Hajj, ha ín azt elővezetëm Nékëd, hogy mír nem tuttam eddig előadni magamot, hát mënten elhajítod magadot. Gyere no, úgy la, üjjél lëfele ide a fotëlbe. Kicsit mërrágta a Fángli, hozzája is vágtam a küpü rúggyát, de jóvana’, arra jó lëszëssz, hogy rája űjjél, amíg sorolom hogy vótt, mint vótt.
Kezdëm ottan, hogy az onokám mán évek óta nyarvog, hogy ű bizony elgyönne mán hozzám, a Gizëlhë, a nyárára. Én mindég hárítottam, hogy fáj a dërëkam, mëg hogy szaggat a lábom, aztán mëg nem győztem gyónni járni, mán annyit hazudgáttam össze. Plébánosnak annyi lëcsot főztem mán, hogy a pötyője mind összenyákogta a papéromat a gáz fëlëtt, ábécébe mëgint vëhetëk. Na, elég az hozzája, hogy éppen itten vótt a kákabélű mënyem, a fijam, mëg az onokám. Vasárnap dé’be ëttünk, ëddëgéttünk, amikor oszt rája kérdëz mëgint a gyerëk, hogy Gizël mama, oszt’ akkor itt lëhetëk ëgy hétre a nyárára? Rögtön rámgyött a hidegrázás, pegyig a piros paprikátú úgy szakatt rúllam a víz, alig bírtam mëg magamon a lajbit. Fijam mëg mënyem ëgybű ëgymásra nézëtt, de láttam a szëmökbe’, hogy mán el is képzelték, hogy pajzánkodnak majd a tisztaszobába, amég az onokám nem lëssz otthon. Mëgint csak előhozakottam valami kórságommal, hogy bizony a vérnyomássom rëttenet lënt van, lëhet, hogy nem kéne itten nekünk ëggyütt nyaralgatni.
Erre oszt ollyan történt, amit még én életëmbe së láttam. A gyerëk eldobta magát a kövezetën, oszt’ hánkollódott, mëg azt hajtotta, hogy ín itt akarok nyaralni mamáná’. Abba a pillanatba fé’renyeltem a cérnát mëg a répát, mëkköhögősöttem, alig tutták visszahozni a színëmet. De így oszt’ kikényszërítették belüllem, hogy válaljam el a gyerëkët ëgy hétre. Azé nem akartam, hogy itten lëgyën, igyebkint, mer’ ollyan rossz az a külyök, féttem, akármi történhetik. De oszt csak mondom, jóvan, anyádszencségit, hazamënnyé, hozzá tiszta ancúgot magadnak, mer’ én nem mosok rád a tárcsással, az szentigaz.
Na, fërtályóra múva fordúttak a fijamék, ollyan gyorsak vóttak még csak fël së tuttam mosogatnyi. Begyött a gyerëk, erett befele a tisztaszobába a pakkjával, namondom mëgájjá, kisfijam, nemúgya! Mëgyël hátra a mëgibe, ottan lëszël elszállásolva. Nem is problémázott rajta a gyerëk, mënt a hátsó szobába.
Nem is vótt sëmmi baj keddig. Akkor ëccër dilutá’ hallom a kert gërádjárúl, hogy këgyetlen nagy zörgés-csattogás van. Ollyan vótt, mintha a régi rocskát rágdosná a pokol láncos kutyája, szóval el tudod képzelnyi, micsoda fërtelëm-hang vótt az. Mënëk hátra, hát akkor látom, hogy az onokám kotoz a fészërbe. Mënëk befele, mondom rája pirítok ëggyet, hát úramfija, micsinát? Fëlmászott a fűríszgíp tetejibe a bestye, oszt’ ott maratt, mer’ beszorútt a lába. Ott nyivákolt, mint a miskárolt macska, hogy mama szëggyélë. De jó vagy të is, apád csinátt vóna inkább kisszékët, hát hun vagyok én akkora, hogy fëlérjek oda, mondom neki, de mán páratlan logikával hoztam is a nagylétrát. Mondom néki, idefigyejjé, fejedet behúzzad oda a kucikba, mer’ ha ez mëgcsap, legalább ollyan bolond lëszël, mint Volosinovszki Pityu, mikor lëfordútt a díszpapagája az űlésrűl. Hát, mëgmarhútt utána, de jóvanaz, këllëtt annyira magára szoktatnyi a jószágot. Na, ahogy ott sorollom neki, ëccër csak pűf-páf, oszt’ mán a fődön is vótt a gyerëk, fejjel a plétekenőbe. Én mëg ott álok a nagylétrával, oszt’ legalább annyira mëgíjjettem, mint amikor vaddisznót láttam mezgerélés közbe’ ötvenháromba. Mëgátt bennem az ütő, na mondom ez vagy mëgnyekkent, víge van, vagy elmënt az esze. Kérdezem tűle, onokám, jóistenmëgággyon (de mán akkor a cukrom lëszalatt), mëgvagy-ë? Aszongya csoki, vanílija. Ë, mondom, férebeszél, kérdëzëm tűlle mëgint élsz-ë, halsz-ë? Aszongya sumahhër. Na, mondom, ennek fele së tréfa, csak fëlhíttam a fijamékat, hogy gyűjjenek valami doktorral, míg mielőtt összesusinkásodik a gyerëk tudománya a fejibe. Mán akkor hallottam a telefonba, hogy visít a mënyem, hogy vizesruházzam a gyerëkët, én visszaüvöltöttem a kagylóba, mer’ fëlmënt bennem a szint, hogy nem lázas, në aggóggyá, mëgmarad! Pegyig sejtelmem së vótt rúlla, hogy mëgmarad vagy nem, a gyerëk.
Elég a’hhozzá, hogy éppen csak eldúdoltam a gyerëknek a Szent Pál otthagyta az oláhokat nótának a kezdettyit, mán ott vótak a fijamék. A mënyem úgy rontott bëfele, mintha ingyën attam vóna valamit. Csókolgatta a gyerëkët, az mëg még assë’ tutta milyen rendëzvényen van. Utána gyött a doktor, aki mëgálapította, hogy fëlëslegës vót az aggodalom, kicsit mëgzúzódott a gyerëk balkarja, de igyebkint sëmmi baja sincsen, a tudomány, ami összekeverëdëtt a bumbi fejibe, majd helyre gyön, igyebiránt ötezër lëssz. Hát a nyugdíjambúl këllëtt kifizetni, fijamék aszonták többet ide soha nemhogy az onokám nem gyön, de űk së tëszik be a lábokat, a fűríszgípet mëg nemhogy elattam vóna mán, lassan több rajta a rozsda, mint maga a gíp. Ezzel oszt’ rámcsapták az ajtót, oszt’ viszo’hhallás.
Éccaka magamba méllyettem a gyërtyafényné. Néha mëggyútom a szagossat, a százasba vëttem, nagyon jó illattya van. Arra döntöttem, hogy éngëmet nem zavar az a gíp ottan hátul, mégiscsak a Dezső lelke nyugodik abba, el nem adom én azt onnat. Az mëg, hogy a nagy szőrös kanonokám nem tud vigyázni magára, csak nem lëhet az én problémám. Ennek ellenire ríttam úgyannyira, hogy rëggelre bëdagatt a szëmem, a fülembe mëg ollyan durrogást hallottam, mint mikor az öreg Tóth addig pompátta a Pannónia hátsó kerekit, hogy a ménkű nagy nyomás lëszakajtotta a munkásnadrágja alsó lábszárátt, oszt’ a nagykapu fogta mëg az ancúgot. Annak oszt’ vótt hangja!
Na, hát ez vótt velem, csëppeket írt fël a doktor, ággya mëg a fëlëttünkvaló érte, el is mútt pár nap alatt. Nem a doktor, a durrogás. De lelkibeteg vagyok azótta is, hiába híjjom a fijamékat, nem vëszik fël a telefont, mintha űknékijek bármi baja lëtt vóna. Asziszem mëgöregëttem, fëlvigyázónak së vagyok jó. El is búvok pár hónapig, majd utánna gyere, mikorron kihevertem eztet.
Csókol bennetëket,
Gizël
2011. szeptember 28., szerda
2011. szeptember 25., vasárnap
Kivilágos kivirradtig
Tegnap este kilátogattunk a városunkban zajló Kivilágos kivirradtig nevű népfesztiválra. A délelőtti programot nem nagyon preferáltuk: káposztás ételek főzése zajlott és pálinkakóstoló – egyikben sem vagyunk nagyon erősek. Délután azonban kíváncsiak voltunk a Szabad lovagok rendjének bemutatójára, éppúgy, mint a Városháza falának esti fényfestésére és a tűzzsonglőrök bemutatójára.
Az előzetes elképzeléseimmel ellentétben a programok tetszési indexe teljesen máshogyan alakult.
A Szabad Lovagok Rendje például tök jól használta ki a rendelkezésére álló rövid időt. Érdekes, izgalmas programot nyújtottak, ami azzal kezdődött, hogy szakállas puskával lőttek kettőt, aminek akkora hangja volt, hogy rögtön csendben lett mindenki. :) Kezdeményezni kellene a tanórai alkalmazását, bár annyi süket gyereket, amennyi ebben az esetben elhagyná az iskolát, még a világ nem látott. Kisvártatva bemutatót láttunk a különböző középkori kézi- és lőfegyverekről, lezajlott egy verseny is, majd ölre mentek a fiatalok (az egészen aprótalpúak is úgy csépelték egymást, hogy nem mernék nekik beszólni, mikor kard van náluk), véresnek tűnő harcok folytak, majd a legvégén ágyúkat sütögettek, ami nem szólt nagyot, csak befogott füllel és tátott szájjal is olyan volt, mintha a föld megugrott volna alattunk.
Ezt követően bejártuk a különböző népművészeti tárgyakat és házi finomságokat áruló árusokat, akiknek az ilyen rendezvényen történő árképzését törvényben szabályoznám. Aztán begyűltünk a térre, ahol fellépett a Fran Palermo zenekar, akik azzal kezdték, hogy hát akkor elkezdjük, szórakozzanak jól, majd a főfigura hozzáfogott almát enni, ide-oda gurította a színpadon pár harapás után a friss gyümölcsöt, de bizony nóták közben újra csak falatozott belőle. Ettől eltekintve azt kell mondanom, hogy jól húzták a fiatalok, bár csak rövid ideig muzsikáltak.
Na, átvonultunk a néppel a Városháza elé, az egyik főattrakció, a fényfestés megtekintéséhez. A kezdés csak fél órát csúszott, közben gyakorlatilag egy 4/4-es ütem ismétlődött újra és újra, ami már 10 perc után is sokkoló volt, nemhogy fél óra után. A mellettem állók tudni vélték, hogy ez végtelenített magnószalaggal van megoldva. :) A fényfestés gyakorlatilag nem állt másból, mint projektorokkal a falra vetített vizuális installációkból, a két oldalsó falra pedig írásvetítőkkel (!) vetítették a színes homokból készült mintákat, fölöttük vizet lögyböltek, így némi mozgás is vegyült a képbe. Az egész bemutatóval alapvetően nem lett volna semmi baj, ha nem lett volna annyira elvont, mint amennyire az volt. Kezdem a zenével: el nem tudom képzelni, hogy hol lehet ilyen darabokat találni, illetve mi az a gyűjtőszó, ami alá foglalhatók ezek a gyakorlatilag zavarjelekből és zenedarabokból összetákolt, ritmust nélkülöző művek, amik keretbe foglalták az egész produkciót, de az biztos, hogy egy idő után úgy éreztem, mintha a hang és kép nem lenne szinkronban, sőt, a hanggal valami probléma lenne, folyamatosan ismétel, beakad stb. Biztosan nem volt gond, ugyanis a műsorszámot bonyolító fiatal korosztály rendkívüli módon rázta magát ezekre az ütemekre, így gondoltam minden rendben van. Néha megjelent egy egérkurzor, egy hiba-ablak a városházán, de ezek nüansznyi apróságok. A végére meg kiírták, a magyar életérzés jegyében, hogy thanks for watching! (Kösz a megtekintést.)
Na, ekkor aztán a tűzzsonglőrök következtek. Ők már egy fokkal élvezhetőbb produkciót nyújtottak, még úgy is, hogy eléggé a boxutcából néztük a művészetet, ahol – miközben éppen elkábították a népeket a tüzes menyecskék – mi azt láthattuk, hogy ömlik a füst az elfújt tűzszerszámokból, másrészt meg öltözködnek, felkészülnek a következő produkcióra. Szerintem nagyon kevés hely volt a művészek számára is csakúgy, mint az érdeklődő közönség számára.
Ezt követően már nem maradtunk a fesztiválon, mivel meglehetősen hűvös lett és nem igazán készültünk meleg öltözékkel. Nem egyedül tettük ezt: a fényfestés kissé sokkolta a népet, hallottuk a tömegből kiszűrődő véleményeket, tehát nem voltunk egyedül. :) A többi produkció azonban meglepően jól sikerült, jól éreztük magunkat,
Az előzetes elképzeléseimmel ellentétben a programok tetszési indexe teljesen máshogyan alakult.
A Szabad Lovagok Rendje például tök jól használta ki a rendelkezésére álló rövid időt. Érdekes, izgalmas programot nyújtottak, ami azzal kezdődött, hogy szakállas puskával lőttek kettőt, aminek akkora hangja volt, hogy rögtön csendben lett mindenki. :) Kezdeményezni kellene a tanórai alkalmazását, bár annyi süket gyereket, amennyi ebben az esetben elhagyná az iskolát, még a világ nem látott. Kisvártatva bemutatót láttunk a különböző középkori kézi- és lőfegyverekről, lezajlott egy verseny is, majd ölre mentek a fiatalok (az egészen aprótalpúak is úgy csépelték egymást, hogy nem mernék nekik beszólni, mikor kard van náluk), véresnek tűnő harcok folytak, majd a legvégén ágyúkat sütögettek, ami nem szólt nagyot, csak befogott füllel és tátott szájjal is olyan volt, mintha a föld megugrott volna alattunk.
 |
| Középkori hangulat |
 |
| Böstörködnek! |
Ezt követően bejártuk a különböző népművészeti tárgyakat és házi finomságokat áruló árusokat, akiknek az ilyen rendezvényen történő árképzését törvényben szabályoznám. Aztán begyűltünk a térre, ahol fellépett a Fran Palermo zenekar, akik azzal kezdték, hogy hát akkor elkezdjük, szórakozzanak jól, majd a főfigura hozzáfogott almát enni, ide-oda gurította a színpadon pár harapás után a friss gyümölcsöt, de bizony nóták közben újra csak falatozott belőle. Ettől eltekintve azt kell mondanom, hogy jól húzták a fiatalok, bár csak rövid ideig muzsikáltak.
Na, átvonultunk a néppel a Városháza elé, az egyik főattrakció, a fényfestés megtekintéséhez. A kezdés csak fél órát csúszott, közben gyakorlatilag egy 4/4-es ütem ismétlődött újra és újra, ami már 10 perc után is sokkoló volt, nemhogy fél óra után. A mellettem állók tudni vélték, hogy ez végtelenített magnószalaggal van megoldva. :) A fényfestés gyakorlatilag nem állt másból, mint projektorokkal a falra vetített vizuális installációkból, a két oldalsó falra pedig írásvetítőkkel (!) vetítették a színes homokból készült mintákat, fölöttük vizet lögyböltek, így némi mozgás is vegyült a képbe. Az egész bemutatóval alapvetően nem lett volna semmi baj, ha nem lett volna annyira elvont, mint amennyire az volt. Kezdem a zenével: el nem tudom képzelni, hogy hol lehet ilyen darabokat találni, illetve mi az a gyűjtőszó, ami alá foglalhatók ezek a gyakorlatilag zavarjelekből és zenedarabokból összetákolt, ritmust nélkülöző művek, amik keretbe foglalták az egész produkciót, de az biztos, hogy egy idő után úgy éreztem, mintha a hang és kép nem lenne szinkronban, sőt, a hanggal valami probléma lenne, folyamatosan ismétel, beakad stb. Biztosan nem volt gond, ugyanis a műsorszámot bonyolító fiatal korosztály rendkívüli módon rázta magát ezekre az ütemekre, így gondoltam minden rendben van. Néha megjelent egy egérkurzor, egy hiba-ablak a városházán, de ezek nüansznyi apróságok. A végére meg kiírták, a magyar életérzés jegyében, hogy thanks for watching! (Kösz a megtekintést.)
Na, ekkor aztán a tűzzsonglőrök következtek. Ők már egy fokkal élvezhetőbb produkciót nyújtottak, még úgy is, hogy eléggé a boxutcából néztük a művészetet, ahol – miközben éppen elkábították a népeket a tüzes menyecskék – mi azt láthattuk, hogy ömlik a füst az elfújt tűzszerszámokból, másrészt meg öltözködnek, felkészülnek a következő produkcióra. Szerintem nagyon kevés hely volt a művészek számára is csakúgy, mint az érdeklődő közönség számára.
 |
| Körbe-karikába' |
Ezt követően már nem maradtunk a fesztiválon, mivel meglehetősen hűvös lett és nem igazán készültünk meleg öltözékkel. Nem egyedül tettük ezt: a fényfestés kissé sokkolta a népet, hallottuk a tömegből kiszűrődő véleményeket, tehát nem voltunk egyedül. :) A többi produkció azonban meglepően jól sikerült, jól éreztük magunkat,
2011. szeptember 21., szerda
Űrkorszak, hipersebesség
Nos, az elmúlt napokban nem voltam éppen a toppon, azt kell mondanom. Valami kórság nyuvasztott itt engem másfél napig és még ma sem vagyok tökéletes állapotban, de azért rendesen bejárok dolgozni. Ha valami vírusos nyavalya, csak kapja már el valaki, ha már nekem sikerült. :) Valójában nem erről akartam írni, de magyar vagyok, hát csak keseregjek már, mielőtt a jó hírre rátérnék.
Szóval: gyógyulásomat elősegítendő, kis késedelemmel ugyan, de megérkezett a 15 megás internetkapcsolat a házba ma délelőttre. Éppen lázasan dolgoztam azon, hogy munkahelyem honlapján az aktuális információk minél előbb megjelenjenek, amikor egyszer csak eltűnt minden fény a routerről és a netes kapcsolat, mint olyan, megszűnt létezni. Ekkor már felmerült bennem a gyanú, hogy itt bizony valaki átkötött valami madzagot valahol. Gyors újraindítást követően be is mértem a sebességet és ezt kaptam:
Jó ez. :) Rendkívül tempós lett a letöltés. A feltöltés pedig, ahogy azt már korábban írtam, nem egy leányálom, de azért észre lehet venni, hogy közel 1 megabit és duplája az eddigi sebességnek. Megtáltosodott itt minden. Mondjuk igaz, hogy ehhez 35 napra volt szüksége a jómunkásembereknek, de a kapcsolati sebesség felett érzett örömmámor eltompítja az elmúlt hónapok várakozásában elszenvedett nehézségeket.
Na, megyek, nézek valami le- és feltölteni valót estére. Jó netezést mindenkinek!
Szóval: gyógyulásomat elősegítendő, kis késedelemmel ugyan, de megérkezett a 15 megás internetkapcsolat a házba ma délelőttre. Éppen lázasan dolgoztam azon, hogy munkahelyem honlapján az aktuális információk minél előbb megjelenjenek, amikor egyszer csak eltűnt minden fény a routerről és a netes kapcsolat, mint olyan, megszűnt létezni. Ekkor már felmerült bennem a gyanú, hogy itt bizony valaki átkötött valami madzagot valahol. Gyors újraindítást követően be is mértem a sebességet és ezt kaptam:
Jó ez. :) Rendkívül tempós lett a letöltés. A feltöltés pedig, ahogy azt már korábban írtam, nem egy leányálom, de azért észre lehet venni, hogy közel 1 megabit és duplája az eddigi sebességnek. Megtáltosodott itt minden. Mondjuk igaz, hogy ehhez 35 napra volt szüksége a jómunkásembereknek, de a kapcsolati sebesség felett érzett örömmámor eltompítja az elmúlt hónapok várakozásában elszenvedett nehézségeket.
Na, megyek, nézek valami le- és feltölteni valót estére. Jó netezést mindenkinek!
2011. szeptember 19., hétfő
40 nap alatt angolul
Kitűzetett az időpont: 2011. október 29-én írásbeli formában mutathatom meg tudásomat angol nyelvből, majd reá 4 napra, 2011. november 2-án szóban is megcsillogtathatom felhalmozott tudásanyagom legkitűnőbb nyelvi fordulatainak ékköveit, gyémántjait. A nyelvvizsgát egyébként nem mérik olcsón: ha már ebbe a csávába kerültem, akkor egészen pontosan 23.500 Forintot rántottak le rólam, vagyis ennyit kellett ott hagyni az alagsorban meghúzódó irodában. Annyira modernek vagyunk 2011-ben, hogy jelentkezési lapot csak személyesen és csak a helyszínen lehet kitölteni, a pénzt csak a helyszínen lehet csak készpénz formájában befizetni (lehetőleg ne nagy és ne túl kicsi címletekben). Budapestre lehet jelentkezni elektronikusan, lehet fizetni átutalással, Szolnok városába azonban csak a fapados módszerrel tudtam regisztrálni magam.
Mindent összevetve innentől kezdve kereken 40 napom maradt arra, hogy felkészüljek érdemben erre a megmérettetésre. Angolból szerzett ismereteim nem túlzottan biztatóak, de bízom benne, hogy 40 napi intenzív felkészülést követően el tudom mondani, hogy milyen a macskánk, le tudom írni, hogy nincs karvaly orrom és vágni fogom azt is, hogy a used to be nyelvi szerkezetet tulajdonképpen akkor most használják még az angolok, vagy divatjamúlt, mint a shall, bár ez utóbbiról is eltérően nyilatkozik a szakirodalom (bizonyos források szerint ez egy régi fordulat, főként a britek használják, de itt mindenki mást nyilatkozik). Majd próbálok olyan mondatokat alkotni, amiben nincs benne a shall. De ha kicsapja a víz a vizsgáztatót hiányos angolságomtól, azért – a helyzetet mentendő – megkérdezem majd: Shall I open the window?
Oszt' majd lesz valahogy, ugye.
Annyi angol anyagot halmoztam fel már magamnak, mint egy hörcsög. Ha akarnám és a nap 24 órájában az angollal foglalkoznék, akkor sem tudnám mindet végig nézni, szóval most arra koncentrálok, hogy vajon melyek lehetnek azok az irodalmak, amelyekkel érdemes a hátralévő időben egyáltalán foglalkozni. Szóbelire felkészülök a 1000 Questions - 1000 Answers című veretes műből, írásbelire pedig minta-nyelvvizsga-feladatsorokat oldok meg. Meg aztán van egy tesztkönyvem is, valahol eldugva a mëgibe', ahogy Gizel nénéd mondaná, azt is feltúrom majd, aztán karikázok, mint állat.
Lényeg, hogy ketyeg a vekker és újabb, remélhetőleg egyelőre végső megmérettetés előtt állok, hogy kezembe vehessen hőn áhított diplomámat, aminek már csak ez az egy vizsga állít gátat. Ha minden jól megy, talán még ebben az évben megtudom az eredményt és ha nagyon jól megy minden, akkor januárban nyelvvizsga-bizonyítványhoz és vele együtt diplomához is jutok. Igazán reménykedem benne, ezt most az egyik legnagyobb vágyam.
Go for it!
Mindent összevetve innentől kezdve kereken 40 napom maradt arra, hogy felkészüljek érdemben erre a megmérettetésre. Angolból szerzett ismereteim nem túlzottan biztatóak, de bízom benne, hogy 40 napi intenzív felkészülést követően el tudom mondani, hogy milyen a macskánk, le tudom írni, hogy nincs karvaly orrom és vágni fogom azt is, hogy a used to be nyelvi szerkezetet tulajdonképpen akkor most használják még az angolok, vagy divatjamúlt, mint a shall, bár ez utóbbiról is eltérően nyilatkozik a szakirodalom (bizonyos források szerint ez egy régi fordulat, főként a britek használják, de itt mindenki mást nyilatkozik). Majd próbálok olyan mondatokat alkotni, amiben nincs benne a shall. De ha kicsapja a víz a vizsgáztatót hiányos angolságomtól, azért – a helyzetet mentendő – megkérdezem majd: Shall I open the window?
Oszt' majd lesz valahogy, ugye.
Annyi angol anyagot halmoztam fel már magamnak, mint egy hörcsög. Ha akarnám és a nap 24 órájában az angollal foglalkoznék, akkor sem tudnám mindet végig nézni, szóval most arra koncentrálok, hogy vajon melyek lehetnek azok az irodalmak, amelyekkel érdemes a hátralévő időben egyáltalán foglalkozni. Szóbelire felkészülök a 1000 Questions - 1000 Answers című veretes műből, írásbelire pedig minta-nyelvvizsga-feladatsorokat oldok meg. Meg aztán van egy tesztkönyvem is, valahol eldugva a mëgibe', ahogy Gizel nénéd mondaná, azt is feltúrom majd, aztán karikázok, mint állat.
Lényeg, hogy ketyeg a vekker és újabb, remélhetőleg egyelőre végső megmérettetés előtt állok, hogy kezembe vehessen hőn áhított diplomámat, aminek már csak ez az egy vizsga állít gátat. Ha minden jól megy, talán még ebben az évben megtudom az eredményt és ha nagyon jól megy minden, akkor januárban nyelvvizsga-bizonyítványhoz és vele együtt diplomához is jutok. Igazán reménykedem benne, ezt most az egyik legnagyobb vágyam.
Go for it!
2011. szeptember 14., szerda
Rámák, amikre rá lehet kapni
Kiröhögtem egy csoporttársamat egy hűvös őszi napon az egyetemen, amikor a főigazgató előadása alatt éppen egy virtuális gazdaságot igazgatott. Aratott, vetett, lerendezte az állatokat és a gazdakörben is tette, amit neki, mint gazdának, tennie kellett. Akkor úgy tűnt, hogy ehhez a meglett, komoly emberhez nem illik ez a játék, mert már mégis milyen az, amikor valaki egy böngészőben futó, Flash alapú farmot rendez, miközben az élet nagy igazságai zúgnak el a füle mellett? Meg hát amúgy is, na. Fel kell nőni! A Flash játékok nem komoly embernek valók. "Vigyázz" – mondta ő akkor – "hamar rá lehet kapni".
És tényleg.
Még a záróvizsgámra készültem, amikor arról értesültem, hogy egy városépítő játék van kilátásban. Hát ezt nekem, mint örökös SimCity-rajongónak, mindenképpen látnom kell. Életem párja akkor már jó ideje játszott a Farmerama nevű játékkal, amit szintén a német Bigpoint futtat, így nem volt meglepetés számomra a játék logikája, az egésznek a felépítése. Ezek a játékok arra az elgondolásra építenek, hogy bennük minden (vagy majdnem minden) elérhető tárgyat és fejlesztést meg lehet szerezni, ha kellően kitartóak vagyunk és rengeteg játékórát ölünk a játékba, de természetesen van kiskapu, egy könnyebb út, amivel gyorsabban teljesíthetők a feladatok, vagy éppen előnybe kerülhetünk némiképp az azonos szinten lévő játékostársainkhoz képest. Ez pedig nem más, mint a fizetés. A játékokban jellemzően kétféle pénznem van: egy viszonylag könnyen megszerezhető, valamint egy ritkán fellelhető, sok esetben csak SMS-ben vagy utalással való fizetéssel szaporítható. Namost a jó cuccok nyilván ez utóbbiért vásárolhatók meg. Ez a pénznem általában szintlépésért is jár, de nagyon-nagyon lassan szaporodik, így az ember egyre inkább elgondolkodik azon, hogy megvesz belőle 40-50-et is akár, mondjuk 800 forintért, SMS-ben.
Én, komoly ember létemre, szintén eljutottam odáig, hogy eljátsszam a vásárlás gondolatával. Az üzleti modell egyébként hihetetlen jó, mert rajtam kívül nagyon sokan már a tettlegességig is eljutottak. Személy szerint, megvallom most őszintén a nagyvilágnak, már kétféle játék rabja is vagyok. Az egyik a már fentebb említett, RamaCity nevű városépítő játék, a másik pedig a SkyRama, amiben egy repülőtér mindenféle járat-küldési, utasellátási és vámmentes áru-kezelési feladatait kell napról napra ellátni. Ezek a játékok szintén a fent említett logikát követik, lássuk pár mondatban őket, mit is tudnak.
RamaCity
http://ramacity.bigpoint.com
Ebben a játékban tehát képzeletbeli városunkat kell felépíteni. Ne számítsunk SimCity-szerű részletességre és játékmenetre (én arra számítottam): gyakorlatilag az utcák és az épületek elhelyezése után nem sok dolgunk lesz a játékban. Ennek két oka van. Az egyik, hogy szinte minden művelethez az erőművek által termelt energia kell, amiből egyszerre maximum 20 áll rendelkezésünkre, ezt pedig olyan 13-15 másodperc alatt lehet elkattintgatni. A másik ok az, hogy a rendelkezésre álló terület nagyon hamar betelik, így várni kell rengeteget, amíg az újabb területbővítés megérkezik, de persze az nem akkora, hogy egy újabb épületsort le tudjunk rakni. Az egész várost át kell rendezni. És ez bizony még az én (nem rossz) gépemen is lassú tud lenni.
A játékban vannak napi feladatok (el kell adni 1 darab legyártott árut), de szerintem egy csomó mindennel lehetne még az egészet turbózni. Pl. azzal, hogy a napi feladatok ne csak ebben merüljenek ki, hanem pl. meg kelljen látogatni 40 házat, vagy építeni kell 2 új utcát... tudom is én, annyi ötletem lenne, csak annyira nincs beleszólásom a fejlesztésbe.
A RamaCity tehát általában bejelentkezésből, a gyárban lévő dolgok kiszedéséből és boltba való berakásából, a maradék energia urbikra (=városlakókra) kattintgatásásból áll. Ezt követően elfogy az energia és tekintve, hogy 1 energia kb. 3 perc alatt jön létre, így egy órára egészen biztosan el lehet felejteni az egész játékot. Kár érte pedig, jó volna, ha nagyobb ütemben fejlesztenék.
SkyRama
http://skyrama.bigpoint.com
Na, a SkyRama már egy sokkal élőbb valami. A játék ugyan még mindig béta változatban van, de egyre stabilabb lesz és meglátszanak a fejlesztések is rajta. Éppen a mai napon orvosoltak több olyan hibát, ami mondjuk már hetek óta idegesítette a játékosokat... de ne szaladjunk ennyire előre.
A SkyRama-ban bárki azonnal repülőtér-igazgatóvá válhat. A feladat: teljesíteni a fő- és történeti feladatokat, ezáltal egzotikus repülőkhöz, pénzért megvásárolható épületekhez jutunk. A játék nagyon jól van felépítve, szépen lehet előre haladni, nem lépünk túl gyorsan szintet, meg kell dolgozni már a 15. szint környékén is egy-egy szintlépésért. A feladatok is jól el vannak találva, foglalkoztatják a játékos fantáziáját (legalábbis az enyémet mindenképpen). Külön öröm, hogy az internet adta lehetőségeket kihasználva majdhogynem világszerte (Afrika és Ausztrália kimarad) lehet "szomszédos" repülőtereket, repülőtér-igazgatókat találni, akikből idővel egy összeszokott csapat lesz és akikre lehet számítani egy-egy feladat (pl. küldj vissza 15 teherszállító repülőt) megoldásakor.
És tényleg.
Még a záróvizsgámra készültem, amikor arról értesültem, hogy egy városépítő játék van kilátásban. Hát ezt nekem, mint örökös SimCity-rajongónak, mindenképpen látnom kell. Életem párja akkor már jó ideje játszott a Farmerama nevű játékkal, amit szintén a német Bigpoint futtat, így nem volt meglepetés számomra a játék logikája, az egésznek a felépítése. Ezek a játékok arra az elgondolásra építenek, hogy bennük minden (vagy majdnem minden) elérhető tárgyat és fejlesztést meg lehet szerezni, ha kellően kitartóak vagyunk és rengeteg játékórát ölünk a játékba, de természetesen van kiskapu, egy könnyebb út, amivel gyorsabban teljesíthetők a feladatok, vagy éppen előnybe kerülhetünk némiképp az azonos szinten lévő játékostársainkhoz képest. Ez pedig nem más, mint a fizetés. A játékokban jellemzően kétféle pénznem van: egy viszonylag könnyen megszerezhető, valamint egy ritkán fellelhető, sok esetben csak SMS-ben vagy utalással való fizetéssel szaporítható. Namost a jó cuccok nyilván ez utóbbiért vásárolhatók meg. Ez a pénznem általában szintlépésért is jár, de nagyon-nagyon lassan szaporodik, így az ember egyre inkább elgondolkodik azon, hogy megvesz belőle 40-50-et is akár, mondjuk 800 forintért, SMS-ben.
Én, komoly ember létemre, szintén eljutottam odáig, hogy eljátsszam a vásárlás gondolatával. Az üzleti modell egyébként hihetetlen jó, mert rajtam kívül nagyon sokan már a tettlegességig is eljutottak. Személy szerint, megvallom most őszintén a nagyvilágnak, már kétféle játék rabja is vagyok. Az egyik a már fentebb említett, RamaCity nevű városépítő játék, a másik pedig a SkyRama, amiben egy repülőtér mindenféle járat-küldési, utasellátási és vámmentes áru-kezelési feladatait kell napról napra ellátni. Ezek a játékok szintén a fent említett logikát követik, lássuk pár mondatban őket, mit is tudnak.
http://ramacity.bigpoint.com
Ebben a játékban tehát képzeletbeli városunkat kell felépíteni. Ne számítsunk SimCity-szerű részletességre és játékmenetre (én arra számítottam): gyakorlatilag az utcák és az épületek elhelyezése után nem sok dolgunk lesz a játékban. Ennek két oka van. Az egyik, hogy szinte minden művelethez az erőművek által termelt energia kell, amiből egyszerre maximum 20 áll rendelkezésünkre, ezt pedig olyan 13-15 másodperc alatt lehet elkattintgatni. A másik ok az, hogy a rendelkezésre álló terület nagyon hamar betelik, így várni kell rengeteget, amíg az újabb területbővítés megérkezik, de persze az nem akkora, hogy egy újabb épületsort le tudjunk rakni. Az egész várost át kell rendezni. És ez bizony még az én (nem rossz) gépemen is lassú tud lenni.
A játékban vannak napi feladatok (el kell adni 1 darab legyártott árut), de szerintem egy csomó mindennel lehetne még az egészet turbózni. Pl. azzal, hogy a napi feladatok ne csak ebben merüljenek ki, hanem pl. meg kelljen látogatni 40 házat, vagy építeni kell 2 új utcát... tudom is én, annyi ötletem lenne, csak annyira nincs beleszólásom a fejlesztésbe.
 |
| Az én városom |
A RamaCity tehát általában bejelentkezésből, a gyárban lévő dolgok kiszedéséből és boltba való berakásából, a maradék energia urbikra (=városlakókra) kattintgatásásból áll. Ezt követően elfogy az energia és tekintve, hogy 1 energia kb. 3 perc alatt jön létre, így egy órára egészen biztosan el lehet felejteni az egész játékot. Kár érte pedig, jó volna, ha nagyobb ütemben fejlesztenék.
http://skyrama.bigpoint.com
Na, a SkyRama már egy sokkal élőbb valami. A játék ugyan még mindig béta változatban van, de egyre stabilabb lesz és meglátszanak a fejlesztések is rajta. Éppen a mai napon orvosoltak több olyan hibát, ami mondjuk már hetek óta idegesítette a játékosokat... de ne szaladjunk ennyire előre.
A SkyRama-ban bárki azonnal repülőtér-igazgatóvá válhat. A feladat: teljesíteni a fő- és történeti feladatokat, ezáltal egzotikus repülőkhöz, pénzért megvásárolható épületekhez jutunk. A játék nagyon jól van felépítve, szépen lehet előre haladni, nem lépünk túl gyorsan szintet, meg kell dolgozni már a 15. szint környékén is egy-egy szintlépésért. A feladatok is jól el vannak találva, foglalkoztatják a játékos fantáziáját (legalábbis az enyémet mindenképpen). Külön öröm, hogy az internet adta lehetőségeket kihasználva majdhogynem világszerte (Afrika és Ausztrália kimarad) lehet "szomszédos" repülőtereket, repülőtér-igazgatókat találni, akikből idővel egy összeszokott csapat lesz és akikre lehet számítani egy-egy feladat (pl. küldj vissza 15 teherszállító repülőt) megoldásakor.
 |
| Az én repülőterem |
 |
| TP, baripont, koin |
Ezzel a játékkal a RamaCity-nél sokkal több időt lehet eltölteni, bár hozzá kell tenni, hogy néha túlzottan sokat is. Egy-egy elküldött repülőgép meghatározott ideig (6 perc, 1 óra, 4 óra, 8 óra, 24 óra) repül és nem árt ott lenni kb. akkor, amikor visszaér. Ekkor tudjuk ugyanis "kiszedni", amit hoz, amiért játszunk: tapasztalatpontot, barátpontot és persze AirCoin-t (pénz), amiért forgalmi épületeket, vagy repülőgépeket vehetünk. Sokszor előfordult velem, hogy már régen mentem volna aludni/fürödni/vacsorázni/akárhová, de még küldtek 3 repülőt, hát megvártam. Aztán még jött 4... Egyszerűen nem lehet szabadulni tőle. :) Mivel a barátok (szomszédos repülőtér-igazgatók) látják, ha visszaküldtük a repülőt, égő lenne, ha barátpont nélkül térne vissza egy járat, hiszen meginogna a belénk fektetett bizalom.
 |
| A repülőgépek ellátása folyamatban |
Ez tehát egy olyan aranyos-kedves játék, amibe a bétaverziós hibái ellenére is tényleg bele lehet szeretni. Még annak is, aki egyébként csak farmozással üti el értékes idejét. :) Ismerek ügyintézőket, rendszergazdákat, akik igencsak sok időt töltenek azzal, hogy a repülőikkel foglalkoznak... (most is, mert folyamatosan küldik a repülőket.) Szóval igen, azt hiszem, ezekre a játékokra tényleg rá lehet kapni.
Ezen bejegyzés megírása alatt 22 repülőt küldtem vissza. :) További 9-et várok még az este folyamán. További szép napot, én léptem játszani.
2011. szeptember 10., szombat
Papírmasé
– Ki dől be ennek? – kérdezte életem párja, amikor megyeszékhelyünkre autózván Fegyvernek-Szapárfalun felfedeztük a kartonpapírból készült rendőrt, aki egy traffipax-készülék mögött állva mosolygott az arra járó autósokra.
– Hát, nem tudom – válaszoltam, majd jóízűen kacagtunk a karhatalom ezen próbálkozásán.
Annál inkább nem volt vicces, amikor hazafelé jövet igazi rendőrautó állt a forgalommal szemben és jól láthatóan mérte az arra közlekedő autók sebességét. Én már messziről kiszúrtam, mert profi vagyok. Rögvest ellenőriztem is a sebességet. Lámpa be van kapcsolva? Nem volt hetvenes tábla? Mindent számításba vettem. Ahogy közeledtünk úgy vált egyre érdekesebbé a kép, majd a rendőrautó mellé érve az hirtelen eltűnt. Pontosabban: oldalról nem volt látható, mivel ez is kartonpapírból volt. :)
– Hát, nem tudom – válaszoltam, majd jóízűen kacagtunk a karhatalom ezen próbálkozásán.
Annál inkább nem volt vicces, amikor hazafelé jövet igazi rendőrautó állt a forgalommal szemben és jól láthatóan mérte az arra közlekedő autók sebességét. Én már messziről kiszúrtam, mert profi vagyok. Rögvest ellenőriztem is a sebességet. Lámpa be van kapcsolva? Nem volt hetvenes tábla? Mindent számításba vettem. Ahogy közeledtünk úgy vált egyre érdekesebbé a kép, majd a rendőrautó mellé érve az hirtelen eltűnt. Pontosabban: oldalról nem volt látható, mivel ez is kartonpapírból volt. :)
- Hátrány: hihetetlen módon beszívtuk ezt, kérem. Egész könnyen ment.
- Előny: biztosan nem mértek be, ha esetleg gyorsabban közlekedtem, mint kellett volna. ;)
127 óra
A minap megnéztük a 127 óra című filmet, amit csak azért említek meg, mert elég kevés olyan film van, ami több napig is képes foglalkoztatni. (Ezt mondjuk nem a saját hibámnak tudom be.) A film egy hegymászóról (Aaron Ralston) szól, aki kanyonos vidéken kóborol, mígnem egy óvatlan lépés következtében hatalmasat zuhanva beszorul egy szűk járatba. Teszi mindezt olyan szerencsétlenül, hogy jobb kezére egy gigászi kőgolyó esik, és esélye sincs szabadulni. Egyrészt azért, mert a kőtömb nem engedi a kezét, másrészt pedig azért, mert a járat mindentől messze van, így segítségért hiába kiált, senki nem hallja őt. Majdnem egy liter vízzel, pár hegymászó-felszereléssel, egy videokamerával, egy kínai bicskával és némi csomagolt élelemmel kell kihúznia lehetőleg minél tovább.
Végül is 127 órát tölt nagy magányában és közben minden megkísérti: lidérces álmok, képzelgések, elszámolás a múlttal, de ami még érdekesebb, az az, hogy az ember egyedül, teljesen elhagyatottan hogyan képes annyi lelki erőt felhalmozni magában, hogy kibírja, lehetőleg minél tovább. Belegondoltam többször is, hogy ha velem történne ilyesmi (aminek eléggé kicsi az esélye, mivel vajmi keveset mászok sziklás helyeken), akkor vajon kibírnám-e ép ésszel, vagy hamarabb feladnám, mint történetünk főhőse, aki – lássuk be – igen emberesen viselte a sors reá rótt terhét. Nem tudom miért, de az elmúlt 2-3 napban sokszor eszembe jutott, hogy mit csinálnék én elhagyatottan, teljesen egyedül, remény nélkül, azzal a tudattal, hogy talán soha többé nem találkozom senkivel, aki fontos nekem.
Úgy gondolom, hogy ilyen helyzetben ez utóbbi lehet a legrosszabb. Ugyanakkor pontosan ennek az enyhítésére irányuló vágy adhat erőt ahhoz, hogy valamilyen módon megpróbáljon az ember szabadulni egy efféle helyzetből. Több filmet láttam már hasonló helyzetbe került emberekről és mindegyiknek ez volt a végkicsengése: az emberi életösztön, a szeretteink viszontlátása megfelelő erőt ad ahhoz, hogy szabaduljunk. A 127 órában sejthető volt, hogy a főhős a végén azért megszabadul szorongató helyzetéből (talán nem lövök le nagy poént, ha azt mondom, hogy sikerül neki a film végére), mégis többször elképzeltem, hogy ott marad és valamikor valaki majd rátalál, de akkor már csak csontvázként fog groteszk és ijesztő képet nyújtani az arra látogatónak. Minderre persze maga a bajba jutott is gondolt és kamerájára utolsó üzenetként készült felvételt hagyva üzent megtalálójának, majd napról napra újabb, egyre kevesebb reménnyel kecsegtető üzenetet hagyott.
A film elvileg igaz történet alapján készült és az jutott eszembe, milyen lehetett ennek az embernek – szabadulása után – lelki erőt véve megnézni saját filmjét elejétől a végéig. Bizonyára nem kellemes emlék számára. Én nem tudom, hogy meg akarnám-e nézni. A 127 óra című filmet azonban bátran ajánlom mindenkinek.
Végül is 127 órát tölt nagy magányában és közben minden megkísérti: lidérces álmok, képzelgések, elszámolás a múlttal, de ami még érdekesebb, az az, hogy az ember egyedül, teljesen elhagyatottan hogyan képes annyi lelki erőt felhalmozni magában, hogy kibírja, lehetőleg minél tovább. Belegondoltam többször is, hogy ha velem történne ilyesmi (aminek eléggé kicsi az esélye, mivel vajmi keveset mászok sziklás helyeken), akkor vajon kibírnám-e ép ésszel, vagy hamarabb feladnám, mint történetünk főhőse, aki – lássuk be – igen emberesen viselte a sors reá rótt terhét. Nem tudom miért, de az elmúlt 2-3 napban sokszor eszembe jutott, hogy mit csinálnék én elhagyatottan, teljesen egyedül, remény nélkül, azzal a tudattal, hogy talán soha többé nem találkozom senkivel, aki fontos nekem.
Úgy gondolom, hogy ilyen helyzetben ez utóbbi lehet a legrosszabb. Ugyanakkor pontosan ennek az enyhítésére irányuló vágy adhat erőt ahhoz, hogy valamilyen módon megpróbáljon az ember szabadulni egy efféle helyzetből. Több filmet láttam már hasonló helyzetbe került emberekről és mindegyiknek ez volt a végkicsengése: az emberi életösztön, a szeretteink viszontlátása megfelelő erőt ad ahhoz, hogy szabaduljunk. A 127 órában sejthető volt, hogy a főhős a végén azért megszabadul szorongató helyzetéből (talán nem lövök le nagy poént, ha azt mondom, hogy sikerül neki a film végére), mégis többször elképzeltem, hogy ott marad és valamikor valaki majd rátalál, de akkor már csak csontvázként fog groteszk és ijesztő képet nyújtani az arra látogatónak. Minderre persze maga a bajba jutott is gondolt és kamerájára utolsó üzenetként készült felvételt hagyva üzent megtalálójának, majd napról napra újabb, egyre kevesebb reménnyel kecsegtető üzenetet hagyott.
A film elvileg igaz történet alapján készült és az jutott eszembe, milyen lehetett ennek az embernek – szabadulása után – lelki erőt véve megnézni saját filmjét elejétől a végéig. Bizonyára nem kellemes emlék számára. Én nem tudom, hogy meg akarnám-e nézni. A 127 óra című filmet azonban bátran ajánlom mindenkinek.
2011. szeptember 4., vasárnap
Bevásárlókörút
A búcsúzó nyárnak beintve hétvégére egy bográcsolást terveztünk. Ennek előkészületei napokig folytak, csütörtök éjszaka lett egy akkora eső, hogy azt hittem az marad meg, aki úszni tud. (Ekkor nekünk intett be a búcsúzó nyár.) De aztán péntek reggelre rendeződött a helyzet és úgy tűnt, hogy a szombat délutáni programot zavartalanul kellemes időjárásban lehet lebonyolítani. Így is lett. Amiről azonban mégis írni akarok az két, a bográcsolást megelőző remek fordulat, amit vásárlás közben tapasztaltunk.
Mivel nem volt itthon tűzifánk, ezért el kellett menni azt vásárolni. Hozzá kell tennem, hogy ilyet még soha nem csináltam, pedig ősz hajszálaim is vannak már. Nem volt rá szükség eddig, na. Begurultunk frissen feltankolt gépjárművünkkel a Tüzépre. Ott ugye mindenféle emberek voltak, hirtelen nem tudtuk, hogy ki hova tartozik, így megközelítettünk egy idősebb tagot, aki különböző formájú és méretű fákból próbált maradandót alkotni azáltal, hogy átlátható rendszerbe rakosgatta azokat.
– Jó napot! Tűzifát szeretnénk vásárolni.
Na, az öreg ezen egy kicsit meg is ütközött, pedig számomra természetes volt, hogy ha tüzelni való fát akarok venni, akkor a Tüzépre megyek.
– Hát, szoktak így jönni tűzifáért többen ide hozzánk – mondta az öreg, ahogy hátraballagtunk egy ennek összeszedésére alkalmas helyre. – Hát igen – mondtam –, ennél jobb helyet erre keresve sem találhatnánk.
Végül találtunk egy hatalmas farakást, aminek az alján lévő csalánosból lehetett válogatni némi hulladékot. Már megtöltöttünk két bevásárlószatyrot, amikor az öreg beszólt:
– Jó száraz fák ezek, csak a tegnapi eső alatt megáztak.
Igen. Füstölt is betyárul egyik-másik! :)
Utunk a cukrászdába vezetett, hogy vendégeinket süteménnyel tudjuk kínálni. Kicsi, de annál finomabb süteményeket árusító cukrászdába járunk. Vártuk a sorunkat, válogattunk az igen kicsi eladótér neonfényű hűtőjében, amikor megjelent egy feltűnően izgága ötven-hatvan év körüli nő, vélhetően az unokájával. Feszengett, nézelődött, láthatóan keresett valamit, de nem találta.
– Elnézést – mondja az eladónak – milyen tortáik vannak? Ki van az írva valahova?
– Igen, oda a falra – válaszolja az eladó.
Néném közelebb lép, olvasgat, nézegeti a listát. Beszél az unokájához, konzultálnak. Közben mi megvettük a süteményeket, így rá került a sor.
– Mit adhatok? – kérdezi az eladó.
– Hát, akkor én egy vaníliatortát kérnék.
– Igen, és mikorra?
Egy pillanatra döbbent csend támadt, majd az idős hölgy kérdezett:
– Ja, ez itt így megy?
– Hát igen, itt így működik, nem szoktak csak úgy tortákat sütni hipsz-hopsz, minden méretben.
– Éreztem én valahol, hogy ez így lesz – ismerte be a hölgy, de a további részleteket nem hallottuk, mert távozóban voltunk már.
Mivel nem volt itthon tűzifánk, ezért el kellett menni azt vásárolni. Hozzá kell tennem, hogy ilyet még soha nem csináltam, pedig ősz hajszálaim is vannak már. Nem volt rá szükség eddig, na. Begurultunk frissen feltankolt gépjárművünkkel a Tüzépre. Ott ugye mindenféle emberek voltak, hirtelen nem tudtuk, hogy ki hova tartozik, így megközelítettünk egy idősebb tagot, aki különböző formájú és méretű fákból próbált maradandót alkotni azáltal, hogy átlátható rendszerbe rakosgatta azokat.
– Jó napot! Tűzifát szeretnénk vásárolni.
Na, az öreg ezen egy kicsit meg is ütközött, pedig számomra természetes volt, hogy ha tüzelni való fát akarok venni, akkor a Tüzépre megyek.
– Hát, szoktak így jönni tűzifáért többen ide hozzánk – mondta az öreg, ahogy hátraballagtunk egy ennek összeszedésére alkalmas helyre. – Hát igen – mondtam –, ennél jobb helyet erre keresve sem találhatnánk.
Végül találtunk egy hatalmas farakást, aminek az alján lévő csalánosból lehetett válogatni némi hulladékot. Már megtöltöttünk két bevásárlószatyrot, amikor az öreg beszólt:
– Jó száraz fák ezek, csak a tegnapi eső alatt megáztak.
Igen. Füstölt is betyárul egyik-másik! :)
Utunk a cukrászdába vezetett, hogy vendégeinket süteménnyel tudjuk kínálni. Kicsi, de annál finomabb süteményeket árusító cukrászdába járunk. Vártuk a sorunkat, válogattunk az igen kicsi eladótér neonfényű hűtőjében, amikor megjelent egy feltűnően izgága ötven-hatvan év körüli nő, vélhetően az unokájával. Feszengett, nézelődött, láthatóan keresett valamit, de nem találta.
– Elnézést – mondja az eladónak – milyen tortáik vannak? Ki van az írva valahova?
– Igen, oda a falra – válaszolja az eladó.
Néném közelebb lép, olvasgat, nézegeti a listát. Beszél az unokájához, konzultálnak. Közben mi megvettük a süteményeket, így rá került a sor.
– Mit adhatok? – kérdezi az eladó.
– Hát, akkor én egy vaníliatortát kérnék.
– Igen, és mikorra?
Egy pillanatra döbbent csend támadt, majd az idős hölgy kérdezett:
– Ja, ez itt így megy?
– Hát igen, itt így működik, nem szoktak csak úgy tortákat sütni hipsz-hopsz, minden méretben.
– Éreztem én valahol, hogy ez így lesz – ismerte be a hölgy, de a további részleteket nem hallottuk, mert távozóban voltunk már.
2011. szeptember 1., csütörtök
Első nap az iskolában
Na, hirtelen azt sem tudom, hogy mihez kapjak. Kezdem ott, hogy (technikai információ) frissült a Blogger kezelőfelülete, aztán most kattogok össze-vissza, mint aki nem vágja. Pedig vágom, vágom én! Egy kicsit ilyen Google Dokumentumok-szerű lett a szerkesztőfelület, még szokni kell, annyi azonban bizonyos, hogy sokkal letisztultabb. Természetesen ebből ti, ha nem írtok blogot a Bloggeren, semmit sem láttok, elégedjetek meg annyival, hogy gusztusosabb lett az egész és nagyobb kedvem is van írni.
Na, de nem is erről akartam itt megosztani a gondolatokat a mai nap folyamán, hanem arról, kedves barátaim és üzletfeleim, hogy elkezdődött az iskola, de bizony ám, hogy elkezdődött! Olyan nagyon tanítottunk ma már, hogy szakadt rólunk a víz. És ehhez a mai kánikulának semmi köze! Az első három óra osztályfőnöki volt, örömmel tapasztaltam, hogy az osztályom mit sem változott. Gyakorlatilag onnan folytatódott minden, ahol abbahagytuk azt júniusban, alig változott valami. Leszámítva azt, hogy három ember távozott, egy meg jött, tehát mindent összevetve 33 lelket számlál az osztályom, s ez úgy néz ki, hogy év végéig kitart.
Aztán holnap meg hét órám lesz hirtelen. Évek óta nem volt pénteken órám, az egyetem miatt, de most aztán lesz. Azt sem tudom már, hogy miből készüljek holnapra, annyi minden van itten. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, kérem! De majd hozzászokom, mert most aztán bele lettem dobva a mély vízbe, mind a harminc órámmal egy héten, ami azért nem kevés. De megbirkózom vele, nem kell engem félteni.
A félmacskánk rendkívül készséges, iskolába menet kikísér (a reggelije után), hazafelé jövet a kapuban vár (mert éhes). A hideg reggelek sem tántorítják el egyelőre attól, hogy megjelenjen és követelje a finom falatokat, kíváncsi leszek, hogy novemberben, amikor azért megreccsen már, itt lesz-e a macskabűre.
Kalandra fel!
Aztán holnap meg hét órám lesz hirtelen. Évek óta nem volt pénteken órám, az egyetem miatt, de most aztán lesz. Azt sem tudom már, hogy miből készüljek holnapra, annyi minden van itten. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, kérem! De majd hozzászokom, mert most aztán bele lettem dobva a mély vízbe, mind a harminc órámmal egy héten, ami azért nem kevés. De megbirkózom vele, nem kell engem félteni.
A félmacskánk rendkívül készséges, iskolába menet kikísér (a reggelije után), hazafelé jövet a kapuban vár (mert éhes). A hideg reggelek sem tántorítják el egyelőre attól, hogy megjelenjen és követelje a finom falatokat, kíváncsi leszek, hogy novemberben, amikor azért megreccsen már, itt lesz-e a macskabűre.
Kalandra fel!