Az élet néha igencsak kemény tud lenni.
Az ember csak kiszedi a gőzölgő krumplilevest a tányérjába. Tejföllel megküldi, ízlésesen, ahogy kell. Már éppen kanalazni kezdené az alföldi finomságot, amikor érkezik a kérdés:
– Kérsz Vegetát?
– Igen – válaszolom kurtán, mert közben igen erősen falok.
Aztán a házigazda feláll, kitolja maga alól a széket és elindul Vegetáért. Ekkor csengetnek. A házigazda párja elindul, hogy ajtót nyisson. A kitolt szék az útban van, hát arrébb teszi. Kimegy az ajtón. A házigazda visszatér, megkapom az ételízesítőt, ő pedig leül arra a helyre, ahol legutolsó emlékei szerint a szék volt. Tehát a nagy büdös semmire próbál elhelyezkedni kényelmesen, minekutána irdatlan nagy csörgés-csattogás hallik, kezemben meg is áll a kanál, pedig jó a leves. Közben még mindig szórom a Vegetát az ételbe, de a házigazda a földön kucorít és kínjában röhög.
Adott helyzetben hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ríjjak vagy nevessek, mindenesetre a hatalmas csontcsörgés és porccsattogás meglehetősen kellemetlenül érintett krumplilevesezés közben.
Vigyázzatok, hová ültök. Mindig nézzétek meg, hogy tényleg van-e ott szék. Vagy sámli. Vagy bármilyen ülőalkalmatosság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése