat. Ennek megbeszélése is előlendítheti egymás jobb megértését, a nézeteltérések elkerülését, valamint felesleges bosszúságoktól kímél meg bennünket.

Ezen ismeretek birtokában szavazz, de őszintén:

Napló á la digital

Nagyon izgatott vagyok. Reményekkel és egyben kétségekkel teli. Ha minden igaz, a kétségeket holnapra sikerül eloszlatni. Az történt ugyanis, hogy munkahelyem fantasztikus megújuláson ment át a nyár folyamán. Azon túl, hogy kanárisárga falak között szigeteken fogunk ülni a tanári szobában, mindenképpen közölhető, hogy kikerült egy bazi nagy szekrény onnan, amely tény kettős jelentéssel bír. 1. Sokkal több hely, mozgástér van, ami pozitívan befolyásolja a munkához való hozzáállásomat. 2. Ez a szekrény tartalmazta a naplókat, amire ettől az évtől kezdve bizony nem lesz szükség.

Nem lesz ugyanis papír alapú napló, az egész iskola elektronikusan kezdi el nyilvántartani a megtartott órákat, a hiányzásokat, az érdemjegyeket és minden egyebet, amit eddig a naplóba fáradságos munkával vittünk fel. Azt hiszem, nem is a jegyek beírása jelentette itt a legnagyobb gondot, hanem a félévi statisztikák, a hiányzások összesítése és a minden év elején kötelező adatrögzítés a napló oldalaira. Hála a jó istennek, ez most megszűnni látszik és végre lépést tettünk egy újabb kor felé.

Mert mi volt eddig? Üldögéltünk és amikor számítógépre volt szükségünk, választottunk egyet a tanáriban lévő három számítógépből működő kettő közül, amiből egy baromi lassú volt, a másik pedig nyilván nem volt szabad. Ez semmiképpen nem a rendszergazda munkáját minősíti: valahogy egy hatvan ember által használt számítógép rendkívül hajlamos arra, hogy két hét alatt (és most itt is egy rendszergazdától kölcsönzött fogalommal élek) "összehányja magát". Így aztán a percekig tartó üresjáratoknak köszönhetően nem biztos, hogy egy fájlt a megfelelő helyre tudtunk másolni egy tíz perces szünetben.

No de mi lesz most? Mindenkinek saját laptopja lesz, amivel mind az elektronikus naplót, mind pedig az iskolai hálózatot eléri. A laptopok vezeték nélküli hálózaton kapcsolódnak a suli szerveréhez, így a kényelem maximális fokú. Nem irigylem azokat, akik eddig nem álltak közelebbi kapcsolatban a számítógéppel: most aztán össze kell barátkozniuk vele, mivel minden egyes hiányzást, késést, órát, helyettesítést, összevonást és jegyet ennek segítségével kell beírniuk a rendszerbe.

Hogy hogyan működik mindez? Kiderül a holnapi okításon, ahol mindent megtudunk, amit csak szeretnénk. (Remélem.) Hogy a gyakorlatban mennyire válik be? Azt hiszem, erre legalább egy félévet várnunk kell, de mérnökként és informatikusként én bízom a technikában, illetve abban, hogy ezzel csak nyerünk, és végre láthatóan előrefelé haladunk egy szebb, digitális, papírmentes jövő felé.

Búcsú a T-Home számláktól

Mintegy 53 nappal azután, hogy internetszolgáltatóm felhívott engem, nem-e akarnék VoIP telefont olcsón, eddigi internet-szolgáltatásom mellé, megjelent lakásunkban a T-Home alkalmazott, aki rövid szakmai ecsetelést követően üzembe helyezte azt a digitális elosztót, aminek alkalmazásával végre búcsút mondhatunk az analóg vezetékes telefonunknak, és az ezzel együtt járó havi díj rendszeres megfizetésének.

A dolog onnan indul, hogy amikor komolyabbá vált a városban való tartózkodásom, leginkább ADSL internetre vágytam, amit csak úgy kapott (annak idején) az ember, ha egyben analóg vezetékes telefon szolgáltatásra is előfizetett. Ezzel a világon semmi probléma nem volt, csak az, hogy amíg ez a telefon a birtokunkban volt, egy rövid időszaktól eltekintve soha semmire nem használtuk. A havidíjat viszont, ami félig volt lebeszélhető (70 Ft/perc mobilt hívni, haha) fizettük utána rendesen, mint a katonatiszt. Egy ízben feltettem a kérdést az ügyfélszolgálatnak, hogy létesíthető-e úgy ADSL szolgáltatás ezen a vonalon, hogy nem kérünk hozzá telefont? Természetesen létesíthető lett volna, de ebben az esetben az internet-hozzáférés havidíja magasabb lett volna, mint az akkori net+telefon együtt, így ez – természetesen – nem volt opció.

Teltek-múltak napok-hetek, fel is nőtt biz' sok-sok gyerek, mire egyszer, nagy sokára, szert tettem a kánaánra. Az internet-szolgáltatóm megkeresett és közölte, hogy most biza' megszabadulhatok az analóg telefontól és annak sarcától, ha náluk igényelek digitális, internet-alapú (VoIP) telefont. Igényeltem. Nekik jó, mert plusz egy év hűség, nekem jó, mert csökkenthetem kiadásaimat. Tegnap megjelent a Laci, aki ezen furmányok tudója: beaktiválta, frissítette, konfigurálta az eszközöt, majd ezt követően ment minden, mint a karikacsapás. Az eszköz miatt a pirospontot én hirtelen be is írom a T-Comnak: egy olyan 4 portos routert hoztak, ami nem átall WiFin is kommunikálni, így hirtelen lakásunkban és annak környékén mindenhol van internet-hozzáférés, ami rendkívül kényelmessé teszi a kommunikációt. Pl. most is, amikor ezen sorokat írom, a nappali szoba közepén lévő fotelben ülve, laptoppal az ölemben izenek a világnak. És ez engem boldoggá tesz. (Ennél jobban már csak az udvaron, az árnyékban ülve szeretek jobban netezni... vagány dolog ez.)

Az eszköz, működés közben

Úgyhogy most itt tartunk a fejlődésben, barátaim. Gyakorlatilag bárhonnan elérhető a net, életünk részévé vált és közműnek tekintjük, mint a vezetékes vizet, villanyt, vagy a gázt. Számomra már nehezen érthető, hogyan lehet élni nélküle, bár a fentebb említett három nélkül is működtek háztartások évekkel ezelőtt is. Ami azonban jó az jó és az ember nehezen mond le róla. Én is nehezen mondanék le erről a kényelemről. Meg is becsülöm jó sorsomat.

Nyár végi gondolatok

Forró nyári napjaim leáldozni látszanak, miközben a lemenő nap fényenél, hintaágyból blogolok. Miközben a hűs szellő lengedez, azon gondolkodom, hogy a jövő hétnek első napjain már előkészülünk a következő tanév megpróbáltatásaira. De addig is, amíg ez be nem következik, próbálom úgy alakítani a dolgokat, hogy emlékeztessenek az elmúlt hetek gondtalan, kikapcsolódással, nyaralással töltött napjaira.

Ha számvetést kellene csinálnom, azt mondanám, hogy ez a nyár igen tartalmasan telt. Amellett, hogy készültem és készülök a nyelvvizsgára angolból, ugyanakkor beszámoltam arról, merre nyaraltunk, otthon töltött szabadidőmben sikeresen végigjátszottam a Blur nevű játékot. Remek produkció, csak ajánlani tudom. Autóverseny másképp. :) Többek között próbálkoztam a Split/Second nevű alkotással is, de az nem okozott akkora örömöt, mint amekkorát a feltelepített program összmérete indokolt volna. Így azt valószínűleg ledúrom a lomtár kiismerhetetlen mélyére. Hogy némi ismétlés is legyen a dologban, rajongóhoz híven újra végigjátszottam a Tomb Raider: Underworldöt, ami így másodjára is remek szórakozást nyújtott.

Ezen túlmenően rendbevágtam elektronikus tananyagaimat, melyeket jövőre kiemelten fogok használni. Az elavult dolgokat aktualizáltam, a szükséges szoftvereket feltelepítettem, egyszóval minden készen áll arra, hogy elkezdődjön a következő tanév.

Azért nagyon nem sietek. A hintaágyban megvárom az estét, utána pedig kialszom magam (remélem nem itt), lehet hogy a nyáron utoljára.

Akinek még tart a szünet, élvezze maradéktalanul. Akinek véget ér, vesse bele magát a munkába szívvel-lélekkel. :) Én is igyekszem így tenni, már holnapután.

Látogatás az Állatkertben

Egészen pontosan a Fővárosi Állat- és Növénykertben voltunk, merthogy az intézményt így hívják. Halvány gyerekkori emlékeim voltak a helyről, amiket most sikerült feleleveníteni. Lássuk, hogy miket is láttunk a kertben, pár szóval és képpel mutatnám be, hogy merre jártunk.

A Lepkekert remek élmény volt. Annak idején a Tomb Raider bizonyos pályáin repkedő lepkékről azt állítottam, hogy olyan hülyén vannak modellezve, mintha reumásak lennének repkedés közben. Be kellett látnom, hogy a soha-le-nem-szálló Nagy Kék Lepke ugyanúgy repül. Hiába, nehéz játék az élet, de a grafikája nagyon ott van. :-) Képünk a kisebb, néha-azért-leszálló Kis Kék Lepkét mutatja be:


Azt hiszem, hogy a prérikutyák kétségkívül a világ legaranyosabb állatai közé tartoznak. Nagyon mulatságosak a kis ufószemükkel meg a kövér pocok testükkel. Aranyosak az őrszemek, amik figyelik a ragadozókat és ha azok érkeznek, ugatnak, mint a kutya. :) Sajnos ilyet nem sikerült hallanunk, az állatkertben nyilvánvalóan nem sok ragadozó érkezett az elkerített területre. Érdekes az őrségváltás náluk: aki figyelt a távolba, egyszer csak hozzáfog enni, és valaki más kezd figyelni, látszólag minden külső jelzés nélkül váltanak. Érdekes...

Őrszem akcióban

A tevékben az volt a legérdekesebb, hogy olyan jó puha a szőrük, amire nem is gondoltam volna. Természetesen megsimogattuk a simogatást nagyon szerető és ezért (meg a Zoo-csemegéért) sorban álló állatokat.


A jegesmedvében az volt a legmeglepőbb, hogy hatalmas a mancsa... valahogy kisebbre emlékeztem. Nagyon durva volt egyébként az időjárás, legalább 35 fok volt aznap, szegény maci nem kicsit szenvedett hatalmas bundájában.

Itt házi medvénk is kíván szólni:


Menjünk is tovább, máris a kis szerelmes vidráknál vagyunk. Hihetetlen aranyos állatok a vidrák, kicsit nyomozva utánuk még az is kiderül, hogy a menyétfélék családjába tartoznak, meg az is, hogy a kemény héjú kagylókat a tengerfenékről felhozott kövekkel ütögetve törik fel, így azon kevés állat közé tartoznak, amelyek tárgyakat használnak.


Egész délelőtt a zsiráfokat kerestük, aztán nagynehezen az orrszarvúk után meg is találtuk őket. Éppen etetés-idő volt, szabad volt a zsiráfokat Zoo-csemegével etetni a látogatóknak, de sokaknak nem az volt az élmény, amit vártak. A zsiráfok ugyanis nyálas nyomot hagytak a tenyéren, amit sokan nem tudtak hová törölgetni. Valószínűnek tartom, hogy ezen a napon a mosógépek rengeteg zsiráfnyálas nadrágot mostak. :) Én nem etettem, viszont készült közös kép.


Természetesen ezen kívül még számos állatot láttunk, de mindegyikre kitérni lehetetlenség, meg talán nem is célszerű. Jól éreztem magam és nekem a bemutatott állatok tetszettek a legjobban. Azt hiszem, pár évre megint megvan az élmény. Az állatkert még mindig kellemes kikapcsolódás, érdemes meglátogatni. Érdemes csekkolni a Thozoo PhotoStream új képeit a jól sikerült állatkerti fotókért. :)

Az első autóbalesetem - és ami mögötte volt

Húzom még a jobb lábam, amin méretes, teniszlabda nagyságú, borostyán színű, de mályvaszín körvonalú, kemény folt van. De már géphez ülök, mert le kell írnom életem első autóbalesetének tanulságos, mi több, szívszorító történetét, amiből eme fent említett folt is származik. Nos, ilyen is megtörténhetik velem, úgy látszik. Bloggerhez hűen próbálom töviről hegyire körüljárni a témát.

Elmesélni hosszú, de valójában pár pillanat leforgása alatt megtörtént a baj. Vázolom a helyzetet. Kezdődött ott, hogy a lámpa zöldre váltott, és ahogy az már lenni szokott, mindenki elindult az úton. Előttem bénázott egy autós, mert lefulladt alatta a járgány, rutinos kormánymozdulatot alkalmazva kikerültem és haladtam tovább az úton. Kisvártatva egy sárga autót előztem meg, majd olyan ötvennel mehettem, amikor láttam, hogy a távolban a lámpa pirosra vált. Megálltam annak rendje és módja szerint a saját sávomban. Pár másodperc múlva egyszer csak hátulról: durr! Hatalmas csörrenés, hullottak az alkatrészek, mert egy mazsola sikeresen belehajtott az én autómba. Rendesen meg is ütöttem a fejem, még jó, hogy az ülésen volt nyaktámasz, különben biztosan kitörik a nyakam. Villant azért a világ egyet és hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Úgy kísértek le a gokart-pályáról, szombaton, a Vidámparkban. :)

Családostul voltunk szórakozni és a fentebb vázolt esettől eltekintve rengeteg nagyszerű élménnyel lettünk gazdagabbak. A baleset egyébként csak azért következhetett be, mert hosszú küzdelem után a kb. hatkörös versenyben – természetesen – én szereztem meg az első helyet. (Ezért is jöttek belém hátulról. Szerintem bosszú volt.)

Sebességemet képtelenség fotón megörökíteni

Kipróbáltunk sok játékot ezen kívül, természetesen. Bejártuk az Elvarázsolt kastélyt, mégiscsak itt kell kezdeni a dolgokat. Mondhatni a magyar Vidámpark kötelező programja ezt meglátogatni. Ködös emlékeimben olyan húsz évvel ezelőtt él a Vidámpark, valamikor voltam én ott, de akkor még nem nagyon érzékeltem sokat a világból, az élmény sem maradt meg. Az Elvarázsolt kastély azonban valahogy mégis, szinte mindenre emlékeztem, csak a plafon-leszakadós dologra nem. Férfiasan bevallom, ennél igencsak besz_rtam. Miután kipihentem az ijedelmet, kedvesem, aki nagyon bátor minden játéknál (először), elcsábított egy Spinning Coaster nevű csodára. Ez egy ilyen mini-hullámvasút, annyival megbolondítva, hogy a kocsi amiben utazunk a függőleges tengelye körül is forog. Így a hullámokat nem szemből élhetjük át, hanem oldalról, meg hátulról... meg mindenhogy.

Amíg a család apraja ugrált, a nagyja a háttérben lévő coasteren tolta

Ezután a remek kikapcsolódás után végignézhettük, ahogy blogunk hivatalos reppere bevállalta a Top Spin nevű csodát, aminek működését oly' nehéz szavakkal leírni - talán a Vidámpark oldalán található kép és videó segíthet.

A rögzítés megtörtént – nincs menekülés!

Az üzem, működés közben

Csak a jegyzőkönyv kedvéért írom ide, hogy 2010. augusztus 14-én, életem 11152. napján ültem először hullámvasúton, amit rendkívül élveztem. Gyerekkoromban az istennek nem tudtak rávenni, hogy menjek egy kört, most azonban visítottam, mint akit karikáznak. Gondosan ügyeltem arra, hogy mindezt lefelé menetben tegyem. :) Az előttem ülő sógor hihetetlen sátáni kacajokat eresztett el egy-egy hullám után, ijesztőbb volt mint az egész menet. :)

Helló!

Elmaradhatatlan a Szellemvasút, amit imádok, ezt is ki kellett próbálni, nagyon élveztem. Érdekes, hogy ezért külön 300 Ft-ot kellett fizetni, előtte hatalmas tábla figyelmeztetett arra, hogy itt bizony bent vér, horror és rettegés, de szerintem egyáltalán nem volt vészes. Imádom a sötétben annak a kicsi, két személyes kocsinak a síneken való kattogását, rohadt sejtelmes. A bábok is jól meg vannak csinálva, de persze egyáltalán nem vér, horror és rettegés, talán csak inkább borzongás. Azért elbizonytalanított a falra krétával felírt "KÖSZÖRÜLNI" szöveg, meg egy nyíl, ami a sínre mutatott. :) De legalább karban tartják az üzemet. (Itt mindent üzemnek hívnak.)

Kipróbáltuk még a Tükör útvesztőt, ami egy üveglapokból és tükrökből álló labirintus volna. Ki kell jutni belőle. Persze az üvegeken mindenhol ilyen kéz- meg fejnyomok vannak, egyik-másiknak nagyon nem sikerült a tájékozódás. :) Viszonylag gyorsan kijutottam ugyanoda, ahonnan elindultunk, aztán visszamentem, de végül kiderült, hogy ugyanoda kellett kijutnom. :) Szóval eléggé fogalom nélkül voltam néha. :) Pedig nem is ittam. Sokat.

Kavarognak, tájékozódnak

Nem maradhatott el természetesen az Óriáskerék meglátogatása sem: kellemes felüdülés volt az autóbaleset után szétnézni Budapesten, megvizsgálni a Nyugati pályaudvar szépségét, a háttérben zajló építkezéseket – vagy csak úgy élvezni a magasságot. :) Szuper volt.

Kilátás az Óriáskerékről

Be kell látnom, hogy az ilyen rendkívül adrenalin-növelő és gyomormozgató játékokhoz (mint a T-Rex, vagy például a Break Dance) öreg vagyok már. Nem úgy fentebb már említett repperünk, aki annyira bevállalós kedvében volt, hogy a Torony nevű csodát is kipróbálta. A 37 méteres magasságba 10 másodpercen belül kétszer fellőtt utasok igencsak lent (vagy fent) hagyhatják belső szerveiket, mire kimásznak a berendezésből.

Aztaku

Vége a menetnek. A mosolyok nem természetesek

Eképp telt a szombat délutánunk. Estefelé már nagyon kész voltam: ez köszönhető annak is, hogy nem a megfelelő lábbelit választottam egész napra, meg annak is, hogy a Vidámpark előtt bejártuk a teljes Fővárosi Állat- és Növénykertet – erről azonban holnap mesélek, szuper fotókkal körítve.

Nyaralás 2010 - Rövidfilm

Bár a YouTube-ra már 15 perces videók is feltölthetők, mi belefértünk 10 percbe: az eddig olvasottakat videó formájában is megtekinthetitek. Hűséges olvasóink bizonyára tudják, merre járunk éppen. A többiek pedig az alant lévő cikkekben olvassanak utána és pótolják a mulasztást. :-) Jó szórakozást!

Nyaralás 2010 - 4.nap

A negyedik napon nemzetünk fővárosának két pontjára sikerült eljutnunk: megnéztük a Tropicarium-Óceanáriumot a Campona bevásárlóközpontban (hogy ez oszt’ miért pont ide került, számomra máig rejtély), illetve a Planetárium délutáni előadására is jegyet váltottunk – ez külön passzust érdemel.

A Tropicariumot valahogy teljesen másképpen képzeltem el, de a valóságban létező verzió sem volt rossz. Megmondom őszintén, nem vagyok egy ilyen nagy hal- és hüllőrajongó, de sikerült a terráriumokat és akváriumokat olyan szépen berendezniük, hogy a színek kavalkádjában rendkívül sok minden felkeltette az érdeklődésemet. Nagyon tetszik például, hogy a madarak szabadon repkednek, bár ennek köszönhetően, mivel mindig a fejem fölött voltak, nem is sokat érzékeltem belőlük. Amikor egy-egy példány elröppent, akkor újra felnéztem, de ha nem találtam tekintetemmel éppen semmit, akkor nem kerestem őket tovább.

Nagy madár

Tetszettek a kígyók, pedig kígyórajongó sem vagyok. De olyan szép a mintájuk és a színük! Véleményem szerint éppen elég volt az egy-másfél centi vastag üveg mögül nézni őket. Nem is nagyon láttam még kígyót élőben.

Kedvesem szerint kutyafeje van - egy kicsit mintha tényleg

Node a selyemmajmok tüneményesek voltak: az egyik az ablakhoz nyomott fényképezőgép-objektívet kezdte el közelről megvizsgálni, én meg kattintottam. (Részletesebben megvizslatható ez az aranyos esemény a holnapi rövidfilmben.) Az elkészült kép:


A selyemmajmok mellett természetesen a víz alatti üvegfolyosó is nagyon tetszett, illetve már éppen felmerült bennem a hiányérzet a látogatás vége felé a bohóchalakat illetően, amikor hirtelen egy egész akváriumra való, berendezett Némó világa bukkant fel. :)


A bohóchalak nagyon aranyos teremtmények, nagyon tetszenek nekem, egy bohóchalas hűtőmágnest is vásároltunk emlékbe. Szuvenír a Tropicariumból. Ezzel zártuk a látogatást és elindultunk a Planetáriumba. Az út nagyon izgalmas volt, mert egy kanyarodáskor vagy négy sávot kellett volna átívelnem, én viszont hatot íveltem át, így rögvest keresztben álltam két sávban. Volt is nagy dudálás, de nem tudom, hogy mit voltak annyira idegesek… az ember nem tudhatja, hogy hova kanyarodjon, ha lekopnak a vonalak. :)

A Planetáriumról halvány emlékeim vannak gyerekkoromból. A kupolában megjelenő csillagok és bolygók teljesen elvarázsoltak akkoriban, és azt gondoltam, hogy újra sikerül ezt az élményt felidézni. Magáról a Népligetben található épületről annyit, hogy én akárhányszor látom, mindig úgy érzem, hogy a környéke nagyon el van hanyagolva. A kupola viseltes, az épület előtt mindenfelé nő a gaz, valahogy olyan, mintha húsz éve semmit nem újítottak volna fel a környéken. Megváltottuk a jegyet és mivel még rengeteg idő volt, végigmentünk a körfolyosón, ahol az űrkutatással és a bolygókkal kapcsolatos világító tablókat néztük meg. A személyzetet illetően három ember tartózkodott benn: két biztonsági őr, akik feszt kijártak cigizni, meg egy matróna, aki életbölcsességeket osztott ennek a másik kettőnek. A matróna szerepét nem is igazán értettem: egyrészt elhajtotta azt a húsz embert a metróba, akik úgy gondolták, hogy igénybe vennék a Planetáriumi budit („Hát nem nyilvános wc vagyunk mi, kérem! Ide nem lehet érvényes jegy nélkül csak úgy besétálni!”), másrészt pedig ő szedte a jegyet.


A jegyszedés folyamata, na az nagyon kemény volt. Mi éppen az egy hónapig tartó karbantartás előtti utolsó előadásra érkeztünk. Rajtunk kívül még olyan húszan voltak kíváncsiak a műsorra, így nem mondhatnám, hogy dugig megtelt a kupolaterem. Az előadás 16 órakor kezdődött, de az ajtó még nem nyílt ki 15.55-kor sem. Előttünk volt egy szőke srác, aki ránézésre valami kórságban szenvedett, mert éppen hogy csak nem kaparta az ajtót, hogy őt márpedig most és azonnali jelleggel engedjék be. Szóval igen erősen voltak pótcselekvései. Egyszer csak, amikor már végképp feladtuk a reményt, matróna-mama felkelt és hatalmas kulcsokkal elindult az ajtó felé. Fasza, bemegyünk. De nem. „Ne tessenek sietni, majd ha szól a csengő, akkor lehet jönni.” Majd bumm, becsukta az ajtót. Vártunk még két percet. Megszólalt a csengő. Ekkor kinyílt az ajtó. A srác rögvest be akart ugrani, de matróna-mama kézzel jelezte, hogy hátrébb! A srác értetlenül hátralépett, mama pedig kitárta az ajtót a még hátralévő két centire is. Itt rendnek kell lennie. Mindenkitől elkérte, majd picit betépte a jegyet és javasolta, hogy üljünk balra, azok a jó helyek.

Tényleg azok voltak. A megtekintett előadás (Földönkívüliek) érdekes volt, bár a valószínűségi változók bevezetésekor voltak sejtéseim afelől, hogy a nézőtéren ülő 10 éves kölyköknél most éppen filmszakadás következett be egy picit. Sajnos a bazi nagy planetáriumi vetítő nagyon nem volt kihasználva, inkább a diavetítők (!) és a VHS-videók (!) adták a műsor nagy részét.

A műsor után kocsiba ültünk és rövidesen a négyes számú főközlekedési úton elindultunk hazafelé. Sokat beszélgettünk a nyaralásról és megállapítottuk, hogy mindent összevetve a kirándulásunk rendkívül kellemes volt: sok újdonságok láttunk és felfedeztük az országnak egy olyan részét, ahol még nem sokszor jártunk. Sokat röhögtünk, jó volt a kedvünk, ettünk-ittunk, nem bánkódtunk. Ha úgy dobja be a gép, jövőre is nyaralunk…

Holnap összefoglaló, mobillal készült kisfilmmel zárjuk az idei nyaralás eseményeinek taglalását, utána pedig visszatérünk a rendes kerékvágásba. Addig is a nyaralás legjobb képei tekinthetők meg a PhotoStreamen.

Nyaralás 2010 - 3. nap

Nyaralásunk harmadik napjának reggelén fürkészve figyeltem, hogy vajon esik az eső, avagy nem. Hát, nem esett. Az ég rendkívül borult volt, de ez nem akadályozott meg minket abban, hogy a történelmi korokat idéző visegrádi Fellegvárhoz autókázzunk. Az út remek volt odáig, kényelmesen lehetett haladni, bár a Fellegvár megtalálása ütközött némi nehézségbe, mivel amikor már azt hittük, hogy nem jó felé megyünk és visszafordultunk, na akkor derült ki, hogy eddig mégiscsak jó felé mentünk és most meg rossz irányba haladunk. Lényeg, hogy a vár meglett. A tegnapi eső miatt derengő reggeli párában és a felhőkben rejtező várfalak igencsak sejtelmes képet mutattak és azt mondom, hogy ez a látvány napos időben sem lett volna szebb.

A vár falai ködbe, párába és felhőbe burkolóznak

Az ódon várfalak közötti barangolás és a Dunakanyarra való fantasztikus kilátás még a tegnapi esőért is kárpótolt bennünket.

Csak kitekintek...

Az itt eltöltött két óra alatt remekül éreztük magunkat. A hangulat nagyon átjött a barangolás közben is, de a két termes panoptikum, amiben egy táncjelenet és a visegrádi királytalálkozó ebédje volt viaszbábukkal elénk tárva, csak még jobban rásegített arra, hogy úgy érezzük: tényleg 1300 környékén járunk.

Viaszbábuk ebédje

Ódon várfalak - itt-ott kiegészítve

Forgatag látogatásunk végén

A vár remek kikapcsolódás volt, rengeteg jó fotót készítettünk és utána még bazároltunk egy kicsikét. Ezt követően az aktív szórakozásé volt a főszerep: elindultunk a visegrádi bobpályához, hogy lecsusszanjunk és érezzük a sebességet. Ide nem autóval, hanem gyalog jöttünk. A tegnapi esőtől megázott és csúszós túraútvonal igazán izgalmasnak bizonyult: mellettünk a mélység, előttünk a távolság és csak bandukoltunk, bandukoltunk. Többször úgy éreztük, hogy rossz úton járunk, de az út végén kiderült: mégiscsak jó helyen vagyunk. Megérkeztünk a bobpályához. Rövid felderítés után jegyet váltottunk és elindultunk csúszni! A futam nem volt túlzottan hosszú, bár túlzottan drága sem, mindenesetre a nagy sárga szmájli mellett lévő kamerába igencsak nagyon vigyorogtam, és az élményfotót bizony megvásároltuk. Íme, milyen fess legény voltam a bobon, csak úgy robogtam majdnem tizenhéttel!


A kimerítő sportolás után jól esik egy magyaros konyha specialitásait megkóstolni. Már előre kinéztem a Patak fogadót, ami a neten is jól nézett ki, de élőben meg méginkább: kerthelyiség, mellettünk csobogó patak, finom és megfelelő mennyiségű, jó árban lévő ételek, kedves és normális pincérek… azt hiszem, egész nyaralásunk alatt erre a helyre vártam. Nem kellett túl sokat várni a szűzérmékre, héjában sült fűszeres krumplival és párolt hagymakarikákkal, valamint az én kedvesem által rendelt brassóira sem. Bár a két étel összetevőiben alig tért el egymástól, mégis teljesen más ízűre sikerült őket megkomponálni, ami mindenképpen jó pont.

Patak fogadó. Kerthelyiség, csobogás és finom ételek.

A desszertet már 22 kilométerrel arrébb, az esztergomi Szamos cukrászdában fogyasztottuk el: gigantikus fagyikelyhet és süteményeket rendeltünk össze és miközben a fél óránként esedékes lakodalmas-dudálós autócsordát néztük, ráérősen felfaltuk ezeket.

Gigafagyi, megasüti

A délutáni pihenő után úgy gondoltuk, hogy érdemes lenne szemügyre venni a várost: elsétáltunk a Duna partján lévő sétányra és azon csodálkoztunk, hogy ezekből a felhőkből nem lett eső:

Jön a vihar

Nem sétáltunk át Párkányba a Mária-Valéria hídon. Egyrészt azért, mert voltunk már Szlovákiában Komáromnál, másrészt azért, mert nagyon fáradtak voltunk és harmadrészt pedig azért, mert nagyon féltünk attól, hogy elkap minket az eső. Helyette inkább beültünk a belvárostól már picit kívül eső Gyros Porta nevű helyre. Itt negyed óra után adhattuk le a rendelést, mivel egyetlenegy hölgyemény próbálta a bejövő vendégek és a telefonos megrendelők kéréseit teljesíteni, mérsékelt sikerrel. A kezdeti nehézségek után ez végül egy mulatságos eseménnyé vált. Mexikói sonkás melegszendvicset rendeltünk. Képzelj el magad előtt egy ilyet… na, én is elképzeltem. Ezzel ellentétben amit kaptunk, nos… Rendkívül érdekes volt. Egy két centi vastag kenyérre valamiféle barna, elvileg chili-szósz volt kenve, ezen nagy kukoricák és vörösbabok terpeszkedtek. Az egésznek a tetejére kúrva egy fél centi vastag gépsonka, majd a művet sajt és majonéz fedte, oszt’ jóvan, ëgyé’ gyerëk. Kaszálós melegszendvics neked, Esztergom szívében. Namost a hely úgy volt kialakítva, hogy le tudtunk ülni ilyen magasított bárszékekre, a kirakatba. Néztünk kifelé kajálás közben az utcára, mint a majmok. Közben faltunk. A szendvics elfogyasztása okozott némi nehézséget, mivel egyrészt kétszáz fokos volt, másrészt meg amint megfogtam már hullott is több darabra. Így szerintem az evési technikánk fejlesztésének is beillő mozdulatsorokkal az arra járó potenciális vásárlók közül jópárat elriasztottunk, de sebaj, mi jól szórakoztunk. Minden létezőt összekentünk majonézzel, potyogott szerteszét a bab, alig győztük összeszedni. Én egy ponton már nagyon röhögtem, de sebaj. Jó olyan helyen enni, ahol senki nem ismer. :)

(Folytatás holnap.)

Nyaralás 2010 - 2. nap

Második napnak reggelén arra ébredtem, hogy a szemközti szobában lévő fél éves gyerek annyira zenél, hogy borzasztó. Értem ezalatt, hogy fél órán keresztül, mindenféle beavatkozás nélkül csak annyi volt hallható: eeeeeee! Eeeeeee! No, ez nem is idegesített annyira, mint az, hogy odakint szakadt az eső. Nem hogy szakadt: ömlött! A szálló udvarán álló gépkocsik bárkákká átalakulva várták, hogy mi lesz az ő sorsuk. Nem is nagyon mentünk mi sehova. Éppen lenge magyarban közlekedtem a szobában, ittam a kávét, hogy némi élet térjen belém, amikor hallom ám, hogy kulcs matat a zárban kívülről. „Nem ez az a szoba!” – kiabáltam kifelé, mivel azt hittem, hogy valaki nem ismeri a számokat százig. Csak matat. „Nem jó helyre jössz!” – közöltem, de megint nem volt semmi hatása. Gondoltam, csak megnézem, hogy miről van itt szó. Ekkor kinyílt az ajtó, én ott állok bögrével a kezemben, velem szemben pedig a takarító személyzet színe-java. E, mondok, ezt így most akkor hogy? Na, ők sem nagyon tudtak szóhoz jutni. Jajelnézést. Hát nekik azt mondták. De ide mindenképpen a televíziót át kell hozni. Remek, gondoltam. Ők meg arra gondoltak, hogy ha már ennyire fitt vagyok így reggel, akkor meg is foghatnám a készüléket itt a tőlünk nem is olyan messzi szobában és áthozhatnám ide. Gatyában. Jóvan. Belefér, hisz izmos vagyok.

Kis idő elteltével a komor, szürke felhők elvonultak és indulhattunk a mai napra tervezett programunk felé: irány Komárom, azon belül is a Monostori erőd és egy kis séta a szlovák oldalon, Komárno-ban. Na, ahogy haladtunk Komárom felé olyan eső kerekedett, hogy ember legyen a talpán, aki abban tájékozódni tud. Nagy nehezen megtaláltuk az erődöt. Már gyanús volt, hogy egy ilyen hely miért van tele láthatósági mellényes parkolóőrökkel. Ekkora lenne itt a forgalom? Hát csak mennék befelé a parkolóba, erre integet nekem, hogy bizony menjek tovább. E?! Mi van itt? Továbbmegyek és turul-módszerrel (háturul) közelítem meg az objektumot. Ott áll egy kajszaképű gyerek. Erődhöz mennék. Tovább egyenesen. Remek. Továbbmegyek, megint előugrik a bokorból egy kajszaképű, azt mondja hatezer per fő. Na, itt egy kicsit úgy éreztem, hogy bizony túlmentünk egy határon. Kérdezem tőle, aztán miért? Azt mondja azért, mert most csak úúúgy, az erődbe nem mehetünk be. Mégpedig azért nem, mert itt a hétvégén fesztivál lesz, témakör: amerikai autók találkozója. És erre a rendezvényre hatezer forint a belépő, fejenként. Mi csak raktuk, hogy az erődöt szeretnénk megnézni, azt mondja nincs tárlatvezetés, semmi nincs. Éppen csak az előttünk magasodó erődöt nem tagadta le a térképről. Idegállapotba kerültem és tőgázzal hajtottam ki a közútra. Ha valóra vált volna, amit akkor elmormoltam magamban, valószínűleg utoljára rendeznék meg a rendezvényt.

Egy pöpec Corvette, az egész várost ellepő amerikai autók közül

Na, sebaj van, ha már nem lett erődnézés, akkor nagy mérgünkben bizony sétáljunk át az Erzsébet-hídon Komáromból a szlovák oldalra, Komárno-ba. Igazából az Európa udvart akartuk megnézni, erről annyit tudtunk egy internetes forrásból, hogy át kell menni a hídon, aztán még egy hídon majd azt követően az első sétálóutcáról könnyedén elérhető. Átmentünk hát az ismeretlenbe, hogy művelődnénk némiképpen. Az Európa-udvart rendkívül könnyedén megtaláltuk: onnantól kezdve, hogy leparkoltunk a komáromi Tesco parkolójában, kb. 30-40 percig kellett sétálni, mely időt a Duna szélességének, valamint a szlovák oldalon lévő rozsdás rakpart szépségeinek magunk között való megbeszélésével múlattuk. Amikor már éppen kezdtünk volna elbizonytalanodni, hogy akkor most innen hogy, elénk tárult a sétálóutca. Ezen a sétálóutcán mindenhol üzletek voltak és mindenhol magyarul és szlovákul is beszéltek az elárusító személyzetek. Találtunk is itt-ott kedvünkre való holmit. Ha több Euro lett volna nálam, szívesen meglátogattam volna egy Computer music nevű üzletet, ahol remek midi billentyűzeteket árultak… talán egyszer még megtanulok zongorázni rövid életemben.

Az Erzsébet-híd Komárom és Komárno között. Átsétáltunk hosszasan.

Fekvebiciklizők Komárno főterén

A rozsdás rakpart egyik kelléke

Az Európa-udvar színes épületeinek részlete

Ahogy haladtunk visszafelé Magyarországra, az idő egyre komorabb lett és miután megebédeltünk éppen beültünk a kocsiba mielőtt az egész északi országrészben leszakadt az ég. Olyan eső volt, hogy gumicsizmában vezettem. (Nem.) A szállás felé haladván az autó alváza tökéletes mosást kapott, ugyanígy néhány biciklis bőrét is sikerült hidratálnunk, önhibánkon kívül. Leszakadt és egész utat elfoglaló faágak között evickéltünk. A szállásra megérkezve tapasztaltuk, hogy az udvaron az autók fél kerékig állnak a vízben, így megállapítottuk, hogy itt aztán adta az időjárás rendesen. Sajnos ezen a napon több programra nem került sor: az egészen éjfél környékéig el nem álló eső lehetetlenné tette azt, hogy bármit is csináljunk. Így a szálló és annak szegényes bárja látott el minket, már amennyire ez tőlük telt. Nosztalgikus érzülettel töltött el a szobánkban beázó fal… előző lakásunkban sem volt ez másképpen. Néztük a tévét (reggel még nem is gondoltam volna, hogy mekkora haszna lesz így este), ebben láttuk, hogy az Esztergom szlovák oldalán lévő Párkányban akkora vihar volt, hogy le a kalappal. Így mi is kaptunk belőle jócskán… Beszélgettünk, röhögtünk és nem engedtük, hogy az időjárás tönkre tegye a nyaralásunkat.

A szállás udvarán tavacskákban állt a víz

(Folytatás holnap.)

Nyaralás 2010 - 1. nap

Üdv minden olvasónak! Bizony sokáig nem írtam most, de ennek – természetesen – jó oka volt. Három év után ugyanis újra bedobott a gép egy nyaralást, amelyet négy naposra terveztünk. Terveinkben Esztergom és környékének (Komárom, Visegrád, Dobogókő) meglátogatása, feltérképezése és megismerése, valamint utolsó nap egy kis budapesti városnézés szerepelt, eddig általunk még nem, vagy csak ritkán látott programokkal. Hogy hogyan is történt mindez, miket láttunk és tapasztaltunk, azt négy napon keresztül itt a blogon ti is elolvashatjátok. Nyaraljatok velünk! :)

Miután a kétajtósok tartalmát bőröndökbe ürítettük, kocsiba vágtuk magunkat és elindultunk az ismeretlen felé. Segítségünkre volt a Lepker Bt.-től kölcsönkapott navigációs rendszer, amelyet ezúton is köszönünk és amelyre az út során teljesen rábíztuk magunkat. Igazából csak egy-két helyen sikerült eltévednünk vele: egy ízben, amikor a helyes út helyett csak annyit közölt a rendszer, hogy „Letértél az útvonalról”, egyszer pedig akkor, amikor annyira akarta, hogy neki legyen igaza, hogy már visszafelé haladtam az egyirányú utcában és kaptam az ilyenkor szokásos „Marha!” ordításokat a letekert kocsiablakok mögött ülő sofőröktől. (Én köcsögözni szoktam ilyen esetben. Néha azt is mondom: pöcs.)

Na, de félre a tréfát: időben odataláltunk Esztergomba, mely meglehetősen bonyolult közlekedéssel bír. Enyhén Eger, de talán nem annyira. Kisebb-nagyobb ügyeinket elintézve a szállásra kocsiztunk. A szobafoglalás egyszerű volt, mint a faék, gyakorlatilag 10 perc alatt elintéztük. A személyzet rendkívül rugalmasan kezel mindenféle témát, igazán jól lehet velük egyezkedni. A szobát is gyorsan elfoglalhattuk: egy második emeleti, tetőablakos szoba jutott osztályrészül, konyhazuggal, fürdőszobával és dupla ággyal. Teljesen egyszerű, de arra tökéletesen megfelel majd, gondoltuk, hogy egész napos, fárasztó programjaink után az ágyba zuhanva álmodjunk szépeket.

Schweidel szálló - csak ajánlani tudjuk

Az első program, amivel minden Esztergomba látogató kezdi, a Bazilika meglátogatása. Nálunk sem volt ez másképpen. Parkolóőr közölte, hogy a baloldali periférián helyezkedjek el a járművel, mondom ejha, itt aztán keményen mennek a dolgok. Na, lényeg, hogy körbejártuk mi a Bazilikát kívül s belül, még a kupolára is felmentünk a szűk lépcsőkön és megcsodáltuk a város igen kiváló panorámáját, elgyönyörködtünk a Duna-kanyar és a Mária Valéria híd fenséges látványában és élveztük a 420 lépcsőn való fel- és ugyanannyin való lehaladás után bekövetkező azonnali izomlázat. Fárasztó túra felmenni a tetejére, de megérte! Kipirosodtunk rendesen…

A híd és a kanyar

A Bazilika

Kilátás a legfelső kupoláról

Feszítek a kupolán körbe haladva

A nap folytatásaként, mivel még gyerek volt az idő, egy régi Need for Speed-pályára emlékeztető hegyi úton átkocsikáztunk Dobogókőre. Úgy tartja az írás, hogy itt található a Föld szívcsakrája. Hatalmas energiaközpont ez, ahová még maga a Dalai láma is ellátogatott. Ezt a helyet mindenképpen látni kellett! Időközben előjöttek az emlékek és rádöbbentem, hogy ja, tényleg, én itt voltam már középiskolás koromban is.

Életkép 1997 környékéről

A középen álló fa 2010-ben

A kilátás remek volt, a hely is szuper, bár nekünk, városi népeknek túl sok látnivaló nem akadt, így nem is maradtunk fél óránál tovább. Számos túraútvonal indult viszont több irányba, azonban ez a nyaralás most nem arról szólt, hogy tekergőző hegyi utakon botorkáljunk, így ezzel az opcióval nem foglalkoztunk különösebben. Legalábbis, a mai napon nem.

Estefelé úgy gondoltuk, hogy bizony mára már eleget dolgoztunk, irány egy hangulatos kisvendéglő és egy jól irányzott vacsorát le is küldtünk, ami igazán megérte az árát, annak ellenére is, hogy egy menő vendéglőben ültünk a főtéren. Sajnos nem tudtunk kerthelyiségbe menni, pedig szerettem volna. A vacsora kezdetekor valami elhangolt punk-zenekar is belekezdett abba a három zeneszámba, amit sikerült betanulnia. Egész vacsora alatt ugyanazokat a számokat játszották, pontosan az étterem mellett, így a kerthelyiséget annyira nem is bántam… lényeg, hogy a vacsi isteni volt.

A főtér éjszaka, egy bemozdult képen

A nap legvégén volt egy kis kavarodás: a GPS-t árammal ellátó szivargyújtó-csatlakozó elromlott, mivel a kábel egy szerencsétlen kihúzásakor az aljzathoz csatlakozó vezeték beesett a műszerfal mögé. Hiába no, 21 éves a technológia. :) Hirtelen a sötétben el kellett volna indulni a szállás felé, de hát ugye ki tudja, hogy merre is van az? Nagy nehezen betájoltuk magunkat, mindenféle szerencsétlen egyirányú utakon mentünk és a helyzethez képest keveset is ordítottunk, amikor a vélemények ütköztetésére került sor az egymástól eltérő útirányokat illetően. :-) Na, a lényeg, hogy egyszer csak ismerős vidékre tévedtünk, megtaláltuk a szállást. De ugye mégis, nem működik valami az autóban… Én nem vagyok az a fajta, aki nyugodtan tud lefeküdni egy ilyen felmerült mérnöki probléma megoldása nélkül. Hirtelenjében széjjel is kaptam a kocsi műszerfalát a szúnyogok között. Mobillal világítottunk, tehát alig láttam valamit. Egy kampós eszköz kellett, hogy a vezetéket ki tudjam húzni a csatlakoztatáshoz. Azt mondja az én életem párja, egyem a szívét, hogy majd holnap veszünk kampót. Kérdeztem is tőle akkor, hirtelen, hogy „Hol veszünk? Bemegyünk a vaskampó-boltba és kérni fogunk kisméretű, vezeték-kihúzó kampót?” Ekkor már nagyon röhögtünk. Végül a probléma úgy oldódott meg, hogy a drágám kitalálta, hogy a kocsiban hátul van egy fadoboz, amit egy kampós zár zár le. Leszedtem a kampót (letörtem, gyakorlatilag, mert idegállapotban voltam), szigetelő szalaggal egy tollhoz rögzítettem és így sikerült kivenni a vezetéket, csatlakoztattam az eredeti helyére, visszaépítettem minden kiszedett kis biszbaszt és rögvest volt áram. Így már nyugodtan tudtam aludni.

(Folytatás holnap.)

Ma már minden eladó

Apró tömegű, amerikai, félregépelt márkás pajzán plébánosok, viszonylag olcsón, a Tescoban!


Fizetéskor nagyon bejöttem a pénztárosnak! Illetlenül végigmért a szemével, kedvesen mosolygott rám és rendkívül előzékenyen viselkedett. Kár, hogy fiú volt.

Helyezkedj okosan!

Az élet néha igencsak kemény tud lenni.

Az ember csak kiszedi a gőzölgő krumplilevest a tányérjába. Tejföllel megküldi, ízlésesen, ahogy kell. Már éppen kanalazni kezdené az alföldi finomságot, amikor érkezik a kérdés:

– Kérsz Vegetát?
– Igen – válaszolom kurtán, mert közben igen erősen falok.

Aztán a házigazda feláll, kitolja maga alól a széket és elindul Vegetáért. Ekkor csengetnek. A házigazda párja elindul, hogy ajtót nyisson. A kitolt szék az útban van, hát arrébb teszi. Kimegy az ajtón. A házigazda visszatér, megkapom az ételízesítőt, ő pedig leül arra a helyre, ahol legutolsó emlékei szerint a szék volt. Tehát a nagy büdös semmire próbál elhelyezkedni kényelmesen, minekutána irdatlan nagy csörgés-csattogás hallik, kezemben meg is áll a kanál, pedig jó a leves. Közben még mindig szórom a Vegetát az ételbe, de a házigazda a földön kucorít és kínjában röhög.

Adott helyzetben hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ríjjak vagy nevessek, mindenesetre a hatalmas csontcsörgés és porccsattogás meglehetősen kellemetlenül érintett krumplilevesezés közben.

Vigyázzatok, hová ültök. Mindig nézzétek meg, hogy tényleg van-e ott szék. Vagy sámli. Vagy bármilyen ülőalkalmatosság.