Nem mondom, nem mondom, ez mëgint ëgy ollyan karácsony vótt, amit igëncsak nem fogok elfelejtenyi amig ílëk së. Elsorolom nektëk, hogy hogy vótt.
Valamék nap az ábéce előtt ëgy igën sudár embër árútta a fenyőfákat. Én magam nem mindën évbe álítok, mer' a nyugdíj lëszabályoz, de idén mán előre féretëttem rája a rájavalótt, oszt' mëg is kérdëztem az embërtű, hogyé aggya? Aszongya csëpp háromezer, nagyja öt. Mondom néki, mëg në haraguggyon, ki-ë akar maga engëmet rabolni? Oszt' csak hahotázik fënnhangon. Na, kicsit el is borútt az agyam ezën, mán nem emlékszëk, de kétezëré valami satnyát előhúzott nekëm a mëgibű, jóvanaz arra hogy lëhúlajcso'! Mingyán izentem a Zelenák gyerëknek, hogy ájjon elő az ótóval, oszt' vigye haza nekëm a fámat. Piszkos hideg vótt, hát amúgy is mëg vagyok görnyedve, de oszt' rendës vótt a gyerëk, hazavitte. Egész mëgembërësëdik mán igyebkint, még azt is mëgcsinátta nékem, hogy belevájta a tartójába oszt csak a házba këllëtt becühölnöm. Mer' azt mán nem csinátta vóna mëg, mer' dóga vót, aszonta mëgyën elfele. Jóvan. Azé' öccázat löktem neki, majd' lëeresztgetyi a bëgyibe sëpërc alatt, ha a kocsmáná' jár.
Díszítëk magamba, csëndësségbe, közbe' Dezső jár az eszëmbe, hogy annak idejibe mennyire könnyű dógom vótt, mer' a fűríszgípjin mëgedzëtte a fát mindég csëppet, oszt' mingyán könnyebben belemënt a tartójába. Ëccër csak mëgcsëndűl a telefon. Mondom melyik mán az ilyenkor, Jézus születésse előtt? Hát úramfija, a fijam telefonátt. Assë tudom mikor hallottam rúlla utójára. Múttkor ëgy csëppet összevesztem vele, mer' valami mëgjegyzést tëtt a tokányomra, oszt' én mëg bizony nem hagyom magam ha a főztöm becsmérlik. Mindegy a, fëlhíjj, aszongya elgyönne értem, oszt' tőccsem ott a szentestét. Jaj egybü mëgugrott a vérnyomássom, hogy mi a zíznek vëttem én karácsonfát, ha még csak nem is látom mámma este? Mëg ajándék? Nem vëttem én ezëknek sëmmit. Na, elhebëgtem neki, hogy győjjön értem egy óra múva, oszt' vigyën akkor hozzájok. Addig elugrottam mëgin az ábécébe, híttam a Zelenákgyerëkët, hogy vinne el. Kérdeztem tüle, mit vëgyek az onokámnak? Az meg valami sondorgó izét lëvësz a pócrú, ez lësz jó, Gizël nénnye! Mëgőrűtté, kétezërbe van?! Aszongya ez biztos jó lëssz a gyerëknek. Jóvan. Ráhattam. Mëgvëttem.
Hazamënëk, mán ott vót a fijam, biztos benne vót az útba mikor hítt, mer' igyebkint nem ér oda ollyan gyorsan. Összeszëttem mindënt, lajbit, rádijót mëg bukszát, soha nem lëhessën tunnyi. Még az ajándékos szatyrot is összecsomagoltam. Na, mëg is érkëztünk a fijamékho', jaaj, idejit nem tudom mikor vóttam ott. Ahogy ezën gondolkozok, elégyön a mënyem, az az ëgyszálbél, ki a hidegbe valami tunikába oszt' aszongya: ë, de mëg van öregëdve, Gizël mama! Na, evvel oszt' rögtön mëg is alapozta a hangullatomat, annyit mondtam csak neki hogy hangosabban mongya, mer' süket is vagyok mint az ágyú, véngsígëmre. De oszt' nem merte elmondani újra a piszkos, mer' a szëmem sarkábú figyeltem. Mëg bot is vót nállam. Elég ahho' annyi, hogy a fijamék akkora karácsonfát vëttek, hogy a tetejibű el këllëtt vágni, hogy beférjën a nappalijokba, pegyig – Jézus a tanúm – akkora nappalijok van, hogy karnëvált lëhetne benne rendëznyi, ha éppen aztat akarná tüllünk az Úr.
Na, gyön a suttyó onokám, mamaa, aszongya, hoztá nekëm ajándékot? Nem is azt kérdezné előre, hogy hogy ál a cukrom, vagy élëk-halok-mivanvelem, hanem hogy hoztam-ë neki ajándékot? De oszt' csak nem fogtam hozzá ottan értetlenkënnyi, elvégre gyerëk, még ha ollyan is, mint az apja. Mondom néki, hoztam, lelkëm, ottan van a cekkërbe, adjad ide nekëm. Erre mëgy a gyerëk belefele a cekkërbe, merejű, hánnya ki ami benne van, igazolványomat mëg a mindent, mondom neki, mëgájjá, oszt' éppen csak rája kólintottam a bottal. A mënyem rögtön ott is vót, oszt' kivëtte a kezembü a botot, aszongya' nëhogy mégëccer báncsa a gyerëkët. Figyeltem, tíz përce së vót, hogy gyöttem ez mán raplizik mindënën. A fijam kiszëtte a gyerëkët a cekkërbü, mondom néki melyik az ajándékja. Boncsa kifele, heeee... Ollyat të még nem láttá. Ordít këgyetlen, mëg is rëttentem, hogy mi a zíz leli mán eztet, de oszt' kiderűtt, hogy valami házsóntos akármit vëttem neki, oszt' mindég is illyet akart. Na, a gyerëk rögtön ölelgetnyi kezdëtt a nagy lapát kezejivel, majdnem ott ért el a vég, annyira më'sszorongatott. Csontritkúlásom mëgint fájni kezdëtt. De oszt' örűttem këgyetlen. A mënyem mëg hozzáfogott ott könnyezni nekëm, mondom elnëkezdd, oszt' csak ott zokog. Még a botom is visszaadta. Most mán nagyon örűnék ha tudnám, hogy mit is vëttem az onokának, de csak lëemeltem a pócrul amit a Zelenákgyerëk mondott.
Na, mán aszittem' itt oszt' minden lë is mëgy rendbe, de oszt' csak nem úgy vótt, mer' elgyött az ebéd. A mënyem valami rocoflórás ebédët főzött, hát annak oszt' vót íze is mëg nem is, mindënesetre nem akartam eltiedëlni a receptyit. Assë tuttam eldönteni, hogy ez most édes vóna vagy sós. Mondom, csak bëpróbákozok, hátha sós. Mondom a mënyemnek, kisangyalom, aggyad mán ide a sót. Ekkor oszt a mënyem, a fijam meg az onokám ëgymásra néztek, de csúnyán ám. Mondom tán nincsen sód? Várjá, a cekkërbe mindég hordok magamná. De mán be së lëhetëtt fejezni amit montam, mer' a mënyem mërrívósodott, oszt' bemënt az ëggyik szobába. A fijam meg elkezdëtt nekëm pampogni, hogy mékëllëtt ezt mama. Az onokám az mëg annyira röhögött, mëg aszonta ez jó vótt, hogy a fijam lëzavart neki ëggy taslit. Erre mán oszt' magam is elsomolyottam, mer' igëncsak jó csinátta, visszakézbű, ahogy annak idejin tüllem láthatta, bár azokat magán tapasztalta. Ollyan mérëgbe lëtt a fijam, hogy betuszkolt a kocsiba mindenestü, oszt' hazahozott engëmet ide, assë monta: úrjézus!
Úgyhogy vígülis oszt' idén së lëtt nekëm mëghitt karácsonyom, ez az igazság. Álítólag mindënt magamnak köszönhetëk, mer' nem tuttam tartanyi a lepcsës pofámat, dehát én annyit mondok, hogy az az embër, aki visszatarcsa a véleménnyit nem lëhet őszinte! Én mindég mëgmondom, amit akarok. Most oszt' mënëk hálni befele, mer' rëttentően elfárattam. A cekkerëmé majd hónap hívom fël a fijamat, mer' az oszt' ott marart. Kërësztët vettem rá, mer' szerintem a mënyem véletlenű betüzelte biztossan. Na, ággyon mëg bennetëket, kedvesseim, jövőre megin' gyövök, hacsak magáho' nem szólít a teremtő.
Oldalak
▼
2009. december 29., kedd
2009. december 26., szombat
Fél másodperces csendek
Azt hiszem, hogy így a tizenötödik fél másodperces áramszünet után joggal kérdezhetem, hogy tulajdonképpen mit csinál az áramszolgáltató szombat reggel? Azt se nagyon értem meg, hogy Krisztus után 2009 évvel hogy nem tudunk már odáig eljutni, hogy ha esik az eső, akkor is legyen áram a lakásban, de az, hogy vihar után fél nappal folyamatosan apró áramszünetek vannak, mégiscsak vérlázító. Az ember egy jót blogolni nem tud, csak mobilról, egy kávét nem lehet melegíteni a mikróban, egy műsort nem lehet megnézni a tévében. Akkor, amikor az ember ráérne, karácsonykor.
Valakinek már ment tönkre valamije az ilyen apró áramszünetek miatt?
Valakinek már ment tönkre valamije az ilyen apró áramszünetek miatt?
2009. december 24., csütörtök
Kellemes karácsonyi ünnepeket!
2009. december 23., szerda
Sony Ericsson C510 teszt
Óva intettetek tőle, én mégis megvettem: a Pannonnál dúló, 10.000 Ft-ért használt telefont beszámító akciónak nem tudtam ellenállni, így 13.000 Ft-ért enyém lehetett a Sony Ericsson C510. Használom már pár napja a készüléket, és azt hiszem teljesen életszerű tesztet tudok készíteni erről a telefonról.
A külső
A telefon külsejét illetően nincs panaszom. A burkolat mindenhol műanyag, kivéve az objektívtakarót, ami fémből készült. Azt hiszem erre a sok ide-oda tologatás miatt szükség is lesz, egy műanyag hamar kikopna.
A formavilága egyszerű és letisztult: pont olyan, amilyennek én szeretem. Nem nyílik, nem csúszik, teljesen egyértelmű helyen van minden. Egy dolgot hiányolok, és ez a Sony Ericssonokon megszokott Vissza gomb, amivel menüből és mindenféle funkcióból lehetett egy szintet visszalépni. Nem igazán értem, miért jobb három funkció-gombot alkalmazni, amiből az egyik szinte mindig a Vissza, ennél sokkal értelmesebb megoldás volt az erre szolgáló gomb.
A billentyűzete nagyon kényelmes írást tesz lehetővé és ez számomra elég fontos: hasonló az előző telefonomhoz, bár annál összenyomottabb az egész, de könnyen megszokható. Egyedül az objektívtakaró tologatása ütközik még nehézségekbe: nem találtam meg azt a megfelelő technikát, amivel hatékonyan tudnám kinyitni és becsukni azt, így mindig körömmel próbálkozom, ami előbb-utóbb kopást fog eredményezni a műanyag felületen.
A telefon nehezebbnek tűnik az előző modellnél: laposabb, de szélesebb annál. Mindössze 92 grammot nyom, ami szerintem teljesen vállalható ebben a kategóriában.
A belső - pozitívumok
A telefonon futó szoftver teljesen egyértelműen használható. Vannak benne nagyon jó dolgok. Ilyen például a fényképező funkció (erről külön pontban írok), illetve a Médiatár. Ez utóbbi szépen összefoglalja a telefonon tárolt összes médiaállományt, szépen berendezi őket és szuperül le is játszik mindent, ami egy telefon életében fontos lehet.
Az üzenetkezelés abból a szempontból nagyon szuper, hogy az elküldött és fogadott SMS-eket a készülék képes beszélgetésekbe rendezni, tehát úgy látszanak az üzenetek, mintha csak MSN-en beszélgetnénk egymással. Ennek mondjuk csak akkor van értelme, ha valami olyan SMS csomaggal rendelkezünk, ami nem korlátoz minket, mert azért 40 Ft-tal sms-enként nem nagyon beszélget az ember.
Nagyon szuper, hogy a telefon képes helymeghatározásra. GPS ugyan nincs benne, de az adótornyok alapján kb-sacc be tudja lőni, hogy hol vagyunk. A legjobb benne, hogy mindezt frissíti a szoftver, és a beépített Google maps-en nyomon követhetjük, hogy merre is járunk (körülbelül). Kipróbáltam, amikor az ominózus vizsgára utaztam, és tényleg időben frissíti a dolgokat. Hozzá kell tenni, hogy a Google maps a netről tölti le a térképinformációt, tehát valamilyen kisebb adatcsomaggal rendelkeznünk kell a használatához, ha nem akarunk sokat fizetni. (Alkalmi használathoz, ami havi 3-4 alkalmat jelent, bőven elég egy 20 vagy 50 MB-os csomag is, ebből még hírek olvasására is jut, ha megunnánk a helyzetünket elemezni.)
A zenelejátszó ismeri a MegaBass nevű hangszínt, amivel fülbedugós fülesekkel is erőteljesen megjelenik a basszus (hihetetlen, nagyon jó), illetve van rádió is, amivel jól elüthető az idő utazás közben, bár nálam nem sok adót ismert fel itthon, csak a legközelebb lévő helyi rádió fogható.
A telefonálás hangminősége teljesen normális, jól hallható a hívott fél és arra sem panaszkodott még senki, hogy nem hall engem.
A belső - negatívumok
Sajnálatos, hogy a telefon nem kapott olyan hardvert, ami a szoftverét maradéktalanul ki tudná szolgálni. A telefon bizonyos esetekben nagyon lassú tud lenni. Saját megfigyeléseim szerint akkor lassul be igazán, amikor tornyot vált: olyankor minden funkció megszűnik működni és a váltásra várunk. Majd amikor megtörténik a váltás, mindent megcsinál, amit addig nyomkodtunk, de ez bizonyos esetekben elég kevés.
Észrevehető lassulás következik be, ha zenét hallgatunk, vagy egyéb médiafájlt játszunk le, esetleg rögzítünk. Videó vagy hangfelvétel indításakor az indítást jelző hangot követően 3-4 másodperc is eltelik, mire a rögzítés valójában elindul. (A fényképező azonnal elkészíti a képet.) Amikor azonban elindul a rögzítés, akkor teljesen vállalható produktumokat készít mind hang-, mind pedig videó terén.
A telefont kissé nehézkes összehozni a számítógéppel: mivel nem kapunk hozzá gyári CD-t, ezért a netről kell a Sony Ericsson PC Suite nevű progit lehúzni, ami feltelepít minden drivert, ami szükséges lehet, majd utána egy alapszintű kommunikációs programot (ami maga a PC Suite). Még mindig nincs megoldva az, hogy a telefonnal az MMS-eket is le lehetne menteni a számítógépre, nem csak az SMS-eket. A telefont Bluetooth kapcsolaton keresztül hatvanhatszor kell párosítani, a programban és a Windowsban egyaránt, egyik felülírja a másikat, kész káosz.
Cyber-Shot fotózás
A telefon Cyber-Shot mobil, tehát fejlett fotós-funkciókkal rendelkezik. Az autófókuszos objektív segítségével egész jó minőségű képeket készíthetünk, de azért a versenyt nem veszi fel egy digitális fényképezőgéppel (5 éves fényképezőgépem jobb minőségű képeket csinál azért). Vaku nincs, van viszont két erős fényű LED, amiknek legnagyobb problémája, hogy azokat a rendszer automatikusan kezeli, így nincs lehetőség arra, hogy direkt bekapcsoljuk őket (csak videó készítése esetén).
A fotózásban van két érdekes dolog, ami mobilban (még) ritkán fordul elő: az egyik az arcfelismerés, a másik pedig a mosolyfotózás. A gép 3 arcot képes felismerni és kezelni, megjelöli azt is, amelyikre az élességet állítja. Ha mozognak az arcok, a kijelzőben is mozognak a kijelölések.
Külön szuper a Smile Shutter nevű technológia: a telefon kiválaszt egy arcot, és akkor készíti el a felvételt, amikor az illető elmosolyodik, nagyon szuper. :) Bele sem merek gondolni, hogy ez milyen technológiával valósul meg, vagy hány mintát elemez másodpercenként a készülék, de tény és való, hogy jól működik.
A már fentebb említett helymeghatározás funkció a fényképezőgépben is érvényesül: a fotókban eltárolásra kerül a pozíció, ahol a képet készítették. Ezt később mind a telefonban meg lehet tekinteni, mind pedig fotók feltöltésekor az erre szakosodott szolgáltatások (pl. Panoramio) felismerik, így könnyebb a fotókat elhelyezni a térképen.
A videót illetően történt előrelépés, de még mindig nem éri el a készülék a 2009-ben elvárt minőséget: a legjobb minőségű videó 320×240 pixel felbontású, bár hozzá kell tenni, hogy 30 képet rögzít másodpercenként, így egész elfogadható. Ami szuper, hogy a videót rögzítés alatt "vágni" is lehet, vagyis a rögzítést megállítani (pause) és egy másik pontban folytatni. Egy már létező videóhoz nem lehet újabb felvételt hozzáfűzni. Az alábbiakban egy tesztvideó tekinthető meg, amit a telefonnal készítettem.
(Mivel a YouTube erősen tömörít, az eredeti MP4 fájl letölthető innen.)
Tulajdonképpen itt merül ki az újdonságok sora. Azt hiszem nem választottam rosszul, elképzeléseimnek és árának megfelelő a készülék, pár nap alatt sikerült megszeretnem. Ezzel tolom immáron, jól.
A külső
A telefon külsejét illetően nincs panaszom. A burkolat mindenhol műanyag, kivéve az objektívtakarót, ami fémből készült. Azt hiszem erre a sok ide-oda tologatás miatt szükség is lesz, egy műanyag hamar kikopna.
A formavilága egyszerű és letisztult: pont olyan, amilyennek én szeretem. Nem nyílik, nem csúszik, teljesen egyértelmű helyen van minden. Egy dolgot hiányolok, és ez a Sony Ericssonokon megszokott Vissza gomb, amivel menüből és mindenféle funkcióból lehetett egy szintet visszalépni. Nem igazán értem, miért jobb három funkció-gombot alkalmazni, amiből az egyik szinte mindig a Vissza, ennél sokkal értelmesebb megoldás volt az erre szolgáló gomb.
A billentyűzete nagyon kényelmes írást tesz lehetővé és ez számomra elég fontos: hasonló az előző telefonomhoz, bár annál összenyomottabb az egész, de könnyen megszokható. Egyedül az objektívtakaró tologatása ütközik még nehézségekbe: nem találtam meg azt a megfelelő technikát, amivel hatékonyan tudnám kinyitni és becsukni azt, így mindig körömmel próbálkozom, ami előbb-utóbb kopást fog eredményezni a műanyag felületen.
A telefon nehezebbnek tűnik az előző modellnél: laposabb, de szélesebb annál. Mindössze 92 grammot nyom, ami szerintem teljesen vállalható ebben a kategóriában.
A belső - pozitívumok
A telefonon futó szoftver teljesen egyértelműen használható. Vannak benne nagyon jó dolgok. Ilyen például a fényképező funkció (erről külön pontban írok), illetve a Médiatár. Ez utóbbi szépen összefoglalja a telefonon tárolt összes médiaállományt, szépen berendezi őket és szuperül le is játszik mindent, ami egy telefon életében fontos lehet.
Az üzenetkezelés abból a szempontból nagyon szuper, hogy az elküldött és fogadott SMS-eket a készülék képes beszélgetésekbe rendezni, tehát úgy látszanak az üzenetek, mintha csak MSN-en beszélgetnénk egymással. Ennek mondjuk csak akkor van értelme, ha valami olyan SMS csomaggal rendelkezünk, ami nem korlátoz minket, mert azért 40 Ft-tal sms-enként nem nagyon beszélget az ember.
Nagyon szuper, hogy a telefon képes helymeghatározásra. GPS ugyan nincs benne, de az adótornyok alapján kb-sacc be tudja lőni, hogy hol vagyunk. A legjobb benne, hogy mindezt frissíti a szoftver, és a beépített Google maps-en nyomon követhetjük, hogy merre is járunk (körülbelül). Kipróbáltam, amikor az ominózus vizsgára utaztam, és tényleg időben frissíti a dolgokat. Hozzá kell tenni, hogy a Google maps a netről tölti le a térképinformációt, tehát valamilyen kisebb adatcsomaggal rendelkeznünk kell a használatához, ha nem akarunk sokat fizetni. (Alkalmi használathoz, ami havi 3-4 alkalmat jelent, bőven elég egy 20 vagy 50 MB-os csomag is, ebből még hírek olvasására is jut, ha megunnánk a helyzetünket elemezni.)
A zenelejátszó ismeri a MegaBass nevű hangszínt, amivel fülbedugós fülesekkel is erőteljesen megjelenik a basszus (hihetetlen, nagyon jó), illetve van rádió is, amivel jól elüthető az idő utazás közben, bár nálam nem sok adót ismert fel itthon, csak a legközelebb lévő helyi rádió fogható.
A telefonálás hangminősége teljesen normális, jól hallható a hívott fél és arra sem panaszkodott még senki, hogy nem hall engem.
A belső - negatívumok
Sajnálatos, hogy a telefon nem kapott olyan hardvert, ami a szoftverét maradéktalanul ki tudná szolgálni. A telefon bizonyos esetekben nagyon lassú tud lenni. Saját megfigyeléseim szerint akkor lassul be igazán, amikor tornyot vált: olyankor minden funkció megszűnik működni és a váltásra várunk. Majd amikor megtörténik a váltás, mindent megcsinál, amit addig nyomkodtunk, de ez bizonyos esetekben elég kevés.
Észrevehető lassulás következik be, ha zenét hallgatunk, vagy egyéb médiafájlt játszunk le, esetleg rögzítünk. Videó vagy hangfelvétel indításakor az indítást jelző hangot követően 3-4 másodperc is eltelik, mire a rögzítés valójában elindul. (A fényképező azonnal elkészíti a képet.) Amikor azonban elindul a rögzítés, akkor teljesen vállalható produktumokat készít mind hang-, mind pedig videó terén.
A telefont kissé nehézkes összehozni a számítógéppel: mivel nem kapunk hozzá gyári CD-t, ezért a netről kell a Sony Ericsson PC Suite nevű progit lehúzni, ami feltelepít minden drivert, ami szükséges lehet, majd utána egy alapszintű kommunikációs programot (ami maga a PC Suite). Még mindig nincs megoldva az, hogy a telefonnal az MMS-eket is le lehetne menteni a számítógépre, nem csak az SMS-eket. A telefont Bluetooth kapcsolaton keresztül hatvanhatszor kell párosítani, a programban és a Windowsban egyaránt, egyik felülírja a másikat, kész káosz.
Cyber-Shot fotózás
A telefon Cyber-Shot mobil, tehát fejlett fotós-funkciókkal rendelkezik. Az autófókuszos objektív segítségével egész jó minőségű képeket készíthetünk, de azért a versenyt nem veszi fel egy digitális fényképezőgéppel (5 éves fényképezőgépem jobb minőségű képeket csinál azért). Vaku nincs, van viszont két erős fényű LED, amiknek legnagyobb problémája, hogy azokat a rendszer automatikusan kezeli, így nincs lehetőség arra, hogy direkt bekapcsoljuk őket (csak videó készítése esetén).
A fotózásban van két érdekes dolog, ami mobilban (még) ritkán fordul elő: az egyik az arcfelismerés, a másik pedig a mosolyfotózás. A gép 3 arcot képes felismerni és kezelni, megjelöli azt is, amelyikre az élességet állítja. Ha mozognak az arcok, a kijelzőben is mozognak a kijelölések.
Külön szuper a Smile Shutter nevű technológia: a telefon kiválaszt egy arcot, és akkor készíti el a felvételt, amikor az illető elmosolyodik, nagyon szuper. :) Bele sem merek gondolni, hogy ez milyen technológiával valósul meg, vagy hány mintát elemez másodpercenként a készülék, de tény és való, hogy jól működik.
A már fentebb említett helymeghatározás funkció a fényképezőgépben is érvényesül: a fotókban eltárolásra kerül a pozíció, ahol a képet készítették. Ezt később mind a telefonban meg lehet tekinteni, mind pedig fotók feltöltésekor az erre szakosodott szolgáltatások (pl. Panoramio) felismerik, így könnyebb a fotókat elhelyezni a térképen.
A videót illetően történt előrelépés, de még mindig nem éri el a készülék a 2009-ben elvárt minőséget: a legjobb minőségű videó 320×240 pixel felbontású, bár hozzá kell tenni, hogy 30 képet rögzít másodpercenként, így egész elfogadható. Ami szuper, hogy a videót rögzítés alatt "vágni" is lehet, vagyis a rögzítést megállítani (pause) és egy másik pontban folytatni. Egy már létező videóhoz nem lehet újabb felvételt hozzáfűzni. Az alábbiakban egy tesztvideó tekinthető meg, amit a telefonnal készítettem.
(Mivel a YouTube erősen tömörít, az eredeti MP4 fájl letölthető innen.)
Tulajdonképpen itt merül ki az újdonságok sora. Azt hiszem nem választottam rosszul, elképzeléseimnek és árának megfelelő a készülék, pár nap alatt sikerült megszeretnem. Ezzel tolom immáron, jól.
2009. december 22., kedd
5 kredit, egy jeles
Vannak itt érdekes megoldások.
Már másfél héttel ezelőtt kaptam egy öt kredites tárgyból jeles osztályzatot, aminek nagyon örültem. Csak éppen azt nem értettem, hogy miért kaptam, mivel a vizsga éppen tegnapra volt ütemezve (annyira azért nem idegesített a dolog). Kis nyomozás után kiderült, hogy nem csak én, hanem tanulócsoportunk minden tagja jelest kapott. Talán a kitüntetett figyelem miatt, vagy azért, mert rendkívül érdeklődően viseltettünk a tárgy iránt, ezt nem lehet tudni. Mindenki informálódni kezdett, hogy akkor most 21-én be kell menni vizsgázni, vagy nem. Így karácsony előtt azért az ember nem szívesen vonatozik, főleg ebben a kedvezőtlen időjárásban, ahogy a MÁV fogalmaz.
Többszöri telefonálás után fény derült arra, hogy bár a tárgy nem vizsgaköteles, oda mégis be kell menni, és beszélgetünk, így mindenki megvédheti a félévközi jegyként kapott ötösét. Remek lesz. Azért a biztonság kedvéért kidolgoztam mindent, mert az ilyen beszélgetések általában nem állnak meg a lehullott hó centimétereinek elemzésénél. Tanultam. Tegnap pedig elindultam a nagy útra.
Enyhén sokkos lettem az állomáson, amikor bemondták, hogy a vonat 80 percet késik – szerencsére ez az ellenkező irányba haladó vonatokra vonatkozott, az enyém pontosan érkezett. Isteni jel ez, mégiscsak mennem kell. Cegléden az átszállás is remekül zajlott, elindult a vonatunk, reméltem, hogy időben megérkezünk. Egyre inkább jó kedvem lett, fűtés is volt a vonaton, szóval mondhatni rendezett körülmények között utaztam. Ahogy közeledtünk a Nyugati felé, jobban és jobban lassult a vonat. Olyannyira, hogy a beérkezés előtt háromszor álltunk meg öt-öt percre és mindenféle vidáman sziszegő szerelvényeket engedtünk ki magunk előtt. Nem fogok beérni… skandáltam magamban, mintha ettől nyugodtabb lettem volna, de nem.
Amikor fél órás késéssel megérkeztünk, rohantam a buszhoz, hogy elérjem. Máskor ez is 10 percenként érkezik, most 15 percig vártam a sikítozó hidegben, de én még a szerencsések közé tartozom: többen 40 perces várakozást emlegettek. Nagy sokára beért a busz, és az addig hatalmasra dagadt várakozó tömeg egy masszaként passzírozódott bele az ajtókon keresztül. Ekkor már késésben voltam, az meg csak nyomta bennem felfelé a pumpát, hogy a Margit-híd felújítása miatt a buszok olyan tízzel haladnak végig rajta, teljesen idegőrlő. A Nap már nyugovófélben volt, amikor a budai oldalra értünk. Itt még egy pár utasborogató fékezés, és megérkeztem a megállóba, ahonnan már csak 5 perc séta volt az iskoláig.
Ekkor csörrent meg a telefonom. Tanulótársam hívott, és közölte, hogy le se szálljak a járműről, amin éppen utazom, mert nem kell bemennünk vizsgázni, mivel tanárunk szerint megvan a félévi jegyünk. Nem is értette, miért utaztunk be…
Az ezt követő 2-3 percre nem nagyon emlékszem. Elborult aggyal szidtam a rendszert, Budán. Igazából azt egyáltalán nem bánom, hogy egy 5 kredites tárgyból ennyi volt a vizsga, ráadásul jelest kaptam, inkább csak az volt némiképpen lelket terhelő, hogy leszálltam a buszról, átmentem az utca túloldalára, megvártam a buszt, és indulhattam hazafelé. Megint utasborogatás, mire visszaértem… döbbenet volt, magam is csodálkozom azon, hogy ép bőrrel megúsztam a kalandot.
A Nyugatiban ekkor már rendkívül rugalmas volt a vonatok indulása. A menetrend, amelyet az Elvirát nem ismerő emberek ezer forintért vásárolhatnak meg a jegypénztárakban, teljesen haszontalannak bizonyult. A kijelzőre kiírták előrelátóan, hogy a kedvezőtlen időjárás miatt a vonatok jelentős késéssel közlekednek, bár ezt egyszerűsítve annyit is kiírhattak volna, hogy majd jön (vagy nem). Mindenki állt a hatalmas kijelző előtt és szuggerálta azt, remélve, hogy most aztán kiíródik az ő vonata. Bármilyen hihetetlen, nekem kiírta, mintegy negyed órányi várakozás után. (Kicsit úgy éreztem magam, mint Steve Martin az L.A. Story című filmben, amikor a kijelző vizuális kapcsolatot létesített vele.)
Így ért véget a kalandom tegnap. Legközelebb valami egészen másról fogok írni nektek.
Már másfél héttel ezelőtt kaptam egy öt kredites tárgyból jeles osztályzatot, aminek nagyon örültem. Csak éppen azt nem értettem, hogy miért kaptam, mivel a vizsga éppen tegnapra volt ütemezve (annyira azért nem idegesített a dolog). Kis nyomozás után kiderült, hogy nem csak én, hanem tanulócsoportunk minden tagja jelest kapott. Talán a kitüntetett figyelem miatt, vagy azért, mert rendkívül érdeklődően viseltettünk a tárgy iránt, ezt nem lehet tudni. Mindenki informálódni kezdett, hogy akkor most 21-én be kell menni vizsgázni, vagy nem. Így karácsony előtt azért az ember nem szívesen vonatozik, főleg ebben a kedvezőtlen időjárásban, ahogy a MÁV fogalmaz.
Többszöri telefonálás után fény derült arra, hogy bár a tárgy nem vizsgaköteles, oda mégis be kell menni, és beszélgetünk, így mindenki megvédheti a félévközi jegyként kapott ötösét. Remek lesz. Azért a biztonság kedvéért kidolgoztam mindent, mert az ilyen beszélgetések általában nem állnak meg a lehullott hó centimétereinek elemzésénél. Tanultam. Tegnap pedig elindultam a nagy útra.
Enyhén sokkos lettem az állomáson, amikor bemondták, hogy a vonat 80 percet késik – szerencsére ez az ellenkező irányba haladó vonatokra vonatkozott, az enyém pontosan érkezett. Isteni jel ez, mégiscsak mennem kell. Cegléden az átszállás is remekül zajlott, elindult a vonatunk, reméltem, hogy időben megérkezünk. Egyre inkább jó kedvem lett, fűtés is volt a vonaton, szóval mondhatni rendezett körülmények között utaztam. Ahogy közeledtünk a Nyugati felé, jobban és jobban lassult a vonat. Olyannyira, hogy a beérkezés előtt háromszor álltunk meg öt-öt percre és mindenféle vidáman sziszegő szerelvényeket engedtünk ki magunk előtt. Nem fogok beérni… skandáltam magamban, mintha ettől nyugodtabb lettem volna, de nem.
Amikor fél órás késéssel megérkeztünk, rohantam a buszhoz, hogy elérjem. Máskor ez is 10 percenként érkezik, most 15 percig vártam a sikítozó hidegben, de én még a szerencsések közé tartozom: többen 40 perces várakozást emlegettek. Nagy sokára beért a busz, és az addig hatalmasra dagadt várakozó tömeg egy masszaként passzírozódott bele az ajtókon keresztül. Ekkor már késésben voltam, az meg csak nyomta bennem felfelé a pumpát, hogy a Margit-híd felújítása miatt a buszok olyan tízzel haladnak végig rajta, teljesen idegőrlő. A Nap már nyugovófélben volt, amikor a budai oldalra értünk. Itt még egy pár utasborogató fékezés, és megérkeztem a megállóba, ahonnan már csak 5 perc séta volt az iskoláig.
Ekkor csörrent meg a telefonom. Tanulótársam hívott, és közölte, hogy le se szálljak a járműről, amin éppen utazom, mert nem kell bemennünk vizsgázni, mivel tanárunk szerint megvan a félévi jegyünk. Nem is értette, miért utaztunk be…
Az ezt követő 2-3 percre nem nagyon emlékszem. Elborult aggyal szidtam a rendszert, Budán. Igazából azt egyáltalán nem bánom, hogy egy 5 kredites tárgyból ennyi volt a vizsga, ráadásul jelest kaptam, inkább csak az volt némiképpen lelket terhelő, hogy leszálltam a buszról, átmentem az utca túloldalára, megvártam a buszt, és indulhattam hazafelé. Megint utasborogatás, mire visszaértem… döbbenet volt, magam is csodálkozom azon, hogy ép bőrrel megúsztam a kalandot.
A Nyugatiban ekkor már rendkívül rugalmas volt a vonatok indulása. A menetrend, amelyet az Elvirát nem ismerő emberek ezer forintért vásárolhatnak meg a jegypénztárakban, teljesen haszontalannak bizonyult. A kijelzőre kiírták előrelátóan, hogy a kedvezőtlen időjárás miatt a vonatok jelentős késéssel közlekednek, bár ezt egyszerűsítve annyit is kiírhattak volna, hogy majd jön (vagy nem). Mindenki állt a hatalmas kijelző előtt és szuggerálta azt, remélve, hogy most aztán kiíródik az ő vonata. Bármilyen hihetetlen, nekem kiírta, mintegy negyed órányi várakozás után. (Kicsit úgy éreztem magam, mint Steve Martin az L.A. Story című filmben, amikor a kijelző vizuális kapcsolatot létesített vele.)
Így ért véget a kalandom tegnap. Legközelebb valami egészen másról fogok írni nektek.
2009. december 19., szombat
Diákszleng, 6 tételben
Mi jöhet a Sima után két és fél évvel? Mostanában ezeket hallom, csendben megfejtettem őket és közreadom az eredményt.
Gémel
Játszik.
Gatya
Rossz minőségű, rossz állapotban lévő.
Csira
Alávaló, a hierarchia alján lévő, megvetett. Szigorúan rövid i-vel hangzik el.
Oszt’ reccs
Az „és kész” módosult változata. Olyan helyzetekben hangzik el, amikor már nincs további lehetőség.
Kotta
Kiemelkedő jelentőségű, értékes, szuper.
Makk
Szerencse.
Gémel
Játszik.
- Sanyi, mit csináltál tegnap?
- Egész este gémeltem, nyomtuk a haverokkal.
Gatya
Rossz minőségű, rossz állapotban lévő.
„Á, tegnap gatya voltam, azért sikerült rosszul a dolgozat.”
„Milyen mán ez? Belém lő egyet, aztán nekem gatya.”
Csira
Alávaló, a hierarchia alján lévő, megvetett. Szigorúan rövid i-vel hangzik el.
- Hoztál szendvicset?
- Nem.
- Pedig megígérted, te csira!
Oszt’ reccs
Az „és kész” módosult változata. Olyan helyzetekben hangzik el, amikor már nincs további lehetőség.
„ Jöttem lefelé a lépcsőn, megcsúsztam, oszt’ reccs vót.”
„Nem tanultam semmit angolból. Tanárnő lapozgatja a naplót, mindenki hót ideg. Kimondta a nevemet, oszt’ reccs.”
Kotta
Kiemelkedő jelentőségű, értékes, szuper.
- Megvetted az új gépet?
- Aha. Nagyon kotta! Minden fut rajta.
Makk
Szerencse.
"Ezt a makkot, he! Két kólát adott a gép, pedig csak egyet fizettem ki."
"Ezt bemakkoltad, köcsög! Pont akkor akart feleltetni, amikor hiányoztál… makker állat."
2009. december 17., csütörtök
A hungarocell hóember miatt
Így, hogy leesett a hó, könnyebb karácsonyi hangulatba kerülni. Éppen a minap fedeztem fel, hogy városunk egyik udvarán mű-hóembert állítottak fel. Milyenmá’? – sejlett fel bennem a gondolat, hungarocell-hóember… aztán másnapra meg akkora hó lett, hogy csak lestem. Kellett az ördögöt a falra festeni. A minap reggel felhúztam a redőnyt, aztán amikor megláttam mi van odakint, azzal a lendülettel le is húztam. Nem bírom az ilyen jellegű lelki terhelést hét óra előtt. Utána se nagyon.
A suliban akkora karácsonyfát állíttatott fel az iskolavezetés, hogy nem látom a tetejét. Ez is csak fokozza a hangulatot és karácsonyra hangol mindenkit. Egyre jobban közeledik a szenteste, amikor karácsonyi zenébe burkolva fogunk fűszeres italokat inni a karácsonyfa alatt ülve… Persze miközben mindenki lázasan a karácsonyra készül, én a vizsgákra készülök. Nagyon kemény ez, hogy ilyenkor, amikor mindenki leereszt, nekem toppon kell lennem mindenféle tárgyakból. De egyelőre még bírom, szóval próbálkozom aktívan. Mindent összevetve jól látható, hogy szopóágon vagyok, de így van ez mindenkivel, aki vizsgázik a napokban, illetve januárban.
Itt van a tél, talán fehér lesz a karácsony, bár már rémhíreket prognosztizálnak előre, plusz 6 fokkal meg esővel. Gizel nénéd már mondaná, hogy úgya, nem lesz abbu’ sëmmisë! Gyerëkkoromba akkora havak vótak, mint apám. Pedig rëttentő magos embër vótt! De Gizel nénéd mostanában sokat alszik és a hideg miatt ki se mozdul, fél, hogy combnyaktörést szenved. Azt üzeni, csókol benneteket, hamarosan elmondja újabb kalandjait.
Röviden összefoglalva ez zajlik most felénk.
A suliban akkora karácsonyfát állíttatott fel az iskolavezetés, hogy nem látom a tetejét. Ez is csak fokozza a hangulatot és karácsonyra hangol mindenkit. Egyre jobban közeledik a szenteste, amikor karácsonyi zenébe burkolva fogunk fűszeres italokat inni a karácsonyfa alatt ülve… Persze miközben mindenki lázasan a karácsonyra készül, én a vizsgákra készülök. Nagyon kemény ez, hogy ilyenkor, amikor mindenki leereszt, nekem toppon kell lennem mindenféle tárgyakból. De egyelőre még bírom, szóval próbálkozom aktívan. Mindent összevetve jól látható, hogy szopóágon vagyok, de így van ez mindenkivel, aki vizsgázik a napokban, illetve januárban.
Itt van a tél, talán fehér lesz a karácsony, bár már rémhíreket prognosztizálnak előre, plusz 6 fokkal meg esővel. Gizel nénéd már mondaná, hogy úgya, nem lesz abbu’ sëmmisë! Gyerëkkoromba akkora havak vótak, mint apám. Pedig rëttentő magos embër vótt! De Gizel nénéd mostanában sokat alszik és a hideg miatt ki se mozdul, fél, hogy combnyaktörést szenved. Azt üzeni, csókol benneteket, hamarosan elmondja újabb kalandjait.
Röviden összefoglalva ez zajlik most felénk.
2009. december 13., vasárnap
Szalagavató 2009
Olyan gyorsan eltelik az az idő, amiről az ember azt hiszi, hogy sokáig fog tartani. A hetek, hónapok évekké állnak össze, őszre tél jön, télre tavasz, és máris elsuhant egy év. Nem volt ez másképp az osztályomnál sem. Én még emlékszem az ismeretlen arcokra, akik a gólyatábor estéjén vetélkedtek egymással és engem is felkerestek egy állomáson. Eszperente nyelven kellett megfogalmazniuk a fagyit… Hihetetlen, három és fél éve volt és még mindig emlékszem rá. Később az ott fejüket törő emberek a mindennapjaim részei lettek, és most az egymástól való búcsú első állomásához érkeztünk, a szalagavatóhoz.
A tegnapi nap azért tartogatott meglepetéseket. Először is azt, hogy rendesen izgultam, mielőtt elkezdtem feltűzni mindenkinek a szalagot. Ez az izgalom azonban később teljesen eltűnt, és kimondottan jó érzés volt mindenkivel kezet fogni és gratulálni a jeles eseményhez. Meghitt pillanatok voltak ezek számomra, bár nem tudom, hogy a diákjaim mennyire érezték annak. A tűzés végén én is megkaptam a szalagot, meg egy gyönyörű virágcsokrot, ami pár napig a nappali szobánkat díszíti, emlékeztetve bennünket a szombat éjszakára.
A tűzés után végignéztük az ilyenkor szokásos műsort. Nagy sikert aratott ebben az évben is az előző években készült fotók bemutatása. Ezt követően az osztályteremben pezsgővel köszöntöttem diákokat és szülőket. Nem készültem beszéddel, csak egy pár mondatban foglaltam össze, hogy sok szerencsét kívánok mindenkinek az iskolában hátra lévő időhöz, és persze utána is. Talán majd ballagáskor szívhez szóló beszédet mondok, ez most nem sikerült olyannyira, úgy gondolom.
A táncok nagyon jók voltak. Remekül éreztük magunkat miközben megtekintettük a produkciókat. Hozzá kell tennem, hogy idén semmiféle táncpróbát vagy főpróbát nem látogattam meg, így minden, amit láttam, meglepetésként hatott. Jó volt, elegáns, aztán pörgős, egy színes forgatag volt az egész. Nagyon ügyes volt mindenki, aki részt vett benne, de akárhogy nézzük, csak az én osztályom tagjai voltak a legügyesebbek. :-)
Azt est hátralévő részében párszor belátogattam az osztályterembe, ahol ment a buli. Mivel oldottabb volt a hangulat akkor, ha nem voltam jelen, így ritkán tettem tiszteletemet, inkább félrevonultunk és úgy élveztük az estét. Még táncoltam is, amit pedig nem gondoltam volna magamról, hogy fogok, tekintve, hogy velem táncolni olyan, mintha egy zongorát tologatna a partnerem. Ennek ellenére szívem választottja végig kitartott mellettem, és nagy örömmel tologatta a zongorát. Jól éreztük magunkat.
Azt hiszem, emlékezetes este volt ez, örülök, hogy részese lehettem. Négy év múlva megint a saját osztályom szalagavatóján veszek részt – de hogy kikkel? Azokat a srácokat még nem is ismerem. De hamarosan eljő az idő, szeptemberben újraindul a körforgás, és minden kezdődik elölről. Addig azonban a jelenlegi, első osztályommal lesz még pár közös esténk.
A tegnapi nap azért tartogatott meglepetéseket. Először is azt, hogy rendesen izgultam, mielőtt elkezdtem feltűzni mindenkinek a szalagot. Ez az izgalom azonban később teljesen eltűnt, és kimondottan jó érzés volt mindenkivel kezet fogni és gratulálni a jeles eseményhez. Meghitt pillanatok voltak ezek számomra, bár nem tudom, hogy a diákjaim mennyire érezték annak. A tűzés végén én is megkaptam a szalagot, meg egy gyönyörű virágcsokrot, ami pár napig a nappali szobánkat díszíti, emlékeztetve bennünket a szombat éjszakára.
A tűzés után végignéztük az ilyenkor szokásos műsort. Nagy sikert aratott ebben az évben is az előző években készült fotók bemutatása. Ezt követően az osztályteremben pezsgővel köszöntöttem diákokat és szülőket. Nem készültem beszéddel, csak egy pár mondatban foglaltam össze, hogy sok szerencsét kívánok mindenkinek az iskolában hátra lévő időhöz, és persze utána is. Talán majd ballagáskor szívhez szóló beszédet mondok, ez most nem sikerült olyannyira, úgy gondolom.
A táncok nagyon jók voltak. Remekül éreztük magunkat miközben megtekintettük a produkciókat. Hozzá kell tennem, hogy idén semmiféle táncpróbát vagy főpróbát nem látogattam meg, így minden, amit láttam, meglepetésként hatott. Jó volt, elegáns, aztán pörgős, egy színes forgatag volt az egész. Nagyon ügyes volt mindenki, aki részt vett benne, de akárhogy nézzük, csak az én osztályom tagjai voltak a legügyesebbek. :-)
Azt est hátralévő részében párszor belátogattam az osztályterembe, ahol ment a buli. Mivel oldottabb volt a hangulat akkor, ha nem voltam jelen, így ritkán tettem tiszteletemet, inkább félrevonultunk és úgy élveztük az estét. Még táncoltam is, amit pedig nem gondoltam volna magamról, hogy fogok, tekintve, hogy velem táncolni olyan, mintha egy zongorát tologatna a partnerem. Ennek ellenére szívem választottja végig kitartott mellettem, és nagy örömmel tologatta a zongorát. Jól éreztük magunkat.
Azt hiszem, emlékezetes este volt ez, örülök, hogy részese lehettem. Négy év múlva megint a saját osztályom szalagavatóján veszek részt – de hogy kikkel? Azokat a srácokat még nem is ismerem. De hamarosan eljő az idő, szeptemberben újraindul a körforgás, és minden kezdődik elölről. Addig azonban a jelenlegi, első osztályommal lesz még pár közös esténk.
2009. december 12., szombat
Dédnagymamám Korpovitja
A minap egy áruházlánc akciós szórólapján olyat láttam, amit már régen: leárazásra került a Korpovit keksz. Erről pedig eszembe jutott egy történet.
Valamikor nagyon régen, amikor még zöldebb volt a fű és testvéreimmel alig látszottunk ki belőle, és amikor még imádtunk egész nap az udvar porában biciklivel egymást elgázolósdit játszani, néha meglátogattuk a dédnagymamámat. Úgy nézett ki a háza, mint amit mesekönyvek lapjain látni: egy dombra épült, volt egy hatalmas fa az udvarán, erre a dombra pedig jól el lehetett látni nagymamáméktól, ahol bizony sok nyarat eltöltöttünk. Ritkán jártunk hozzá, olyannyira, hogy emlékeimben egyetlen alkalom él mindössze. Arra emlékszem, hogy igen serényen próbálkoztunk játszani nála az udvaron, de valahogy nem akadt olyan eszköz, amibe bármit bele tudtunk volna képzelni. Dédnagymamám ekkor hirtelen azt mondta: gyertek be a házba! A régi, öregszagú lakásba csak imitt-amott szűrődött be a fény. Ő a tisztaszobába vezetett bennünket, és egy szekrény mélyéről egy agyonhasznált, régi, kisméretű labdát szedett elő.
– Szerettek laptázni? – kérdezte tőlünk felragyogó szemmel és így, pt-vel, miközben ráncos kezével átnyújtotta a játékot. Mi azt válaszoltuk, hogy szeretünk, bár egyikőnk sem remélt hosszú, labdázással töltött órákat a teniszlabdánál alig nagyobb, rugalmasságát már évek óta elvesztett gömbölyű gumidarabtól.
– Kértek-e kekszet? – kérdezte, hogy oldja az érezhető feszültséget. Jóhogy kértünk. Bennem személy szerint azonnal felcsillant egy kis finom, omlós édesség burkolásának lehetősége. Némiképpen csalódott voltam, amikor téglalap alakú, vékony kekszek kerültek elő, amit addig talán soha nem láttam. „Korpovit” – hirdette a zöld-sárga felirat a csomagoláson. Fejletlen asszociációs készségem nem érezte meg a márkanévben finoman bujkáló korpát, mint összetevőt. Akkor voltam igazán csalódott, amikor a puha, ízetlen kekszbe haraptam. Bár azt állítottuk, hogy a keksz isteni, mégis valahogy egyikőnk sem kért újabb darabot belőle, inkább kimentünk az udvarra laptázni. Dédnagymamám pedig újra elcsomagolta a kekszet.
Ha másra nem is, arra mindenképpen jó volt ez a történet, hogy soha ne felejtsem el a dédnagymamámat. Akárhányszor és akárhol meglátom a Korpovit kekszet, mindig ő jut róla eszembe, ahogy görnyedve nyújtja felém a csomagot és megkínál belőle.
Valamikor nagyon régen, amikor még zöldebb volt a fű és testvéreimmel alig látszottunk ki belőle, és amikor még imádtunk egész nap az udvar porában biciklivel egymást elgázolósdit játszani, néha meglátogattuk a dédnagymamámat. Úgy nézett ki a háza, mint amit mesekönyvek lapjain látni: egy dombra épült, volt egy hatalmas fa az udvarán, erre a dombra pedig jól el lehetett látni nagymamáméktól, ahol bizony sok nyarat eltöltöttünk. Ritkán jártunk hozzá, olyannyira, hogy emlékeimben egyetlen alkalom él mindössze. Arra emlékszem, hogy igen serényen próbálkoztunk játszani nála az udvaron, de valahogy nem akadt olyan eszköz, amibe bármit bele tudtunk volna képzelni. Dédnagymamám ekkor hirtelen azt mondta: gyertek be a házba! A régi, öregszagú lakásba csak imitt-amott szűrődött be a fény. Ő a tisztaszobába vezetett bennünket, és egy szekrény mélyéről egy agyonhasznált, régi, kisméretű labdát szedett elő.
– Szerettek laptázni? – kérdezte tőlünk felragyogó szemmel és így, pt-vel, miközben ráncos kezével átnyújtotta a játékot. Mi azt válaszoltuk, hogy szeretünk, bár egyikőnk sem remélt hosszú, labdázással töltött órákat a teniszlabdánál alig nagyobb, rugalmasságát már évek óta elvesztett gömbölyű gumidarabtól.
– Kértek-e kekszet? – kérdezte, hogy oldja az érezhető feszültséget. Jóhogy kértünk. Bennem személy szerint azonnal felcsillant egy kis finom, omlós édesség burkolásának lehetősége. Némiképpen csalódott voltam, amikor téglalap alakú, vékony kekszek kerültek elő, amit addig talán soha nem láttam. „Korpovit” – hirdette a zöld-sárga felirat a csomagoláson. Fejletlen asszociációs készségem nem érezte meg a márkanévben finoman bujkáló korpát, mint összetevőt. Akkor voltam igazán csalódott, amikor a puha, ízetlen kekszbe haraptam. Bár azt állítottuk, hogy a keksz isteni, mégis valahogy egyikőnk sem kért újabb darabot belőle, inkább kimentünk az udvarra laptázni. Dédnagymamám pedig újra elcsomagolta a kekszet.
Ha másra nem is, arra mindenképpen jó volt ez a történet, hogy soha ne felejtsem el a dédnagymamámat. Akárhányszor és akárhol meglátom a Korpovit kekszet, mindig ő jut róla eszembe, ahogy görnyedve nyújtja felém a csomagot és megkínál belőle.
2009. december 10., csütörtök
Szusszanás közben
Annyi minden történik manapság, hogy azt sem tudom, melyik sztoriba kezdjek, mit mondjak el…
Most éppen két rohanás között vagyok, szusszanok, és hogy ne teljes mértékben pihenjek, meg persze kondiban legyen az agyam is, bevágtam egy akkora adag finom kávét, amitől még hajnal kettőkor is pörgök. Ennek előszeleként blogolok.
Mostanában a textíliák varázsában élek. Az osztályom ballagó- és szalagavató ruhája végre a finisébe érkezett, mindenki megkapott mindent. Gyönyörű ezt a szeptembertől decemberig (lényegében az utolsó pillanatig) tartó folyamatot így, egy mondatban leírni, de azt azért tudni kell, hogy ez lényegesen több szervezkedést és egyezkedést igényelt ennél. Szerencsére, azt hiszem, olyan céget választottunk, akik rendkívül rugalmasak minden téren, innen köszönöm nekik a fáradozásokat.
Hülye biznisz ez különben. Már a ruhaipar. Meg úgy általában a kézműves ipar. Rájöttem én már egészen fiatal fejjel, hogy egy digitális termék (szoftver, film, zene stb.) azért jó, mert csak egyszer kell megcsinálni. Viszont többször el lehet adni. Ezzel szemben egész létünk egy analóg masszában zajlik, ami nem is baj, mert ez tesz bennünket azokká, amik vagyunk. Ennek azonban nagy hátulütője, hogy a dolgokat nem lehet olyan könnyedén másolni vagy módosítani, mint a digitális világban. Így aztán egy-egy elmért centiméter egy zakó ujján súlyos, több hétig tartó, szakértelmet igénylő javítási műveletsort von magával. Egy digitális terméknél ez esetleg pár kattintás, rosszabb esetben utána egy teljes újra-renderelés, de akkor is ugyebár a gép dolgozik, az alkotó meg pihen. Már ha értitek, hogy mire gondolok így csütörtök délután, a lemenő nap fényében, ugye.
A helyzet az, hogy az idő vészesen rohan, a becsület meg egyre fogy, így ma ennyit tudtam megosztani veletek itt, a Nagy Igazság Oldalán. Jövő héttől kezdődően kicsit bizonytalanul működöm majd, és főleg január hónapban, mert beindul a vizsgaidőszak a mesterképzésen, és nem biztos, hogy mindenre lesz időm, amire pedig szeretném, ha lenne (pl. blog). Szóval a megértés az olvasók részéről mindenképpen kívánatos.
Most éppen két rohanás között vagyok, szusszanok, és hogy ne teljes mértékben pihenjek, meg persze kondiban legyen az agyam is, bevágtam egy akkora adag finom kávét, amitől még hajnal kettőkor is pörgök. Ennek előszeleként blogolok.
Mostanában a textíliák varázsában élek. Az osztályom ballagó- és szalagavató ruhája végre a finisébe érkezett, mindenki megkapott mindent. Gyönyörű ezt a szeptembertől decemberig (lényegében az utolsó pillanatig) tartó folyamatot így, egy mondatban leírni, de azt azért tudni kell, hogy ez lényegesen több szervezkedést és egyezkedést igényelt ennél. Szerencsére, azt hiszem, olyan céget választottunk, akik rendkívül rugalmasak minden téren, innen köszönöm nekik a fáradozásokat.
Hülye biznisz ez különben. Már a ruhaipar. Meg úgy általában a kézműves ipar. Rájöttem én már egészen fiatal fejjel, hogy egy digitális termék (szoftver, film, zene stb.) azért jó, mert csak egyszer kell megcsinálni. Viszont többször el lehet adni. Ezzel szemben egész létünk egy analóg masszában zajlik, ami nem is baj, mert ez tesz bennünket azokká, amik vagyunk. Ennek azonban nagy hátulütője, hogy a dolgokat nem lehet olyan könnyedén másolni vagy módosítani, mint a digitális világban. Így aztán egy-egy elmért centiméter egy zakó ujján súlyos, több hétig tartó, szakértelmet igénylő javítási műveletsort von magával. Egy digitális terméknél ez esetleg pár kattintás, rosszabb esetben utána egy teljes újra-renderelés, de akkor is ugyebár a gép dolgozik, az alkotó meg pihen. Már ha értitek, hogy mire gondolok így csütörtök délután, a lemenő nap fényében, ugye.
A helyzet az, hogy az idő vészesen rohan, a becsület meg egyre fogy, így ma ennyit tudtam megosztani veletek itt, a Nagy Igazság Oldalán. Jövő héttől kezdődően kicsit bizonytalanul működöm majd, és főleg január hónapban, mert beindul a vizsgaidőszak a mesterképzésen, és nem biztos, hogy mindenre lesz időm, amire pedig szeretném, ha lenne (pl. blog). Szóval a megértés az olvasók részéről mindenképpen kívánatos.
2009. december 7., hétfő
Hamarosan vizsga
Megnyílt a lehetőség a tanulmányi rendszerben felvenni a vizsgáimat. Összedobáltam az időpontokat, így aztán kézzel fogható közelségbe került az első írásbeli vizsgám a mesterképzésen. Párhuzamos rendszerek architektúrája lesz a tárgy, amelyből megmérettetek 15-én, és már előre izgulok. Annyira rossz egy új iskolában elsőnek vizsgázni menni. Amikor még nem lehet tudni, hogy mennyire kemény, mennyire szigorú, mennyire más, mint az eddig megszokott. Az ember fia nem tudja, hogy mire számítson. Én sem tudom. Így ha más nem, a Párhuzamos rendszerek architektúrája egészen biztosan jól fog sikerülni, mert sokat fogok készülni rá. Imádok a kicsi laptopon tanulni, egész jópofa. Tulajdonképpen olyan, mintha egy könyvet olvasna az ember. (Még méretben is passzol.) Ráadásul még saját jegyzetet is tudok készíteni vele.
Esténként mostanában ezzel foglalkozom: tanulok. Nappal meg azzal foglalkozom, hogy tanítok. A kettő tulajdonképpen olyan élesen nem különül el egymástól, mégis egészen más embert kíván a munkahelyen töltött idő, mint az itthoni. Rutinból, jól ismert dolgokból előadást tartani sokkal könnyebb, mint egy számomra eddig nem létfontosságú anyagot elsajátítani. Ráadásul az eddig megtanultaknak, úgy érzem, hasznát is tudom majd venni a későbbiekben. Ez mindenképpen pozitívum szerintem, egy képzés legyen hasznos, ha már időt és energiát szán rá az ember.
Ezt, úgy éreztem, hogy mindenképpen meg kell osztanom az internet lelkes közönségével, így negyed tizenkettőkor. Ebben a hülye rohanásban már éppen kezdtem elfelejteni, milyen jó is így éjszaka írni a Naplómba.
Esténként mostanában ezzel foglalkozom: tanulok. Nappal meg azzal foglalkozom, hogy tanítok. A kettő tulajdonképpen olyan élesen nem különül el egymástól, mégis egészen más embert kíván a munkahelyen töltött idő, mint az itthoni. Rutinból, jól ismert dolgokból előadást tartani sokkal könnyebb, mint egy számomra eddig nem létfontosságú anyagot elsajátítani. Ráadásul az eddig megtanultaknak, úgy érzem, hasznát is tudom majd venni a későbbiekben. Ez mindenképpen pozitívum szerintem, egy képzés legyen hasznos, ha már időt és energiát szán rá az ember.
Ezt, úgy éreztem, hogy mindenképpen meg kell osztanom az internet lelkes közönségével, így negyed tizenkettőkor. Ebben a hülye rohanásban már éppen kezdtem elfelejteni, milyen jó is így éjszaka írni a Naplómba.
2009. december 6., vasárnap
Mikulásra Ákos
Hihetetlen aranyos a Mikulás idén, és meglepett engem egy olyan ajándékkal, amit már régóta szerettem volna. Ez nevezetesen az új Ákos koncert-DVD, a 40+ című, amit már nagyon szerettem volna eredetiben megtekinteni, ezért – bár a csábítás nagy volt – nem töltöttem le sehonnan, pedig kínálta magát, sok helyen.
– Új számok vannak ezen? – kérdezte a kedvesem, mire én azt válaszoltam:
– Nem, a régiek.
– Akkor miért más, mint a többi koncert?
A kérdés jogos: miért is más ez, mint a többi koncertfilm, amikor nagyrészt pontosan ugyanazokat a dalokat tartalmazza? A válasz egyszerű: az Andantéhoz hasonlóan ez a koncert is a lassú, lírai felvételekre koncentrál, illetve mindenféle Ákos-dalt hallhatunk rajta azok ilyetén formában történő átiratát követően. Végre-valahára rákerültek a lemezre a dalok közötti átvezető szövegek is, amik roppant szórakoztatóak, legalábbis első hallásra. Később nem tudom, hogy mennyire akarom majd őket eltekergetni, de mivel egész szervesen beépülnek a műsorba, szerintem egyáltalán nem rossz, hogy a vágott anyagon maradtak.
Ami a leginkább tetszik a lemezen az az, hogy bizonyos dalok átlépnek egy másik, teljesen más dalba, majd a refrén után visszatérnek az eredetibe, és mindegyik a megszokotthoz képest más-más stílusjegyeket hordoz magában: ettől érdekes az egész koncert. Ismerem ugyan a dalokat, de mégis más az egész, mint amit eddig megszoktam. Énekelem a dalt, de mintha egy teljesen másik dalt énekelnék, észrevétlenül másznak a fülembe az új hangszerelések, a lassú ütemek, a zongora és a gitár csábító akkordjai. Szép lett az egész, és nem utolsósorban tartalmas szórakozást nyújt, hiszen a dalest teljes képanyaga helyet foglal a DVD-n.
Ja, és kapunk két eddig albumon meg nem jelent számot is, az egyik a Negyven, a másik pedig a Gumicukor. Szóval új dal van is. :-)
Ezen lemez megjelenése előtt pontosan két évvel, 2007. október 2-án azt írtam:
Nos, időközben a HD-DVD elbukott, és a Blu-Ray lett a nyerő. De sejtésem beigazolódott: a koncertet már Blu-Rayen is meg lehet kapni, bár az ára elég borsos, 5.990 Ft. Akinek van lejátszója, mindenképpen megéri: DVD-n is nagyon szép az egész, de HD minőségben még jobb lehet. Talán majd a következő koncertet már abban a formátumban vásárolom meg... ki tudja, mi lesz még két év múlva.
– Új számok vannak ezen? – kérdezte a kedvesem, mire én azt válaszoltam:
– Nem, a régiek.
– Akkor miért más, mint a többi koncert?
A kérdés jogos: miért is más ez, mint a többi koncertfilm, amikor nagyrészt pontosan ugyanazokat a dalokat tartalmazza? A válasz egyszerű: az Andantéhoz hasonlóan ez a koncert is a lassú, lírai felvételekre koncentrál, illetve mindenféle Ákos-dalt hallhatunk rajta azok ilyetén formában történő átiratát követően. Végre-valahára rákerültek a lemezre a dalok közötti átvezető szövegek is, amik roppant szórakoztatóak, legalábbis első hallásra. Később nem tudom, hogy mennyire akarom majd őket eltekergetni, de mivel egész szervesen beépülnek a műsorba, szerintem egyáltalán nem rossz, hogy a vágott anyagon maradtak.
Ami a leginkább tetszik a lemezen az az, hogy bizonyos dalok átlépnek egy másik, teljesen más dalba, majd a refrén után visszatérnek az eredetibe, és mindegyik a megszokotthoz képest más-más stílusjegyeket hordoz magában: ettől érdekes az egész koncert. Ismerem ugyan a dalokat, de mégis más az egész, mint amit eddig megszoktam. Énekelem a dalt, de mintha egy teljesen másik dalt énekelnék, észrevétlenül másznak a fülembe az új hangszerelések, a lassú ütemek, a zongora és a gitár csábító akkordjai. Szép lett az egész, és nem utolsósorban tartalmas szórakozást nyújt, hiszen a dalest teljes képanyaga helyet foglal a DVD-n.
Ja, és kapunk két eddig albumon meg nem jelent számot is, az egyik a Negyven, a másik pedig a Gumicukor. Szóval új dal van is. :-)
Ezen lemez megjelenése előtt pontosan két évvel, 2007. október 2-án azt írtam:
Most attól fosok kegyetlenül, hogy a következő koncertek valamelyike HD-DVD-n fog megjelenni. Akkor már nem lesz mese, muszáj leszek venni egy HD-DVD lejátszót. Ami pedig manapság még nem olcsó mulatság.
Nos, időközben a HD-DVD elbukott, és a Blu-Ray lett a nyerő. De sejtésem beigazolódott: a koncertet már Blu-Rayen is meg lehet kapni, bár az ára elég borsos, 5.990 Ft. Akinek van lejátszója, mindenképpen megéri: DVD-n is nagyon szép az egész, de HD minőségben még jobb lehet. Talán majd a következő koncertet már abban a formátumban vásárolom meg... ki tudja, mi lesz még két év múlva.
2009. december 1., kedd
RE: Mint a tenger
Jeleztem én azt nem is olyan régen, hogy vizünk megkékült. Szavazásra is bocsátottam a dolgot, amiből az olvasók többsége arra tippelt, hogy fog a farmergatya, azért lehet kék a víz. Mint kiderült, nem ez az igazság. Olyannyira piszkálta a fantáziámat a dolog, hogy felhívtam én a vízművet is, hátha meg tudják mondani, mitől is kék a lötty. Aztán – vigyázzál, kivizsgálták és visszahívtak! – az derült ki, hogy nemrégiben egy új szűrőt állítottak be a rendszerbe, ami a vízben lévő vasat még nagyobb hatásfokkal képes kiszűrni. Állítólag teljesen el is távolítja azt, minekutána a víz sárgás színe megszűnik. Na, nálunk olyannyira megszűnt, hogy egyenesen kék a fürdővíz minden alkalommal, azóta is. De egyre jobban kedveljük az új színt, főleg úgy, hogy tudjuk, nem mostak bele semmit. :)