127 óra

A minap megnéztük a 127 óra című filmet, amit csak azért említek meg, mert elég kevés olyan film van, ami több napig is képes foglalkoztatni. (Ezt mondjuk nem a saját hibámnak tudom be.) A film egy hegymászóról (Aaron Ralston) szól, aki kanyonos vidéken kóborol, mígnem egy óvatlan lépés következtében hatalmasat zuhanva beszorul egy szűk járatba. Teszi mindezt olyan szerencsétlenül, hogy jobb kezére egy gigászi kőgolyó esik, és esélye sincs szabadulni. Egyrészt azért, mert a kőtömb nem engedi a kezét, másrészt pedig azért, mert a járat mindentől messze van, így segítségért hiába kiált, senki nem hallja őt. Majdnem egy liter vízzel, pár hegymászó-felszereléssel, egy videokamerával, egy kínai bicskával és némi csomagolt élelemmel kell kihúznia lehetőleg minél tovább.

Végül is 127 órát tölt nagy magányában és közben minden megkísérti: lidérces álmok, képzelgések, elszámolás a múlttal, de ami még érdekesebb, az az, hogy az ember egyedül, teljesen elhagyatottan hogyan képes annyi lelki erőt felhalmozni magában, hogy kibírja, lehetőleg minél tovább. Belegondoltam többször is, hogy ha velem történne ilyesmi (aminek eléggé kicsi az esélye, mivel vajmi keveset mászok sziklás helyeken), akkor vajon kibírnám-e ép ésszel, vagy hamarabb feladnám, mint történetünk főhőse, aki – lássuk be – igen emberesen viselte a sors reá rótt terhét. Nem tudom miért, de az elmúlt 2-3 napban sokszor eszembe jutott, hogy mit csinálnék én elhagyatottan, teljesen egyedül, remény nélkül, azzal a tudattal, hogy talán soha többé nem találkozom senkivel, aki fontos nekem.

Úgy gondolom, hogy ilyen helyzetben ez utóbbi lehet a legrosszabb. Ugyanakkor pontosan ennek az enyhítésére irányuló vágy adhat erőt ahhoz, hogy valamilyen módon megpróbáljon az ember szabadulni egy efféle helyzetből. Több filmet láttam már hasonló helyzetbe került emberekről és mindegyiknek ez volt a végkicsengése: az emberi életösztön, a szeretteink viszontlátása megfelelő erőt ad ahhoz, hogy szabaduljunk. A 127 órában sejthető volt, hogy a főhős a végén azért megszabadul szorongató helyzetéből (talán nem lövök le nagy poént, ha azt mondom, hogy sikerül neki a film végére), mégis többször elképzeltem, hogy ott marad és valamikor valaki majd rátalál, de akkor már csak csontvázként fog groteszk és ijesztő képet nyújtani az arra látogatónak. Minderre persze maga a bajba jutott is gondolt és kamerájára utolsó üzenetként készült felvételt hagyva üzent megtalálójának, majd napról napra újabb, egyre kevesebb reménnyel kecsegtető üzenetet hagyott.

A film elvileg igaz történet alapján készült és az jutott eszembe, milyen lehetett ennek az embernek – szabadulása után – lelki erőt véve megnézni saját filmjét elejétől a végéig. Bizonyára nem kellemes emlék számára. Én nem tudom, hogy meg akarnám-e nézni. A 127 óra című filmet azonban bátran ajánlom mindenkinek.