Mert ugye hogy szeretünk ébredezni reggel? Miután valaki felcirmol az álomból, jó hallani, ahogy az utca zaja halkan bekúszik az álom folytatásaként megjelenő reggeli világba. Lassan kinyitjuk a szemünket, körbenézünk, látjuk, hogy ugyan korán van még, de bőven van idő reggel készülődni, reggelizni. A konyhából lassan elér orrunkig a friss kávé illata; hallani, ahogy a kávéfőző édes szürcsöléssel ontja magából a frissítő koktélt. Aztán egyszer csak: TLUK! Határozott pukkanás, majd csend és sötét lett a lakásban. Ezt követően berohan valami égett elektronika-szag a konyhából, körbenéz a szobában, aztán úgy gondolja, hogy jó neki ott, és bent is marad.
Az ember ilyenkor azért csak felpattan hirtelen, hogy akkor most miabüdösk? Villanyóra lenyomva, úgy látszik ennyi volt a kávéfőző élete. Egész jól kibírt négy évet, bár hozzá kell tenni, hogy nem esett jól ez a reggeli kis vicce, amivel tulajdonképpen ő most elhalálozott és elektronikai hulladékká vált egy szemvillanás alatt. Visszakapcsolunk mindent, és keserű szájízzel megreggelizünk a csendben füstölgő elektronika mellett, aztán elindulunk az életbe, ki ide, ki oda. Szépen indul a hét, pedig még csak péntek-tizenhárom sincs. Van viszont hónap vége, amikor az ember nem vásárol csak úgy meggondolatlanul kávéfőzőt. Sőt, meggondolás után sem.
Azt, hogy a porszívónk egy hónapja halt meg hasonló körülmények között (csak éppen nem reggel), azt már el sem mesélem részleteiben. De azt sem, hogy olyan hetem lesz, amitől megőrülök már előre. Mélyen hallgatok a teendőimről, a beadandó dolgozataimról, a továbbképzéseimről és a különböző délutáni elfoglaltságaimról. Nem akartok ti most erről olvasni, higgyétek el. Meg azt is, hogy én sem akarok írni róla. Csak azért jelentkezem, hogy tartalmas hetet és kitartást kívánjak mindenkinek!
2009. november 30., hétfő
2009. november 28., szombat
Csoportos kedvezmény
Tegnap, előadás után, állok a Nyugatiban, és úgy nézem az információs táblát, mintha muszáj lenne. Mindeközben mellém csapódott egy kisebb csapat, akik végiggondolták a haditervet.
– Mari, gyere ide të is! – mondta a csapatfőnök, egy hatalmas termetű, de annál alacsonyabb asszonyság. Mari egy tetőtől talpig beburkolt gyerekkel odaslattyogott.
– Itten az a baj – folytatta –, hogy nagyon figyelik a jegyëket, amikor lëfelé mënünk. Így osztán okosba' këll csináni!
– Hogy? – vonták kérdőre az akkorra már szinte szabályos körbe rendeződött hordatagok.
– Úgy csinájjuk – folytatta a főnök –, hogy Mari, të gyerëkkel vagy, të mész előre! Tégëdet biztos bëengednek.
– Velünk mi lëssz? – kérdezte a többi.
– Hát mi lënne? Ha mán Mari bent van, addig beszél, amíg bëengednek bennünket is!
Álltam ott, csodálkoztam, de nem volt kétségem afelől, hogy sikerrel fognak járni.
– Mari, gyere ide të is! – mondta a csapatfőnök, egy hatalmas termetű, de annál alacsonyabb asszonyság. Mari egy tetőtől talpig beburkolt gyerekkel odaslattyogott.
– Itten az a baj – folytatta –, hogy nagyon figyelik a jegyëket, amikor lëfelé mënünk. Így osztán okosba' këll csináni!
– Hogy? – vonták kérdőre az akkorra már szinte szabályos körbe rendeződött hordatagok.
– Úgy csinájjuk – folytatta a főnök –, hogy Mari, të gyerëkkel vagy, të mész előre! Tégëdet biztos bëengednek.
– Velünk mi lëssz? – kérdezte a többi.
– Hát mi lënne? Ha mán Mari bent van, addig beszél, amíg bëengednek bennünket is!
Álltam ott, csodálkoztam, de nem volt kétségem afelől, hogy sikerrel fognak járni.
2009. november 27., péntek
Mint a tenger
Tegnap este a kiengedett fürdővíz kék színűvé változott mindenféle vegyi ráhatás nélkül. Olyan kékben pompázott a víz, mint a tenger, pedig csak a szokásos Baba tusfürdő volt benne. Értetlenül állunk a dolog előtt. Először azt hittük, hogy a szemünk csal meg bennünket, de később, amikor kattintottam egy fotót, bebizonyosodott, hogy a víz bizony irreálisan kék színű, és az eddigi gyakorlattal ellentétben rendkívül nagy kontrasztot mutat a kád színével.
A legérdekesebb az volt az egészben, hogy a víz nem csak egy konstans kék árnyalatban pompázott, hanem a benne való mocorgás hatására hol sötétebb, hol pedig világosabb kék volt. Néha annyira halványkék tónusú volt, hogy szinte alig látszott, néha viszont kimondott medencekék lett. Az egészben az a legérdekesebb, hogy a fürdőszoba plafonja fehér, körben pedig karamellszínű csempe van felrakva, tehát tükröződés semmi esetre sem lehetett. A világításhoz alkalmazott izzók is normál, 60 wattos villanykörték, a szokásos sárgás színükkel.
Segítsetek megmagyarázni, hogy mi történhetett: szavazzatok!
A legérdekesebb az volt az egészben, hogy a víz nem csak egy konstans kék árnyalatban pompázott, hanem a benne való mocorgás hatására hol sötétebb, hol pedig világosabb kék volt. Néha annyira halványkék tónusú volt, hogy szinte alig látszott, néha viszont kimondott medencekék lett. Az egészben az a legérdekesebb, hogy a fürdőszoba plafonja fehér, körben pedig karamellszínű csempe van felrakva, tehát tükröződés semmi esetre sem lehetett. A világításhoz alkalmazott izzók is normál, 60 wattos villanykörték, a szokásos sárgás színükkel.
Segítsetek megmagyarázni, hogy mi történhetett: szavazzatok!
2009. november 25., szerda
Ha a volna ott nem volna
A minap hazafelé jövet ráléptem egy darab kukorica-krukira. Nagyot roppanva lehelte ki a lelkét a cipőm alatt. Hogyan lehetett volna elkerülni ezt a balesetet? Ha ezt a kruki nem esett volna ki abból a zacskóból, amelyben a többi volt, valószínűleg nem ér ilyen csúfos véget. Ha az a zacskó nem imbolygott volna annak a diáknak a kezében, aki elejtette, akkor nem esik ki belőle a kruki. Ha a diákok nem szaladtak volna, hogy odaérjenek órára, akkor a zacskó nem imbolyog. Ha a diákok a szünetben nem a szomszéd bolt pénztára előtt várakoztak volna, akkor nem kellett volna szaladniuk. Ha a pénztáros nem éppen árut vett volna át, akkor nem kellett volna a pénztár előtt várakozni. Ha az áruszállító idejében odaért volna az üzletbe, akkor nem tartotta volna fel csúcsidőben a pénztárost. Ha az áruszállító nem várakozott volna egy vasúti átjáróban negyed órát, akkor odaér a szokott időben az üzletbe. Ha a vonat idejében elindult volna az állomásról, akkor a fénysorompónál nem kell negyed órát várni. Ha a vonat egyik utasa nem lett volna rosszul, akkor nem kellett volna hozzá orvost hívni és rá várakozni. Ha az utas nem nyelt volna félre, akkor nem lett volna rosszul. Ha az utast nem kínálta volna meg egy kislány kukorica-krukival, akkor nem nyeli azt félre. Ha a kislány hallgatott volna az anyjára, akkor nem kínálja meg az utast kukorica-krukival.
(El tudod mondani a történetet visszafelé, úgy, hogy nem hagysz ki egyetlen lépcsőt sem?)
(El tudod mondani a történetet visszafelé, úgy, hogy nem hagysz ki egyetlen lépcsőt sem?)
2009. november 22., vasárnap
Az első ötös
Nakéremszépen, az úgy volt, hogy én igazából Digitális taneszközök tárgyra jelentkeztem volna, de betelt a létszám, így választanom kellett egy alternatív megoldást. A hozzám közel álló Technikatörténetet választottam, és azt kell mondanom, hogy nem döntöttem rosszul, ugyanis ennek köszönhetően megvan az első jeles osztályzatom a mesterképzésem alatt. Hozzá még két kredit is. Az úgy volt, hogy egy házi dolgozatot kellett írnom, ami olyannyira jól sikeredett, hogy erre aztán a jeles osztályzaton kívül mást nem lehetett adni. Annyira meg voltak velem elégedve, hogy bizony körbe kellett adni a dolgozatomat, okulásul a többi hallgatónak, hogy láthassák, hogyan is kell ilyesmit csinálni. A Puskás Tivadar által feltalált Telefonhírmondóról írtam, amit igazából a rádió őseként tartanak számon. Ha érdekel a dolog, itt elolvashatod.
2009. november 19., csütörtök
2009. november 18., szerda
Mindennapi számítástechnika
Az úgy vót, hogy felszabaduló 250 GB-os merevlemezemet szerettem volna applikálni egy olyan számítógépbe, aminek alaplapján nincs SATA-vezérlő. Bizony mondom néktek, nem estem kétségbe, elrobogtam egy számítástechnikai üzletbe és vásároltam drága forintért egy darab PCI-os SATA-vezérlő kártyát, 1 darab SATA adatkábelt, illetve egy táp-átalakítót. (Ez utóbbi kettőért nevetségesen magas összegeket kértek el, holott csak pár darab rézdrót egy arra alkalmas, fröccsöntött műanyag fejjel összekasírozva.) Frissen szerzett hardvereszközeimet Mivel ez volt a kedvesem névnapi ajándéka (egy igazi, a nők lelkébe látó férfi vagyok) rögtön a gépbe építettem a cuccokat, s lám, minden ment a maga útján. Külön driverrel (amihez élesíteni kellett a floppy diszk meghajtót is!) még operációs rendszert is lehetett telepíteni. Tökéletes, sikeres telepítés, minden megy remekül. Nincs más hátra, mint beépíteni az eddigi 80GB-os, IDE-rendszerű merevlemezt, így az eddigi dokumentumok egy szempillantás alatt az új rendszer részeivé tehetők.
Na itt kezdődött a probléma.
Történt ugyanis, hogy az IDE-rendszerű merevlemez behelyezésekor a gép annyit böfögött, hogy hiányzó NTLDR, és hogy lehet újraindítani a rendszert. Meg is ütköztem egy pillanatra, és nem tudtam, miért történik mindez, mire végül megvilágosodtam: az alaplap BIOS-a nem ismerte fel a SATA-vezérelt merevlemezt, mivel ő arra fel nem volt készítve. Ha az IDE rendszerű merevlemezt lekapcsoltam a rendszerről, minden tökéletesen működött, a SATA-s vinyóról töltődött befelé az operációs rendszer, ahogy kell. Ha azonban visszakerült az IDE-s vinyó, akkor mindenféle szempontból ő lett az elsődleges és a gép csak arról akart bootolni.
Mi lehet ilyenkor a megoldás? Irány a netes fórumok.
Szerencsére jól írtam be három darab keresőszót (SATA IDE primary), így már az első fórumon megtaláltam a megoldást, ami mindössze annyi, hogy a BIOS-ban be kell hazudni, hogy az IDE csatornákon nincs merevlemez. A Windows ugyanis nem a BIOS-on keresztül, hanem közvetlenül éri el a meghajtókat, így ezzel semmi probléma nem lesz. A bootolási folyamatot illetően pedig kifejezetten előnyös a dolog, hiszen ha a gép induláskor nem látja a merevlemezt, akkor nem akar arról bootolni, következésképpen pontosan ugyanolyan állapot uralkodik, mintha nem lenne merevlemez csatlakoztatva. Ez pedig a fentebb olvasottaknak megfelelően pontosan a kívánt állapot, így első osztályú a megoldás, adom az ötöst. :-)
Na itt kezdődött a probléma.
Történt ugyanis, hogy az IDE-rendszerű merevlemez behelyezésekor a gép annyit böfögött, hogy hiányzó NTLDR, és hogy lehet újraindítani a rendszert. Meg is ütköztem egy pillanatra, és nem tudtam, miért történik mindez, mire végül megvilágosodtam: az alaplap BIOS-a nem ismerte fel a SATA-vezérelt merevlemezt, mivel ő arra fel nem volt készítve. Ha az IDE rendszerű merevlemezt lekapcsoltam a rendszerről, minden tökéletesen működött, a SATA-s vinyóról töltődött befelé az operációs rendszer, ahogy kell. Ha azonban visszakerült az IDE-s vinyó, akkor mindenféle szempontból ő lett az elsődleges és a gép csak arról akart bootolni.
Mi lehet ilyenkor a megoldás? Irány a netes fórumok.
Szerencsére jól írtam be három darab keresőszót (SATA IDE primary), így már az első fórumon megtaláltam a megoldást, ami mindössze annyi, hogy a BIOS-ban be kell hazudni, hogy az IDE csatornákon nincs merevlemez. A Windows ugyanis nem a BIOS-on keresztül, hanem közvetlenül éri el a meghajtókat, így ezzel semmi probléma nem lesz. A bootolási folyamatot illetően pedig kifejezetten előnyös a dolog, hiszen ha a gép induláskor nem látja a merevlemezt, akkor nem akar arról bootolni, következésképpen pontosan ugyanolyan állapot uralkodik, mintha nem lenne merevlemez csatlakoztatva. Ez pedig a fentebb olvasottaknak megfelelően pontosan a kívánt állapot, így első osztályú a megoldás, adom az ötöst. :-)
2009. november 16., hétfő
Szabadesés
Miután sikeresen felgyújtottam a lakást, az imént eláztattam a konyhát pár liter vízzel. Ennél azonban sokkal jobb volt, amit hétvégén műveltem. Visszagondolva már én is röhögök a dolgon, de akkor nem tűnt annyira viccesnek...
Az úgy volt, hogy vasárnapra vendégeket vártunk, gondoltam szombaton én is besegítek a nagytakarításba, ami már egyébként is aktuális volt. Magamra vállaltam a porszívózás nevű részfeladatot, és minden tökéletesen is ment addig, amíg el nem jutottam a bejárati ajtónk és a konvektor közötti hangulatos, ámde meglehetőst szűk helyre. Ezen a helyen egy birodalmi, valamikor szebb napokat megélt szocialista kávéházi fogas terpeszkedik, hőálló ezüsttel lefújva. Ez utóbbi barátságosan keni is a fehér falat minden egyes megmozdulásával, tehát arrébb helyezni az egész fogast kabát-szerelvényestül meglehetősen körülményes. Én mégis megtettem, miután kipakoltam a fürdőszobából. Porszívózgatok ott csendes magányomban, és addig balettoztam, amíg a porszívócső gubancolódása megfejhetetlen logikai bukfenccé tornázta fel magát, a bal lábam pedig – ki érti? – beleakadt a birodalmi fogas alsó, kör alakú részébe. Innentől kezdve arra emlékszem, hogy rëccs, elemi erővel áldozok a gravitáció oltárán, arcomat letettem a járólapra, közben körülöttem kisebb használati- és emléktárgyak repkedtek annak megfelelően, hogy a fogas mit térített el nyugalmi állapotából más pályára. Nézelődtem, repkedtek a dolgok, aztán bumm, és innentől kezdve vannak sötét emlékeim.
Amikor felocsúdtam és pislogni is tudtam, konstatáltam, hogy bizony, életben maradtam, akármennyire is nagy volt ez az esés. Aztán hirtelen rájöttem, hogy nekem bizony a bal térdem jobban fáj, mint a jobb karom. Ezt a két testrészemet eredendően nem arra találták ki, hogy szombat délelőttönként landoljak rajtuk, így a kialakításuk sem volt megfelelő a futószőnyeg szélén elkövetett mutatványhoz. Nézelődök ott, hogy mennyi repedés van a plafonon, közben persze férfiasan nyögök, hogy tudassam: élek még, mire kedvesem rohan és rögtön körbeforgat, hogy minden kiálló részem a helyén van-e. Erre én még intenzívebben nyögni kezdek, ő meg azt mondja rám:
- Vérzel.
Na, ekkor már én is úgy gondoltam, hogy nagyon kényelmes a burkolón, de csak fel kellene kelnem és megnézni, honnan folyik, de kiderült, hogy csak a rossz árnyék-vetülés miatt nézett ki horrorisztikusan a dolog. Felültem és éreztem, hogy bizony nekem most 1+2 két térdem van. Ez a sejtés be is igazolódott: órák múlva akkora térdem volt, mint egy díjbirkózónak, csak éppen a lábam volt nagyon girbic hozzá, szóval nem mutatott jól. A kezem meg csak akkor fájt, ha használtam, így lógattam egy kicsit, hogy ezzel is mutassam, mit összeszenvedek én a szolgálati lakás higiéniájáért. Pár percen belül regenerálódtam annyira, hogy befejezzem a feladatsort, a porszívót pedig a munka végeztével büntetésből beállítottam a sarokba.
Voltam olyan okos, és elmondtam Ratbagnek is a történetet, mire ő nagyon megsajnált és a következőt írta:
Igazi, megértő barátokkal vagyok körülvéve. :D
Az úgy volt, hogy vasárnapra vendégeket vártunk, gondoltam szombaton én is besegítek a nagytakarításba, ami már egyébként is aktuális volt. Magamra vállaltam a porszívózás nevű részfeladatot, és minden tökéletesen is ment addig, amíg el nem jutottam a bejárati ajtónk és a konvektor közötti hangulatos, ámde meglehetőst szűk helyre. Ezen a helyen egy birodalmi, valamikor szebb napokat megélt szocialista kávéházi fogas terpeszkedik, hőálló ezüsttel lefújva. Ez utóbbi barátságosan keni is a fehér falat minden egyes megmozdulásával, tehát arrébb helyezni az egész fogast kabát-szerelvényestül meglehetősen körülményes. Én mégis megtettem, miután kipakoltam a fürdőszobából. Porszívózgatok ott csendes magányomban, és addig balettoztam, amíg a porszívócső gubancolódása megfejhetetlen logikai bukfenccé tornázta fel magát, a bal lábam pedig – ki érti? – beleakadt a birodalmi fogas alsó, kör alakú részébe. Innentől kezdve arra emlékszem, hogy rëccs, elemi erővel áldozok a gravitáció oltárán, arcomat letettem a járólapra, közben körülöttem kisebb használati- és emléktárgyak repkedtek annak megfelelően, hogy a fogas mit térített el nyugalmi állapotából más pályára. Nézelődtem, repkedtek a dolgok, aztán bumm, és innentől kezdve vannak sötét emlékeim.
Amikor felocsúdtam és pislogni is tudtam, konstatáltam, hogy bizony, életben maradtam, akármennyire is nagy volt ez az esés. Aztán hirtelen rájöttem, hogy nekem bizony a bal térdem jobban fáj, mint a jobb karom. Ezt a két testrészemet eredendően nem arra találták ki, hogy szombat délelőttönként landoljak rajtuk, így a kialakításuk sem volt megfelelő a futószőnyeg szélén elkövetett mutatványhoz. Nézelődök ott, hogy mennyi repedés van a plafonon, közben persze férfiasan nyögök, hogy tudassam: élek még, mire kedvesem rohan és rögtön körbeforgat, hogy minden kiálló részem a helyén van-e. Erre én még intenzívebben nyögni kezdek, ő meg azt mondja rám:
- Vérzel.
Na, ekkor már én is úgy gondoltam, hogy nagyon kényelmes a burkolón, de csak fel kellene kelnem és megnézni, honnan folyik, de kiderült, hogy csak a rossz árnyék-vetülés miatt nézett ki horrorisztikusan a dolog. Felültem és éreztem, hogy bizony nekem most 1+2 két térdem van. Ez a sejtés be is igazolódott: órák múlva akkora térdem volt, mint egy díjbirkózónak, csak éppen a lábam volt nagyon girbic hozzá, szóval nem mutatott jól. A kezem meg csak akkor fájt, ha használtam, így lógattam egy kicsit, hogy ezzel is mutassam, mit összeszenvedek én a szolgálati lakás higiéniájáért. Pár percen belül regenerálódtam annyira, hogy befejezzem a feladatsort, a porszívót pedig a munka végeztével büntetésből beállítottam a sarokba.
Voltam olyan okos, és elmondtam Ratbagnek is a történetet, mire ő nagyon megsajnált és a következőt írta:
Igazi, megértő barátokkal vagyok körülvéve. :D
2009. november 14., szombat
Diffy 2 a szoftverbázison
Remek hírrel szolgálhatok ma reggel, barátaim. A méltán remek Diffy 2 felkerült kis hazánk egyik leglátogatottabb szoftveres portáljára, az [origo] Szoftverbázisára is. Ha valaki nagyon siet, itt még elcsípheti, hogy éppen a főoldal tetején ül a játék, de ide kattintva a letöltési oldal is látható. A szoftverbázis szerkesztősége egyébként öt csillagból öttel jutalmazta a játékot, és hajnali fél egykor való felkerülését követően már 65 ember őrül meg azóta, mert nem találja az utolsó különbséget. :-) Előrelépés, barátaim. Kommenteljetek és értékeljetek, ha időtök engedi, ott is.
Diffy 2 a Szoftverbázison
Diffy 2 a Szoftverbázison2009. november 13., péntek
Én és az Acer Aspire One
Olyan hülye viccet hallottam itt a vírusmizériában, amit muszáj vagyok megosztani a nagyközönséggel. Nevezetesen: „Meg van fázva? Há’ egyen egy almát”. (Gyengébbek kedvéért: H1N1 almát.)
Hülye viccek után viszont komoly dolgokról kell beszélnünk, ami jelesül az Acer Aspire One D250 típusú kis netbookja.
Kicsi gép - kicsi kép
Régebben már említettem, hogy ha már a fizetés-kiegészítés olyan hamar összejött, egy szolgálati laptop is jól jönne. Kérésem ím megint meghallgattatott, így boldog birtokosa lettem egy ilyen kicsi gépnek. Az alábbiakban jellemezném, milyen is netbookkal dolgozni.
A gép – mindent összevetve – kicsi. Nagyon kicsi. A kijelző ugyan 1024×600-as felbontásban tolja elénk a látványt, de mindezt 10.1”-on teszi, így aztán kis túlzással egy nagyobb mobilkijelzőnek fogható fel. A Windows szabványos feliratai legalább annyira kicsik, mint egy mobilkijelzőn megjelenő feliratok, amik – amíg az ember meg nem szokja – kimondottan zavaróak. A LED-ekkel megvilágított kijelző fényereje tökéletesen megfelelő, világos szobában is idegtépően fényesre állítható, az egy hete szakadó eső miatt odakint még nem próbáltam ki.
A gép ölben használva kényelmes, bár a teljesen kényelmes használathoz kicsit szélesebbnek kellene lennie. Akkor persze pont a cukisága veszne el, így aztán ezt nem nagyon erőltetjük. A billentyűzet jól használható ha megszoktuk az elrendezést, hiszen majdhogynem teljes méretű billentyűket kapunk. Bár elsőre, amikor az ember hozzáér, hirtelen azt sem tudja, hogy mit és hol nyomjon. A gépelés kezdetekor leginkább a Backspace eltalálása okoz gondot, mert helyette mindig az Ó betűt sikerül lenyomni. De később ez megszokható. Annál inkább bosszantó, hogy míg az alig használt PrintScreen és Pause funkciók külön billentyűn helyezkednek el, a Home és az End csak az Fn funkciómódosító-billentyű lenyomásával együtt érhetőek el. Ez nekem nagy érvágás, a megszokott dokumentumszerkesztési megoldásokat némiképpen át kell értékelni használata közben. Még bosszantóbb, hogy a Home a PgUp, az End pedig a PgDn billentyűkön osztozik, így ha megfeledkezünk az Fn használatáról, akkor ugrunk a dokumentumban.
Lássuk, mit is kapunk a kis gépbe szerelve: 1 GB RAM, 160 GB 5400 fordulatos HDD, 1.6GHz-es Intel Atom proci, 3 USB csatlakozó, egy kártyaolvasó (szerencsére xD kártyát is olvas, ami nekem nagyon jól jön, a fényképezőgépemet illetően), egy D-SUB kimenet, egy mikrofonbemenet és egy fejhallgatókimenet, egy RJ-45-ös UTP-csatlakozó, valamint beépített mikrofon és VGA webkamera. Ezek a mindennapos munkához tökéletesen elegendőek, és azt kell mondjam, pár nap „hozzászokás” után teljesen természetesnek tűnik a használatuk.
A gép pozitívumai: gyors indítás. Ha eszembe jut valami rögtön tudom használni. Teljesen zajmentes működés egyszerűbb feladatok (pl. netezés, szövegszerkesztés) közben: se ventilátor, se pedig merevlemez-motor hang nem hallatszik ki a gépből. Kicsi, így könnyen vihető ide-oda. Súlyát illetően 1065 grammot nyom, szóval tökéletesen használható utazás közben és a fotelben ülve is. A beépített wifi jól működik, rendkívül kényelmes vele internetezni. Az akkumulátora sima használat mellett 2 és fél órát bír, hosszabb ideig filmet vagy processzort jobban igénybe vevő alkalmazást még nem futtattam rajta.
A gép negatívumai: egyrészt a hiányos billentyűzet, ami rögvest említhető, de ez csak megszokás kérdése. Másrészt a 600 pixel magas felbontás, ami kevésnek bizonyul még úgy is, hogy a tálcát a bal oldalra rendezve használom, így mind a 600 pixel felhasználható. Bizonyos alkalmazások (pl. Diffy) nem férnek el rajta. Ami engem még zavar, az a gép méreteihez viszonyítva nagy méretű töltő, a DVD-író hiánya (nyilván a méretek miatt maradt ki, de a 3 USB kárpótol), valamint az, hogy bizonyos helyzetekben a gép bal kéz alatt (processzor fölött) rendkívül melegszik, ráadásul a műanyag házon tartott kéz is növeli a hőt.
Összegzésként: remek munkagép olyan környezetekben, ahol asztali gép nem elérhető. Igényesebb dokumentumok átláthatósága nehéz a felbontás miatt. Nagyon szeretem használni és imádom, hogy ilyen pici és könnyen hordozható; a munkában is nagyon jól alkalmazható, de vannak korlátai, amik miatt még mindig az asztali gép részesíthető előnyben.
Ez az első Thozoo naplója cikk, ami ezen a gépen készült, fogadjátok szeretettel. :-)
Hülye viccek után viszont komoly dolgokról kell beszélnünk, ami jelesül az Acer Aspire One D250 típusú kis netbookja.
Kicsi gép - kicsi képRégebben már említettem, hogy ha már a fizetés-kiegészítés olyan hamar összejött, egy szolgálati laptop is jól jönne. Kérésem ím megint meghallgattatott, így boldog birtokosa lettem egy ilyen kicsi gépnek. Az alábbiakban jellemezném, milyen is netbookkal dolgozni.
A gép – mindent összevetve – kicsi. Nagyon kicsi. A kijelző ugyan 1024×600-as felbontásban tolja elénk a látványt, de mindezt 10.1”-on teszi, így aztán kis túlzással egy nagyobb mobilkijelzőnek fogható fel. A Windows szabványos feliratai legalább annyira kicsik, mint egy mobilkijelzőn megjelenő feliratok, amik – amíg az ember meg nem szokja – kimondottan zavaróak. A LED-ekkel megvilágított kijelző fényereje tökéletesen megfelelő, világos szobában is idegtépően fényesre állítható, az egy hete szakadó eső miatt odakint még nem próbáltam ki.
A gép ölben használva kényelmes, bár a teljesen kényelmes használathoz kicsit szélesebbnek kellene lennie. Akkor persze pont a cukisága veszne el, így aztán ezt nem nagyon erőltetjük. A billentyűzet jól használható ha megszoktuk az elrendezést, hiszen majdhogynem teljes méretű billentyűket kapunk. Bár elsőre, amikor az ember hozzáér, hirtelen azt sem tudja, hogy mit és hol nyomjon. A gépelés kezdetekor leginkább a Backspace eltalálása okoz gondot, mert helyette mindig az Ó betűt sikerül lenyomni. De később ez megszokható. Annál inkább bosszantó, hogy míg az alig használt PrintScreen és Pause funkciók külön billentyűn helyezkednek el, a Home és az End csak az Fn funkciómódosító-billentyű lenyomásával együtt érhetőek el. Ez nekem nagy érvágás, a megszokott dokumentumszerkesztési megoldásokat némiképpen át kell értékelni használata közben. Még bosszantóbb, hogy a Home a PgUp, az End pedig a PgDn billentyűkön osztozik, így ha megfeledkezünk az Fn használatáról, akkor ugrunk a dokumentumban.
Lássuk, mit is kapunk a kis gépbe szerelve: 1 GB RAM, 160 GB 5400 fordulatos HDD, 1.6GHz-es Intel Atom proci, 3 USB csatlakozó, egy kártyaolvasó (szerencsére xD kártyát is olvas, ami nekem nagyon jól jön, a fényképezőgépemet illetően), egy D-SUB kimenet, egy mikrofonbemenet és egy fejhallgatókimenet, egy RJ-45-ös UTP-csatlakozó, valamint beépített mikrofon és VGA webkamera. Ezek a mindennapos munkához tökéletesen elegendőek, és azt kell mondjam, pár nap „hozzászokás” után teljesen természetesnek tűnik a használatuk.
A gép pozitívumai: gyors indítás. Ha eszembe jut valami rögtön tudom használni. Teljesen zajmentes működés egyszerűbb feladatok (pl. netezés, szövegszerkesztés) közben: se ventilátor, se pedig merevlemez-motor hang nem hallatszik ki a gépből. Kicsi, így könnyen vihető ide-oda. Súlyát illetően 1065 grammot nyom, szóval tökéletesen használható utazás közben és a fotelben ülve is. A beépített wifi jól működik, rendkívül kényelmes vele internetezni. Az akkumulátora sima használat mellett 2 és fél órát bír, hosszabb ideig filmet vagy processzort jobban igénybe vevő alkalmazást még nem futtattam rajta.
A gép negatívumai: egyrészt a hiányos billentyűzet, ami rögvest említhető, de ez csak megszokás kérdése. Másrészt a 600 pixel magas felbontás, ami kevésnek bizonyul még úgy is, hogy a tálcát a bal oldalra rendezve használom, így mind a 600 pixel felhasználható. Bizonyos alkalmazások (pl. Diffy) nem férnek el rajta. Ami engem még zavar, az a gép méreteihez viszonyítva nagy méretű töltő, a DVD-író hiánya (nyilván a méretek miatt maradt ki, de a 3 USB kárpótol), valamint az, hogy bizonyos helyzetekben a gép bal kéz alatt (processzor fölött) rendkívül melegszik, ráadásul a műanyag házon tartott kéz is növeli a hőt.
Összegzésként: remek munkagép olyan környezetekben, ahol asztali gép nem elérhető. Igényesebb dokumentumok átláthatósága nehéz a felbontás miatt. Nagyon szeretem használni és imádom, hogy ilyen pici és könnyen hordozható; a munkában is nagyon jól alkalmazható, de vannak korlátai, amik miatt még mindig az asztali gép részesíthető előnyben.
Ez az első Thozoo naplója cikk, ami ezen a gépen készült, fogadjátok szeretettel. :-)
Boldog névnapot!
A Thozoo naplója boldog névnapot kíván minden
Szilvia nevű olvasójának!
Szilvia nevű olvasójának!
Isten éltesse szerkesztőségünk korrektorát, Mistyt is! :-)
2009. november 10., kedd
Én és a Windows 7
Vasárnap rám szakadt egy halom szabadidő és úgy éreztem, nekem bizony véglegesen fel kell telepítenem elsődleges operációs rendszerként a Windows 7-et. Előtte már történtek próbálkozások egy üres merevlemezre, és ott jól (a Vistával való próbálkozáshoz képest sokkal jobban) vizsgázott az új operációs rendszer, így aztán 2009. november 8-án véglegesen megváltam leggyakrabban használt számítógépemen a Windows XP-től. Egyelőre úgy tűnik, nem bántam meg. Nézzük, mit sikerült összegyűjtenem, nekem miért tetszik jobban a Windows 7, mint az előtte használt XP.
A telepítés teljesen grafikus. Ez tetszett, annak ellenére is, hogy a 640×480-as kép némiképpen lelombozólag hat. Az én öt éves gépemen az egész folyamat partícionálással-mindennel együtt olyan 20-25 perc alatt lezajlott. Ami a telepítés után feltűnik, hogy egyrészt a monitor natív felbontásra áll, és szinte minden hardvernek van drivere, úgy a hardveresen gyorsított videónak, mint a hangnak. Persze ehhez internet-kapcsolat kell, ami hála a jó Istennek, mára már mindenhol alapfeltételnek mondható. Ez a jelentős driverrel való ellátottság mindenképpen előrelépés a Vistához képest. Ott arra emlékszem, hogy a hálózati kártyát nagyon nehezen sikerült felismertetni, ráadásul egy teljesen másik gyártó driverével kezdett el működni a dolog. De térjünk vissza ide! Olyan hardverek drivereivel nem kellett foglalkoznom, mint a legalább 7 éves webkamera, a legalább ennyi éves szkenner, valamint a 11. évébe lépő TV-tuner kártya: ezeket automatikusan felismerte a rendszer, és telepítette is őket. Kisötös!
A legnagyobb kihívást a régi rendszeren generált fájlok átültetése jelentette az új környezetbe. Nem azért, mert vissza kellett másolni a fájlokat, hanem mert a jogosultságok kezelése kissé szigorúbbra lett véve a Windows 7-ben. Konkrétan az történt, hogy a levelezőm nem tudott írni azokba a fájlokba, amiket az előző operációs rendszer alatt gyártott le. Ezt a problémát 5 óra jogosultság-engedélyezés keresgélése után aképpen oldottam meg, hogy a régi könyvtárat átneveztem egy másik névre, létrehoztam egy új könyvtárat a régi nevével és a régiből átmásoltam mindent az új könyvtárba. Innentől kezdve minden írási művelet tökéletes volt. Viszont öt órát kellett szívni vele, mire teljesen magamtól rájöttem a megoldásra.
A grafikai megoldások és a tálca újragondolása nekem tetszik. Én imádom a tálcán a gyorsindító eszköztárat, mindig tartok ott 6-7 programot, amit gyakran használni szoktam. Itt azonban a gyorsindító eszköztár, mint olyan, nem létezik: a parancsikonokat rögzíteni lehet a tálcán. (Tehát soha nem tűnnek el onnan.) Ha rákattintunk valamelyikre, onnantól kezdve ugyanott marad az ikon, és futó programmá válik. (Ja, és megoldották a tálcán lévő gombok átrendezését is, ugyanakkor ha egy éppen futó programot rögzítünk a tálcán, automatikusan gyorsindító ikonná válik... nagyon szuper megoldás.)
Tetszik az is, ahogy a tálca gombjai kommunikálnak velünk: folyamatjelzőként is működnek, így egy-egy hosszabb másolásnál nem kell állandóan váltani a másolást végző alkalmazásra. A tálcagomb hátterében pedig látjuk a folyamatjelzőt. Brilliáns megoldás, akárki találta is ki. De vannak még ilyen grafikai finomságok, pl. a háttérképek átmenettel történő váltása, meg olyasmik, hogy mielőtt csak úgy kikapcsolná az oprendszer a monitort, elsötétíti a képet... apró dolgok ezek, mégis élvezhetőbbé teszik a géppel történő mindennapos munkát.
A megújított Start menüt jónak találom. Főként a keresőmezőt, amely minden egyes programot, súgótémát és fájlt megtalál, amiben a beírt kifejezés megtalálható. Ennek feltétele a háttérben történő indexelés, ami nem fogja vissza a gépet. Főként a holtidőkben dolgozik, amikor meg senkit nem zavar, szóval érezhetően jobban össze van pakolva, mint a Vista volt. Játékot még nem telepítettem fel, szóval a brutálisabb ösvényekre még nem eveztünk, de a mindennapi dolgokban nagyon jól teljesít a rendszer, és egyelőre nem bántam meg, hogy váltottam.
Én tehát nagyon gyorsan rajongóvá váltam, a fejleményekről pedig később még tájékoztatlak benneteket.
A telepítés teljesen grafikus. Ez tetszett, annak ellenére is, hogy a 640×480-as kép némiképpen lelombozólag hat. Az én öt éves gépemen az egész folyamat partícionálással-mindennel együtt olyan 20-25 perc alatt lezajlott. Ami a telepítés után feltűnik, hogy egyrészt a monitor natív felbontásra áll, és szinte minden hardvernek van drivere, úgy a hardveresen gyorsított videónak, mint a hangnak. Persze ehhez internet-kapcsolat kell, ami hála a jó Istennek, mára már mindenhol alapfeltételnek mondható. Ez a jelentős driverrel való ellátottság mindenképpen előrelépés a Vistához képest. Ott arra emlékszem, hogy a hálózati kártyát nagyon nehezen sikerült felismertetni, ráadásul egy teljesen másik gyártó driverével kezdett el működni a dolog. De térjünk vissza ide! Olyan hardverek drivereivel nem kellett foglalkoznom, mint a legalább 7 éves webkamera, a legalább ennyi éves szkenner, valamint a 11. évébe lépő TV-tuner kártya: ezeket automatikusan felismerte a rendszer, és telepítette is őket. Kisötös!
A legnagyobb kihívást a régi rendszeren generált fájlok átültetése jelentette az új környezetbe. Nem azért, mert vissza kellett másolni a fájlokat, hanem mert a jogosultságok kezelése kissé szigorúbbra lett véve a Windows 7-ben. Konkrétan az történt, hogy a levelezőm nem tudott írni azokba a fájlokba, amiket az előző operációs rendszer alatt gyártott le. Ezt a problémát 5 óra jogosultság-engedélyezés keresgélése után aképpen oldottam meg, hogy a régi könyvtárat átneveztem egy másik névre, létrehoztam egy új könyvtárat a régi nevével és a régiből átmásoltam mindent az új könyvtárba. Innentől kezdve minden írási művelet tökéletes volt. Viszont öt órát kellett szívni vele, mire teljesen magamtól rájöttem a megoldásra.
A grafikai megoldások és a tálca újragondolása nekem tetszik. Én imádom a tálcán a gyorsindító eszköztárat, mindig tartok ott 6-7 programot, amit gyakran használni szoktam. Itt azonban a gyorsindító eszköztár, mint olyan, nem létezik: a parancsikonokat rögzíteni lehet a tálcán. (Tehát soha nem tűnnek el onnan.) Ha rákattintunk valamelyikre, onnantól kezdve ugyanott marad az ikon, és futó programmá válik. (Ja, és megoldották a tálcán lévő gombok átrendezését is, ugyanakkor ha egy éppen futó programot rögzítünk a tálcán, automatikusan gyorsindító ikonná válik... nagyon szuper megoldás.)
Tetszik az is, ahogy a tálca gombjai kommunikálnak velünk: folyamatjelzőként is működnek, így egy-egy hosszabb másolásnál nem kell állandóan váltani a másolást végző alkalmazásra. A tálcagomb hátterében pedig látjuk a folyamatjelzőt. Brilliáns megoldás, akárki találta is ki. De vannak még ilyen grafikai finomságok, pl. a háttérképek átmenettel történő váltása, meg olyasmik, hogy mielőtt csak úgy kikapcsolná az oprendszer a monitort, elsötétíti a képet... apró dolgok ezek, mégis élvezhetőbbé teszik a géppel történő mindennapos munkát.
A megújított Start menüt jónak találom. Főként a keresőmezőt, amely minden egyes programot, súgótémát és fájlt megtalál, amiben a beírt kifejezés megtalálható. Ennek feltétele a háttérben történő indexelés, ami nem fogja vissza a gépet. Főként a holtidőkben dolgozik, amikor meg senkit nem zavar, szóval érezhetően jobban össze van pakolva, mint a Vista volt. Játékot még nem telepítettem fel, szóval a brutálisabb ösvényekre még nem eveztünk, de a mindennapi dolgokban nagyon jól teljesít a rendszer, és egyelőre nem bántam meg, hogy váltottam.
Én tehát nagyon gyorsan rajongóvá váltam, a fejleményekről pedig később még tájékoztatlak benneteket.
2009. november 7., szombat
Hajnali panaszáradat
Kellemes hajnalt kívánok a Tisztelt Olvasóknak, Önök a Thozoo naplója kora reggeli, vasúti panaszkodás-jellegű különkiadását olvashatják az alábbiakban.
Tegnap egy kicsit nagyon elegem lett nemzetünk vasútjából, ugyanis egy nap alatt sikerült neki mindazt produkálnia, ami még egy lapáttal rátett az egyébként is ragyogó, utazással és fejtágítással teli napomra. Jómagam utazás előtt általában eltervezem hogy azalatt a két óra alatt, amíg csillogó fővárosunk saját szennyében pompázó belvárosába nem érek, mit fogok csinálni a vonaton. Ez a terv tegnap akkor ingott meg, amikor bejelentették, hogy a vonat késik 20 percet. Rendkívül csípős hideg volt, így be is vonultam a váróba, aminek pozitívumai abban merülnek ki, hogy fűtött. Várakoztam, először türelmesen, de aztán amikor a húsz percből jó közelítéssel lett ötven perc, kicsit már ideges lettem. Persze ezt a késést már nem mondták be, talán ciki lett volna tíz percenként újra és újra emelni a tétet. Igazából azt sem tudom hogy a késésben lévő vonattal indultam el, vagy azzal, ami menetrend szerint utána jön, de ez történetünk szempontjából lényegtelen is.
Általában úgy érkezem meg a fősulira, hogy bő egy órám van az okítás kezdéséig, ez tegnap öt percre zsugorodott. Rohantam hogy odaérjek. Hozzá kell tenni, hogy az egyébként két órás utat 1 óra és 45 perc alatt produkálta a vonat, így felmerül a kérdés, hogy ezt miért nem tudja minden egyes alkalommal megcsinálni?
Hosszú és fárasztó képzés után agyilag zokniként, gyakorlatilag ösztöneimtől vezérelve értem ki a nap végén a Nyugati pályaudvarra, ahol bent állt már a vonat. Remek, gondoltam, legalább időben indulunk. Sikerült kifogni egy olyan kocsit, amiben nem hogy fűtés nem volt, de az ajtó és ablak becsukott állapota ellenére is hideg levegő áramlott be valahonnan. Egy hölgy meg is jegyezte, hogy ezek a vonatok nem olyanok, mint a dunántúlon, ő azt sem tudta hogy ezek még léteznek. Én hozzátettem hogy ez több éve működő nosztalgia-járat, próbálja meg így felfogni és jobb lesz. :) Egyszerűen és ésszel nem lehet jobban kezelni ezeket a dolgokat. De hogy visszatérjek: állunk tehát a Nyugatiban, ahonnan a vonat eredendően indul, és azt hinné az ember hogy ez így jó, hiszen ahonnan indul, ott nem tud késni. Hát ez tudott, bár gyakorlatilag a magyar tűréshatáron jóval belül lévő, jelképes 13 percet.
A múlt szombati előadáson azt hallottam egy igen elvakultan profit-szemléletű üzletembertől (az ő előadására utazom most is), hogy az ember értéket teremt és minden egyes perc az életünkből forintban mérhető. Ha a tegnapi 63 perc kényszerű várakozást forintosítanám, az jönne ki, hogy engem bizony a MÁV kirabolt. És ezért még fizettem is neki. :)
Tegnap egy kicsit nagyon elegem lett nemzetünk vasútjából, ugyanis egy nap alatt sikerült neki mindazt produkálnia, ami még egy lapáttal rátett az egyébként is ragyogó, utazással és fejtágítással teli napomra. Jómagam utazás előtt általában eltervezem hogy azalatt a két óra alatt, amíg csillogó fővárosunk saját szennyében pompázó belvárosába nem érek, mit fogok csinálni a vonaton. Ez a terv tegnap akkor ingott meg, amikor bejelentették, hogy a vonat késik 20 percet. Rendkívül csípős hideg volt, így be is vonultam a váróba, aminek pozitívumai abban merülnek ki, hogy fűtött. Várakoztam, először türelmesen, de aztán amikor a húsz percből jó közelítéssel lett ötven perc, kicsit már ideges lettem. Persze ezt a késést már nem mondták be, talán ciki lett volna tíz percenként újra és újra emelni a tétet. Igazából azt sem tudom hogy a késésben lévő vonattal indultam el, vagy azzal, ami menetrend szerint utána jön, de ez történetünk szempontjából lényegtelen is.
Általában úgy érkezem meg a fősulira, hogy bő egy órám van az okítás kezdéséig, ez tegnap öt percre zsugorodott. Rohantam hogy odaérjek. Hozzá kell tenni, hogy az egyébként két órás utat 1 óra és 45 perc alatt produkálta a vonat, így felmerül a kérdés, hogy ezt miért nem tudja minden egyes alkalommal megcsinálni?
Hosszú és fárasztó képzés után agyilag zokniként, gyakorlatilag ösztöneimtől vezérelve értem ki a nap végén a Nyugati pályaudvarra, ahol bent állt már a vonat. Remek, gondoltam, legalább időben indulunk. Sikerült kifogni egy olyan kocsit, amiben nem hogy fűtés nem volt, de az ajtó és ablak becsukott állapota ellenére is hideg levegő áramlott be valahonnan. Egy hölgy meg is jegyezte, hogy ezek a vonatok nem olyanok, mint a dunántúlon, ő azt sem tudta hogy ezek még léteznek. Én hozzátettem hogy ez több éve működő nosztalgia-járat, próbálja meg így felfogni és jobb lesz. :) Egyszerűen és ésszel nem lehet jobban kezelni ezeket a dolgokat. De hogy visszatérjek: állunk tehát a Nyugatiban, ahonnan a vonat eredendően indul, és azt hinné az ember hogy ez így jó, hiszen ahonnan indul, ott nem tud késni. Hát ez tudott, bár gyakorlatilag a magyar tűréshatáron jóval belül lévő, jelképes 13 percet.
A múlt szombati előadáson azt hallottam egy igen elvakultan profit-szemléletű üzletembertől (az ő előadására utazom most is), hogy az ember értéket teremt és minden egyes perc az életünkből forintban mérhető. Ha a tegnapi 63 perc kényszerű várakozást forintosítanám, az jönne ki, hogy engem bizony a MÁV kirabolt. És ezért még fizettem is neki. :)
2009. november 3., kedd
Szórólapok, kilószám
Ma 334 grammnyi szórólapot kaptunk. Lemértem, digitális mérlegen. A tetemes mennyiség, ahogy ormótlan pofájával kandikált kifelé a postaláda száján, haragot váltott ki belőlem, és a mi ez a sok szar már megint?! rigmussal tépkedtem ki a se nyitott, se csukott postaláda-ajtónál értelmesen ki nem szedhető papírfecniket.
Amikor lenyugodtam kissé, gyorsan megszámoltam, hogy hány cég próbál a kegyeinkbe férkőzni, meg eladni valami újabb ratyit. A végeredmény 17 lett. 17 különböző küldemény egy nap alatt, igénytelen módon belepaszírozva a postaládába, helyet nem hagyva az esetleges postai küldeményeknek. 17 semmitmondó, a karácsonyt már november elejére előtoló kiadvány, amikben egész évben ugyanazokat látom. Csak periodikusan változnak. Most sincs benne más, csak az induló ár magasabbra van téve, mint az év során máskor érkező újságokban, így aztán nagyobb mértékű kedvezmény-százalékot lehet írni a lapokra, nagy betűvel.
Végeztem egy röpke számítást, és a kb. 12.000 lelket számláló városunkban ha feltételezzük, hogy minden háztartásban hárman laknak, kijön 4.000 lakás. Ha ide mindenhova löknek ennyi szórólapot, akkor az egész pontosan 4.000×334=1.336.000 gramm papír, ami 1,336 tonna. 1 tonna fehér papír előállításához kb. 1,7 tonnányi fára van szükség, így aztán az 1,336 tonnányi papír 2,27 tonna fa volt valamikor. Ezzel a mennyiséggel egy fával tüzelő család 2-3 hónapig kihúzná télen. Persze értem én, hogy a legtöbb része ezeknek a papíroknak újrafeldolgozott papír, de akkor is bele kell gondolni, hogy milyen hatalmas mennyiség ez, főként úgy, hogy most egy kisváros lakosságáról beszélünk.
Azt hiszem, ma már nem mondok több okosságot.
Amikor lenyugodtam kissé, gyorsan megszámoltam, hogy hány cég próbál a kegyeinkbe férkőzni, meg eladni valami újabb ratyit. A végeredmény 17 lett. 17 különböző küldemény egy nap alatt, igénytelen módon belepaszírozva a postaládába, helyet nem hagyva az esetleges postai küldeményeknek. 17 semmitmondó, a karácsonyt már november elejére előtoló kiadvány, amikben egész évben ugyanazokat látom. Csak periodikusan változnak. Most sincs benne más, csak az induló ár magasabbra van téve, mint az év során máskor érkező újságokban, így aztán nagyobb mértékű kedvezmény-százalékot lehet írni a lapokra, nagy betűvel.
Végeztem egy röpke számítást, és a kb. 12.000 lelket számláló városunkban ha feltételezzük, hogy minden háztartásban hárman laknak, kijön 4.000 lakás. Ha ide mindenhova löknek ennyi szórólapot, akkor az egész pontosan 4.000×334=1.336.000 gramm papír, ami 1,336 tonna. 1 tonna fehér papír előállításához kb. 1,7 tonnányi fára van szükség, így aztán az 1,336 tonnányi papír 2,27 tonna fa volt valamikor. Ezzel a mennyiséggel egy fával tüzelő család 2-3 hónapig kihúzná télen. Persze értem én, hogy a legtöbb része ezeknek a papíroknak újrafeldolgozott papír, de akkor is bele kell gondolni, hogy milyen hatalmas mennyiség ez, főként úgy, hogy most egy kisváros lakosságáról beszélünk.
Azt hiszem, ma már nem mondok több okosságot.